Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ

Nagypál István: SÁRGA KASZINÓ
Nagyiványi Zoltán regénye - Révai

Kissé személyes jellegű vallomással kell kezdenem: nekem is van némi részem benne, hogy Nagyiványi Zoltán író lett. Első könyve az Idegenlégiótól a Szovjetunióig kézirata került a kezembe és a legerősebb érzés, ami ebből az érdekes, furcsa, szabálytalan írásból felém áradt, valami különös, vonzó személyes varázs volt, egy nem mindennapi ember sokszor zavaros, de mindig közvetlen és őszinte megnyilatkozása. A könyv megjelenéséért bizonyos fokig felelős vagyok, és azóta mindig kíváncsi érdeklődéssel veszem a kezembe Nagyiványi újabb könyveit. Korunk egyik jellegzetes alakját ismertem meg az íróban, a világjárót, aki nem kalandvágyból, szórakozásból, hanem kényszerből hányódik három világrész határain, ahogyan háború, forradalom, felborított exisztencia és megváltozott sors dobálja gyönge eszközként. S mindezen túl kiéreztem belőle a meleg emberséget, a gavalléros felelőtlenséggel vegyült filozófusi humor csillogását, amit visszás élmények talán meg-megtörnek, de soha el nem pusztíthatnak.

A Sárga kaszinó a legtávolibb állomás: az elmegyógyintézet regénye. Maga a történet, az intézetből kikerült és a felelős életben lábat vetni próbáló gyönge emberek küszködése önmaguk sorsával, csak keret. Ezen belül él és lüktet az a furcsa közösség, társadalmunk legkülönösebb kollektivitása, amely menekülőkből áll. Mindenki valami külső vagy belső sérülés hajszoltja, atyák bűnei és a kor bűnei rovatnak le itt; s aki egyszer bekerül, örökre magával viszi az összetartozás sárga foltját, még az is, aki a földi igazságszolgáltatás elől próbál egérutat nyerni, s különben nem méltó a «kaszinó» tagságára. Nagyiványi, aki maga is vendége volt ennek az intézménynek, sok őszinteséggel és mértékletességgel ábrázolja az egyes «eseteket», a különösen magát az atmoszférát, ami a legélőbb, legmegkapóbb az egész könyvben. A kaszinóba, mint átmeneti osztályba, a kevésbé súlyos esetek kerülnek, s viszonylagos szabadságuk is van: dolgozhatnak, kerti sétájuk van, rádió, bridzs, nyelvlecke, látogatások teszik változatossá napjaikat. Egyik-másik örökös, reménytelen tagja az osztálynak, mások csak futóvendégek, útban a külső világ, vagy a zárt osztályok mélye felé - de mindegyiküket meghatározza a furcsa kettős viszony; a vágyódás és rettegés a kerítésen túli élet iránt.

Az író sok tapintattal jeleníti meg az élet holtvágányára kerültek közösségét; kerüli az izgató, borzalmas lehetőségek kipoentírozását, ami pedig bőven kínálkozik. Az egyes kórképekhez tartozó mániák, ellenállások, rögzöttségek csak a felületen futó vonásokban jelennek meg, benső természetességgel; nem a kutató, érdekhajhászó idegen szemével pillanat rá erre a másik világra az író, hanem annak a megértésével, aki maga is ismeri a világ íratlan törvényeit. A könyv központi alakja, Egon báró, vérében hordozott örökségét bünhődi meg itt, s talán a fizikai munka, a minden azelőttiből való kiszakadás hozza meg számára, kikerülése után, a felelősséget és helytállást önmagával szemben; saját magát a «Doktor» mellékalakjában írja meg kellő félhangsúllyal Nagyiványi, s beleszövi saját útválasztását is: említett első könyvének megjelenését, ami adósságainak lerovása lett emberekkel, élettel és főleg önmagával szemben.

A könyv első fele, amely az intézetben játszik, hasonlíthatatlanul érdekesebb a befejezésnél, mely az életbe visszakerült alakok további sorsát rajzolja. Az első részben nem érezni azt, hogy szándékosan kiagyalt történetről van szó, aminek a könyvet mindenképpen regényszerűvé kell tennie. Még a főalak, Egon, belső küszködése, első szabadságolt sétái, visszakívánkozó városjárása is érdekes marad, mert magán hordja a sárga kaszinóval való állandó vonzás-taszítási viszony jegyeit; a cselekmény, s különösen a lényegében fölösleges szerelmi melléktörténet, indokolatlannak ható, szervetlen alakjaival, nem hat a valódiság ízén. Nagyiványi ott válik íróval, ahol a személyes élmény oldódik föl benne vallomássá, egy szokatlan, friss látású ember érzékelésévé; hangja itt meggyőző és zörejmentesen tiszta. Ott válik gyanússá, mesterkéltté, ahol regényíró akar lenni, eltanult technikai fogásokat alkalmaz bonyodalma megteremtésére: itt kiérezni a jelenetezés nem belülről fakadó, hanem sablonok után ráerőszakolt önállótlanságát. Ez a mindenképpen mesterségbelinek tünni-akarás hozza magával modorosságát is, rövid, oknélkül szaggatott mondatait a névelőkkel való indokolatlan szűkmarkúságot, ami fölösleges és magyartalan.

Ami érdemes olvasmánnyá, személyes kapcsolattá teszi a könyvet, az Nagyiványi egyéniségének, őszinte és mindig izléses látásmódjának öntudatlan jelentkezése. A kényes témát szinte kisiklás nélkül hozza közelségbe, a megértés síkjára, s nem próbál izgató anyagot olvasztani belőle. Írói készségének technikai gyarapodása annyiban mégis hasznára vált, hogy bizonytalanságait áthidalja, arányosságra és mértéktartásra készteti. Könyve a puszta dokumentumon túl írói munka, mert eleven és természetes valóságában adja vissza a kitörülhetetlen élményt: a «sárga kaszinó» kisiklott, révbetalált, vagy új kezdésre serkent sorsokból összeálló emberi közösségét.