Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám

MOHÁCSI JENŐ: FALUKUTATÁS

Ahogy a veréb az út porában, úgy fürödtem meg huszonnégy óráig a falu hangulatában. Városi kedélyem e rövid időt alatt fölfrissült. Ha képváltással most úgy mondom, hogy tartózkodásom a bakonyvidéki színmagyar faluban úgy hatott lelkemre, mint az üdítő ital, akkor hozzá kell tennem, hogy ez az ital korántsem kristálytiszta, forrásvíz vagy más efféle baktériummentes innivaló, aminek olvasókönyvekben híjják. Ez az ital a legrafináltabb mikszelés eredménye volt. Csak sejtettem, de eddig nem tudtam, milyen sokrétű, mennyire összetett valami a falu.

Ezt igazában akkor érti meg az ember, ha hivatásos falukutatók közé kerül. Most ez történt meg velem. Angolok, németek, magyarok voltak, akik leruccanásom idején már ötödnapja ásták a falu lelkét. Nekik való falu volt ez, szociográfus meg etnológus számára szűz talaj. Magyar falu volt, de egy szomszéd magyar faluval együtt nyelvsziget a svábság tavában, amelyből három szlovák sziget is kiemelkedett. Református falu volt, köröskörül katolikusok laktak. Kisbirtokosok falva volt, körülbástyázva nagybirtokkal, ezért remény nélkül a terjeszkedésre. Lakosainak kétharmada törpebirtokos és vagyontalan, szűkösen megélve jó esztendőben, de minden télen inségmunkára és segélyre szorulva.

A falukutatás megszervezője, kedves, fiatal lány, tehetségesen találta ki ezt a mosolygó, domb alján fekvő, sok gyümölcsfától beárnyékolt falut. Elég közel van a kisvároshoz, de elég távol is tőle. Elég szegény, de nem egészen szegény. Közel másfélezer lakosával, kétezer holdon felüli kisbirtokával, grófi hitbizomány-földjével, nincsteleneivel nem Potemkin-falu, de nem is a legbetegebbek közül való. A férfiak jó kiállásúak, a fiatal nők csinosak, néha szépek. A sár nagy, ha esik (előzőleg sokat esett), de némely konyhában és istállóban, korántsem lakószobában, villanykörte pislog. Van levente meg tűzoltó, rokonság Amerikában, hősi emlék, kitűnő fiatal lelkész és úrias, de népbarát jegyző. Zsidó szatócs kettő van, keresztény egy. Ez a falu olyan, hogy nem veszélyezteti a tudósi munka komolyságát, de nem is olyan, hogy rossz hírünket költheti külországban.

Rengeteg lelki réteget kavargott fel az idegenek megjelenése. Új árnyékszékek épültek, szobák tisztítódtak. A falukutatók megtudakolni jöttek a falu legendáit, de maguk is legendává lettek. Ezt a legendát ki fogja megírni?

Szóval, a falukutatók fölfedezték a falut, a falu fölfedezte a falukutatókat. Én egy napig néztem ezt az ide-odaáramlást és közben fölfedeztem a faluban városi lelkemet.

*

A vén parasztember (sértésnek ne vegye, hogy parasztnak mondom, tudom, az ilyesmiért újabban megharagszanak) háza tornácán a fölfordított vályun ül, félszemével, mert csak ennyije van, ravaszkásan ránkhunyorgat. Mindjárt ösmerősnek tetszik. Persze hogy Rákosi Jenőre hasonlít, élete utolsó éveiből. A kor is megfelel: az öreg nyolcvanhárom esztendős. Mellette ül a hatvankilencéves felesége, barázdás ábrázattal. Mellettük széken ül a kutatókisasszony, aki egészen városias. A falu népe kedveli, pedig nem igyekszik kifejezésben, tájszólásban hozzájuk hasonulni. Érezni rajta, hogy szereti a népet. A másik széken ül a világhírű német egyetemi tanár, csupaszképű, szelidtekintetű idősebb férfi, délszigetek vadnépeinek szerelmese. Oldalán, de már az udvar napfényében én ülök, műkedvelő tolmácsnak. Aztán ott ül még a tornácoszlop árnyékában a fiatal erdőmérnök, előtte vizslája fekszik. A nyalka, fiatal férfi a tudós kisasszony önkéntes kísérője. Az erdőmérnök a hitbizomány embere, néhány hónapra van itt. Úgy érzi magát, mint Ovidius Tomiban. Aztán odaszállingózik az oszlop mögé az öregek fia, javakorabeli férfi, persze falusi értelemben: harminc és negyven között, aztán annak felesége, pendelyes gyerekkel a karján és tizenegyéves fia.

Az öreg ösmeri már az idegeneket, rajtam kívül. Egyik délután magához hivatta a jegyző, hogy mondja el az idegen uraknak a helybeli babonákat. Most kicsit zavarban van, nem tudja világosan, miért tiszteltük meg portáján.

Vallatjuk, mint valami főtárgyaláson, ha nem is a vádlottat, de legalább is a tanut. A tanártól hozzám megy a német szó, átvedlik magyarrá. A felelet visszaszáll magyarul, a kisasszonnyal versenyt fordítjuk.

Hogy hívják? Miért hívják Postás Jakab Pálnak? Mert hatan vannak Jakab Pálok a faluban, ő pedig valamikor rövid ideig a postát hordta. Hogy hívják a feleségét? Ötvenként éve házasok. A vén ember svábosan is tud. Egy közeli faluban polgárnál szolga volt. Apja, anyja neve? Azok hol éltek? Ebben a faluban. Nagyapja, öreganyja ugyancsak itt élt. Neki mennyi földje van? Harmadfél holdja, ebből egy hold leadott (megváltott) föld. A ház az övé, éves süldője van, lova, tehene nincs. Kilenc gyerek volt, ketten meghaltak a háborúban. Most egy lány meg két gyerek él még. (Csak a fiú a gyerek.) Kettő halva született. A két fiú nős. A Pali elvette a helybeli bába lányát, a Sándor felesége, az is falubeli, itt áll a gyerekkel a karján, ez az Irénke, egyéves, a fiú Sándor már tizenegyéves.

- Még mindig dolgozom, - mondja Postás Jakab Pál. - Tizenhároméves koromtól fogva mindig másnak keze-lába voltam. Édesapám harmincéves korában nyúllesen a lába fejébe lőtt, brandot kapott a lábába, ettől meghalt. Mi akkoriban százötven forinttal tartoztunk a Breier zsidónak, mi gyerekek kicsinyek voltunk, nem tudtuk a földet magunk megdolgozni, ezért bérbe adtuk, egy fertály birtok volt. Nem tudtunk fizetni, a földet elárverezték.

Ez persze apránként mondódik, kérdés meg felelet németül-maragyul, magyarul-németül ide-oda röpköd. Szórul-szóra fordítok, a német tanár nagy örömére: Ich war immer die Hand und der Fuss eines andern.

- Dehát minek kérdeznek ennyit? - szól az asszony. - Mit kapunk mi ezért?

- Kapunk nyugdíjat! - vigyorog Postás Jakab Pál.

- Kapunk is napról-napra! - mondja az asszony.

- Majd a temetőben!

Most a vénember testvérei kerülnek sorra. Ujjain próbálja megszámolni őket, belezavarodik, felesége a szavakat pattogtatva kisegíti. Az ilyen asszonyra gondolunk, ha a falu száját mondjuk. Nyolcan voltak testvérek, a vén Pál a második, a többiek meghaltak, csak János él, a legfiatalabb kiment Amerikába még a háború előtt, de még idehaza vett el egy falubeli lányt. Munkás a János, háza van, autója van, két fia van. Pedig gyerekkorában ez a János is, mint a többiek, úgy élt, mint a nyulak, akiket eleresztenek.

Egymásután nyílnak meg a sorsok Fölcsillannak Sándorok, Ferencek, ki takácsmester, ki meg kovács, Cillik, Jutkáék, Zsuzsik, ezek is elmúltak, Jutka férje Ferenc, falubeli szegény ember, napszámos, a gyerekek, Ferenc meg Juli, élnek nyomorognak a világban. A Juli férjhezment Miska napszámoshoz, ez megy oda, ahová híjják. Az egyiknek felesége egyhetedet kapott, oly keskeny a föld, mint a nadrágszíja.

Rátéved a szemem a türelmesen válaszolgató vénember nadrágjára. Nincs begombolva, folton-folt, többféle színben virít. A német tanár közben megjegyzi, hogy ezek a Postásék nem válaszolnak olyan szívesen, mint a többi helybeli, talán mert nyomottak és elkeseredettek. A faluban az első napokban kitárta mindenki az életét. Európában, faluban még nem akadt ilyen barátságos, kitáruló (aufgeschlossen) emberekre. Most pedig mindig nehezebben nyílnak meg. Lehet, hogy eddig is, összebeszélve, nem az igazat mondták. Bár a hazugságnak is van értéke. Abban, hogy miért hazudnak és hogyan hazudnak.

Postásék családi képéhez hozzátartozik az asszony is. Most ő beszél, alig győzöm fordítani:

- Árvagyerek voltam itt a faluban. Apámat nem ösmertem, meghalt, amikor még hasban maradtam. Nem föld maradt ránk, hanem baj. Amikor tizenegyéves voltam, kínlódtam, szolgáltam, nem messzi faluban, a református papnál. Tizenhétéves voltam, amikor férjhez mentem. Nem udvarolt nekem ez az ember sehogysem, dolgos volt, én is, így összekerültünk. Akkoriban nem volt olyan udvarlás, mint máma, amikor a nők udvarolnak a férfiaknál. De maguk olyanok ám, mint a katolikus papok, meggyóntatják az embert, a másik ember bűnét tudni akarják, a magukét nem mondják.

Nem emlékszem már, másfél hónap távolságból, hogy kerültünk át a szerelmi babonákra. Az asszony ért ezekhez, mert átkacsint a falukutató kisasszonyhoz:

- Magának is megbabonázom, megfogom azt a legényt, akit szeret. De nem mondom meg, hogy csinálom. Mit kapok érte? Én megcsinálom. Maga is megfogja a legényt, meg én is.! No, de így beszél ki az ember a nagyvilágba!

Most Postás Jakab Pál belekuncog a társalgásba.

- A szeretetet így kell csinálni: Jaj, aranyos - és az ember megcsípi a lány orcáját. - (Most tényleg belecsíp az öregasszony arcába.) - Aj, nem ő volt az első! Nem bizony! De annak az elsőnek az volt a baja, hogy nem jött énhozzám. Én nem bántam meg, de az megbánta.

Ilyen évődés van, amikor elkezelek, egy ebédutánra való jó szivar hátrahagyásával. A többiek még ott maradnak, később hallom, hogy már nem soká, a vénembert a sok beszéd igen kimerítette.

Ez csak egyike volt a többszáz vallatásnak, ami tíz nap alatt folyt a bakonyvidéki kedves községben. A gyakorlott falukutatók ennek is némi hasznát vették, bár igen elsopánkodtak azon, hogy nem maradhatnak ott legalább három vagy még inkább hat hónapig. Ennyi idő kell az anyag összegyűjtéséhez.

Lapozgatok egy A falukutatás vezérfonala című könyvben. Ennek hatvan lapja csupa kérdés, amire a falukutatónak választ kell kapnia, a falu természeti viszonyairól, történelméről, népességéről, ennek lelkületéről, kultúrájáról, a családról, a társadalmi tagozódásról, az életszínvonalról, a közületekről és az ezekhez való viszonyról, a gazdasági életről, a község jelentőségéről, kapcsolatairól, vonzásterületéről.

Véghetetlen tudomány. Ki tudja, a faluban meddig gyakorolhatók még? Ebben a faluban nincs külön népviselet, nem emlékszik rá senki, volt-e valaha. A lélekviselet is néhány nemzedék után ki fog veszni, amikor a város hatása közös formaruhába bujtatja majd az emberi lelkeket. Ma még paraszt a paraszt, a templomban, a munkájában, ebédjénél. Meddig marad még meg parasztnak? Ahogy a népköltészet, az igazi népies muzsika maradványait még a végső órában sikerült megörökítenie néhány, a néppel konzseniális tudósnak, úgy kell lerögzíteni a magyar paraszti élet nyilvánulásait.

Mint városi íróember azonban ilyet gondolok:

A falukutatás, akármilyen hasznos és nagyszerű is, különösen, ha igazán finom érzékű tudósok gyakorolják, még akkor is végveszélybe dönti a falusi életnek a városinál amúgy is sokszorta kisebb anonimitását. Minden kikérdezett ember szereplővé lesz, mint teszem azt a Gyöngyösbokréta táncosa. A kikérdezés felkavar benne lelki rétegeket, amelyeket eddig felejtés borított. Lehet, hogy jó ez, de lehet, hogy rossz is. Ezt ép oly nehéz eldönteni előre, mint azt, hogy a pszihóanalizis módszere hasznára lesz-e a betegnek, vagy sem.

Tudom, hogy a falukutatásnak ma szociális célja van. Kikutatni a bajokat, segíteni, ahol kell, ahol lehet. Kapnak-e tejet a gyerekek és mennyit? Milyen az emberek nemi élete a házasság előtt, micsoda betegségek garázdálkodnak, hogy gyógyítják őket: ezt tudni fontos, ez mind adat, ami statisztikai és szociológiai szabállyá áll össze.

A szociográfia leíró segédtudománya a szociológiának, amelynek, különösen a mai német tudomány szerint, átalakító tendenciája van. Ez talán így van helyesen.

Bizonyára tévedek, ha a falusi ember személyiségének szempontjából némiképpen sérelmesnek érzem a falukutatás módszerének gyakorlati alkalmazását.

De nem tudom elfelejteni, hogyan rezzent össze az egyik parasztasszony. Pedig csak azt kérdeztük tőle, hogy mit szokott főzni ebédre.