Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
A világnézet holdkórosai.

Akadémikusok és forradalmárok egyetértenek a világnézetben is, csak az utóbbiak inkább az érzelemre ruházzák azokat a feladatokat, és problémákat, amelyeket az elsők józanul megtartanak az értelemnek. Mindnyájan materialisták, de az elsők még a tudomány elveinek hódolásból, a modernek pedig különös áhítatból, mondhatnók vallásos érzésből, a természet titkaitól elbűvöltségből. Asbóth regényhősében szépen festi az új hitet, amely csak ma látszik száraznak és lelketlennek, akkor a vágyódó lelkek jóvoltából, titokzatos, varázsos, ösztönös volt, eszmény után igazodás. A fiatalok mindig a csillagokba néznek, de néha a fényük ejti meg őket, néha a rendjük. «Materializmus (volt Darvady Zoltán új vallása), amely nem zárta ki a legmagasabb idealizmust, mert nem annak, hanem a spiritualizmusnak volt kirekesztő ellentéte; materializmus, mely a szellemet s az eszményt fel tudta ölelni, de az anyaggal hozta szükségszerű kapcsolatba; materializmus, mely a természettan ama kérlelhetetlen törvényének húzta könyörtelenül következményeit, hogy anyag és erő nem létezik egymás nélkül és mikor büszke egészében, összhangzó harmóniában, felölelve az anyagi s az erkölcsi egész világrendet állott előttem, irgalmatlanul azt sivította fülembe, hogy nem vagyok semmi, nem vagyok semmiért. Az sivította fülembe szüntelen és amit sivított, megmásíthatatlan halálos ítéletnél iszonyúbb iszonnyal töltött el.» A kétségbeesett felvilágosodás ideje jött el a tizennyolcadik századi vidám után, a mindenség előtt megalázkodás az Istentől elfordulás után; és mi más a vallás, mint alázat? Reviczkyék szívében is sivított az ítélet (hányszor tér vissza verseikben a mindenség és a parányi ember szembeállítása!) és életbehívta az esztéták materializmusát; a pesszimizmust.

A kor pesszimizmusa a színes, fantáziadús emberek, írók, művészek anyagiassága, illetve a belőle keletkezett űr felismerése; nem is érezheti más a csömört, mint az érzékeny lélek. Reviczky a század pesszimizmusáról szóló nagyon érdekes fejtegetésében (Magyar Szalón, 1884) a világbánat névvel jelöli meg ezt a hangulatot, a kedély betegségét és elválasztja az értelmi meggondolásból fakadó, nihilista, közömbös, eszmények nélküli pesszimizmustól. «A pesszimizmus nem fáj a szívnek s ezért a józan okosság világnézetének mondható; a világbánat ellenben kínozza a szívet.» «Akárki mit mond, Hamletben, Byronban nincs annyi pesszimizmus, mint Figaro lakodalmában, vagy Gulliver utazásaiban.» Nem Schopenhauer filozófiája szabadította a világra, megvolt már előtte is. «A világbánat nem filozófiai rendszer kifolyása, hanem patológiai jelenség. Előidézték a század szibaritaélvei, az összes érzékek által nyújtott gyönyörök kizsákmányolása, a kiürített, tömérdek abszintes pohár, az álmatlan éjek és a hatodik érzék: az idegesség.» A költő materiája, láthatjuk, nem a filozófusok és tudósok atomhalmaza és erőviszonyai, a pesszimizmusa sem az övék; sáros élete, rongált teste az «anyag», feltüremlő undora, sírógörcsös rohamai, idegessége a «világbánat». Beszélhet a végtelenről és a parányról, csak szájának keserű ízét panaszolja, magányos fejfájásaiért áll bosszút a világegyetemen. Íme a «dekadens» világnézet kezdete, ahogy illik, abszintes pohárral, álmatlan éjjelekkel és a hatodik érzék induló kultuszával.

Akadt persze jámborabb költő is, aki nem értette, miért kell éppen akkor kétségbeesni, mikor a világ a legszebben halad. A Gáspár-féle antológiában ilyen szép, megnyugtató sorokat találunk: «Ah! tudom már, hogy mi! a százkezű ipar Munkál, hat oda lent isteni erővel!» Másik versében az előbbit is költő Rácz Mihálynak: «Miért óhajtjuk vissza most a múltat?... nyugodjék csöndesen, Haladás, a mi eltaposta, Én bizony meg nem könnyezem». Gáspár azt írja róla jegyzetében: «ez a költő látja a korszellemet». A tizenkilencedik század uralkodó eszméje, szegény, ilyen nyomorult sorsa jutott?

Az örvendezés, a lendület bizony ekkorra már megkopott, az élitenél fellép a csüggedés, az érzelmi fellángolásokat követő fáradtság; megjelenik a színen nálunk is, ahogy Európa-szerte a nyolcvanas években a Bourget, Bang megfigyelte «reményvesztett nemzedék». Vallástalanságuk már csak közöny és üresség, támadó kedvét elvesztette, anyagiasságuk is inkább kényelmes kibúvó, mint öntudatos elmélet, politikai energiáik elernyedtek. A liberalizmus első kimerülési jelei mutatkoznak, a smithianizmust egyformán támadja az agrárreakció és az induló szocializmus, az uralkodó dzsentri hanyatlásáról ankét követ ankétet, a sűrű választási visszaélések megrendítik a parlament tekintélyét, egyre több a panasz a közéleti erkölcs ellen; a külső nyugtalanságok mögött az emberi lélek válsága erjed, tehetetlen és elhatalmasodó idegesség, először a költőkben, egy-két íróban és néhány magányos töprengőben, akik egyéni aggodalmaikra keresnek megnyugtatást a kor bírálatában. Mert bírálói és megvetői a tömeghangulatoknak, vészmadarak és meghallgatatlan jósok; a legjózanabb elvekkel is fantaszták, mint mindenki, aki elszakad az uralkodó áramlattól. Ilyen Asbóth, akiről így ítél a kortárs közvélemény a Budapesti Szemle súlyos szavával: «Mint aristocrata nemesség nélkül, mint aesthetikus ízlés nélkül, mint erkölcsbíró erkölcsi súly nélkül, mint tudós tájékozottság nélkül lép föl, hogy ítéljen írók és irodalmi pártok fölött». Nem jó sehová sem tartozni; őt még a mellőzöttek hada sem számította a magáénak. Nem lázadt dühösen, csak csendesen elmélkedett és előre megfontoltan vállalta a legnépszerűtelenebb eszméket: «A kereskedelmi szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar ipart, a Smith-féle «laissez-faire» theóirának feláldoztuk a magyar kereskedelmet, a «tőke szabad asszociációja» nagyszerű modern eszméjének hódolva, határtalan naivitással becipeltük hazánkba a corruptiot és a krachot.» A születési arisztokráciát védte, mely maga már alig hitt magában, az elvont liberalizmust, a demokrata érzelgést támadta a rájuk esküvő korban, a nemzetiségi veszedelemre figyelmeztetett, amelyről senki sem akart hallani. (Magyar conservatív politika, 1875.) Szót emelt az adalékokba vesző tudomány ellen a pozitivizmus fénykorában, nevelési rendszerünk ellen, amely a gyakorlati élet kedvéért elhanyagolta az antik tanulmányokat, ami az irodalom hanyatlásának is egyik oka: az emberek nem tanulnak meg írni, nincsen stílusuk. Megtámadta a Beöthyék kezén továbbtengődő népiességet. «Magas civilizációvá kell ma azt feldolgoznunk, amit a negyvenes években a népből merítettünk.» Felfigyelt az erdélyi különlelkiségre, amely még mágnásait is előnyösen különíti el a hazaiaktól, a székelység értékére. Új Habsburg-imperiumról ábrándozott, súlypontjában a magyar nemzettel, a magyar faj kultúr missziójával, a nemzetiségnek is megadott életlehetőségekkel. (Új Magyarország, 1880.) Elsőként kapcsolta össze finom elemzéssel Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi, Deák és Arany alakját, szemmel tartotta a fiatal irodalmat, fejtegette Schopenhauer hatását (Irodalmi és politikai arcképek, 1876.) A színvonal fanatikusa volt; irodalomnak, parlamentnek, osztályoknak lehanyatlott tekintélyét szerette volna visszahódítani; választékosságot, értéket, a szellem fölényét kereste a zűrzavarban, erkölcsöt az üzletté vált politikában, ízlést a parlagi és parvenű kultúrában, egyszerre az egyetemességet és a realitást, az eszmék iránti hűséget és a józanságot, az önbizalmat és a szerénységet. Ennyi komolysággal mégis gyanúsnak számított és éppen Gyulai szemében, aki maga is asbóthi jellem volt. «Erkölcsbíró erkölcsi súly nélkül!» - tudta, hol a legfájóbb csapás. Eszméik tértek el végzetesen, az ortodoxé és az eretneké, akik bármennyire rokon lélekalkatok, ösztönösen gyűlölik egymást.

Asbóthot legalább támadták, sőt átmenetileg a közönségsikert is megízlelte (a «Conservatív politika» gyors egymásutánban három kiadást ért el; az emberek siettek megdöbbeni), egy másik korszerűtlent, Simonyi Ivánt, még csak észre sem vették. Nehézkesebb, mint Asbóth, kisebb tehetség, viszont képzettebb, bámulatosan tájékozott a korkérdések pro és kontra irodalmában. Egyszerre gyakorlati és elméletekbe begubódzó; képviselő antiszemita programmal, az Istóczyak, Verhovayak retorikájához ő szolgáltatja a tudós kíséretet, szerkesztő egy kis pozsonyi német lapnál, (Westungarischer Grenzbote) ahol a helyi hírek és hirdetések között éveken át világnézeti, államtani kérdéseket tárgyal meg vezércikkeiben. Tanulmányokat ír a mellékesebb folyóiratokba, így Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjébe a modern alkotmánytan bírálatáról, ahol a szerkesztő, maga is különc, nyomban megjegyzi, hogy nem ért egyet a tételeivel. Ilyenfélékkel: Az egész modern képviseleti rendszer nagyszerű tévedés. A reális hatalom a döntő, nem a jog. «Nem lehet tagadni, hogy az önzés az emberi cselekedeteknek leghatalmasabb rugója.» A politika feladata erre a valóságra ügyelni, a társadalom reális élettörvényeire. A társadalom organizmus, az állami intézményeknek szervesen kell kiépülniök, hivatások szerinti korporációkban; a testületi szellem az orvoslás a modern válságra. Később könyvekben fejtegeti eszméit, magyarul, majd németül, egyre jobban beléjük temetkezve, egyre mélyebben keresgélve a bajok gyökereit. (Zeit-, Streit- und Zukunftsfragen, 1887.) Átrobognak felette az évek, még mindig a régi problémákkal veszkődik, szomorú magántudós; az új század küszöbén, mire végleg elfelejtették, hatvanöt éves korában még egyszer összefoglalja életmunkáját; tragikomikus kötetnyi vádiratban - a schopenhaueri filozófia ellen, amelyet szokott alaposságával apróra áttanulmányozott és amelyben végre megtalálta a romlás ősforrását. Jellemző címe: «Die Schopenhauer-Philosofasterei, eine Ursache und ein Faktor des Nihilismus und Anarchismus und die einzigen Gegenmittel gegen die letzteren. Aus dem Tagebuche eines Laien.» (1903.) A munka minden látszat ellenére jó. Jó gúnyos kirohanásaiban a «Meister Arthur» ellen és filozófiai érveiben; jó az összegyűlt keserűség átderengő lírájával, egy mindig nehézkes írónak váratlan, késői lendületével, jó még a naivitásával is. Schopenhauer szerinte veszedelmesebb, mint Comte, vagy Büchner, mert a materializmusra jöhet eszményi föllendülés, a pozitivizmusra lehet államtanokat építeni, a pesszimizmus végső következményeiben szétdúlja az államot. A társadalompolitikus szempontja ez, ahogy a filozofálás végig csak ürügy, hogy világnézetét, a politikai tennivalókat újból végrendeletszerűen feltárja, gazdag részletezéssel, végső tisztázással végigélje. Barátainak ajánlja könyvét, tudja, hogy dilettáns és inkább naplót írt, mint tudományos művet; nem nagyon hiszi, hogy hallgatnak reá. Talán a német publikumban lesz megértés, különösen az újabb, művelt nemzedékben. Hazájáról hallgat, itt már semmit sem remél; ugyan kit érdekelnének a pozsonyi remete kétségei és bizonyosságai?

Anarcsi kúriájában szövi társadalompolitikai gondolatait a legérdekesebb különc, Czóbel István, Czóbel Minka testvére, Justh Zsigmond jó barátja. Justh regényciklusa első kötetét neki ajánlja, mint akinek hatalmas tudománya támogatta irodalmi terveit. «Mi mindketten a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét keressük. Te biológiai alapon állva, hatalmas kultúrtörténeti művekben, amelyet eddig csak néhány bizalmas embered ismer, amelyről azonban, tudom, pár év múlva, Európa fog beszélni...» A készülő műről csak hírek szivárognak ki, meglepő új eszmékről, az elite arisztokratikus kiválasztásáról, új középosztályról, a paraszt hathatósabb védelméről, a nivelláló demokrácia bírálatáról; de meg fogja-e írni valaha? Számíthat-e a legkisebb megértésre, amikor már cikkeit is sorra visszakapja a lapoktól? Visszavonul hát, éli a birtokosnak gazdálkodó, vadászó, csendes életét, de közben iszonyú rabság láncolja íróasztalához; megkísérti a lehetetlen, a nagy szintézist, amit a bölcselkedést állítólag nem szerető magyar természet talán meg sem szülhet, vallás, társadalom, erkölcs, esztétikum, szellem végső magyarázatát, emberi kultúránk kiépülésének és rendjének filozófiáját. Az uralkodó csillag, Spencer példájára, de vele szembefordulva, biológiai alapból új idealizmus felé tapogatózva, alakítja ki korszerűtlen igazságait. A magyar értetlenségtől csüggedt társaival együtt ő is fellebbez a világhoz, német nyelven írja meg élete főművét, amely öt hatalmas kötetben csak későn, 1901-1907-ig jelenik meg Lipcsében, (Die Genesis unserer Kultur) visszhangtalanul és közönyben. Európa bizony nem beszél róla. A kinti filozófia ekkorra már túlhaladt kiinduló pontjain, ha nem is az eredményein, itthon a köteles szakismertetésen kívül nem törődnek vele; egykettőre teljes feledésbe merül.

Pedig mai szemmel úttörő ő is és rendszerét érdemes lenne egyszer részletesebben megvizsgálni. Benne sem az elméleti indoklás, a tulajdonképpeni filozófia a fontos, hanem a társadalmi megfigyelések gazdagsága, a reformgondolat és küzdelme az uralkodó előítéletek ellen. Arisztokráciája természetesen szellemi-erkölcsi szövetség, a legjobbak egyesülése, külső előjogok és hatalom nélkül. Demokráciaellenessége csak az értékkülönbségeket nivelláló törekvéseknek szól, eszménye a szabadság, amit azonban éppen az arisztokratikus elv, az organikus tagozódás biztosít. Így ébred benne is, mint hanyatló osztályának még egy-két kiművelt emberfőjében az ösztönös védekezés a halálos ítélet ellen, a nemes értelemben vett reakció. Nem a fejlődést akarja megállítani, csak a társadalom alapvető törekvéseinek értelmét visszaadni, a hagyományok örök formáját, nem változó tartalmát védi. A pusztulás romantikája, vagy csakugyan új életlehetőség? Ki tudná ezt akár ma is eldönteni?

A modern érzésvilág így ihlette meg első rajongóit és ellenfeleit, akik találkoztak az átlagtól elfordulásban, testvérek voltak a rájuk szakadt magányban. Az egyik vigasztalójának tartotta azt, amiben a másik a megrontót látta, a halált sürgette az egyik, a másik az életet, a mélységes szomorúságtól egyik sem szabadulhatott. Túlhaladni a koron, ideges vágyakozással, vagy megtagadni és visszafordítani az időket, egyformán sikertelen menekülési kísérlet volt, holdkóros nyújtózás az elérhetetlen ég után. A meglevővel elégedetlen a költő és a moralista és ellenszegül a maga módján; a hangulati bomlás persze erősebb és általánosabb, mint az elméleti visszahatás. Még az első «osztályharcos» költő, Palágyi Lajos is megtér a quietizmushoz: «A művészet dolgában nem ámítanak többé a naturalizmus kopott frázisai. A naturalista tanoknak ürességéről mélyen meg vagyok győződve. Civilizációnknak technikai kifejlődése többé el nem kápráztat... Jobban, mint valaha, érzem, hogy az egyénnek vissza kell vonulnia önmagába, és magában kell megtalálnia, a mit kívül hiába keresett és a mit felfedezett önmagában, arra fog ismerni a természetben is.» (Magányos úton, 1893, előszava.) Kezdődik nálunk is a «tudomány csődje» hangulat, Kelet titkokat ígér, a turgenyevi szláv ábrándozás után új élmény a dosztojevszkiji kétségbeesett messziánizmus, a Tolsztoj-regények, röpiratok keserű hithirdetése, Dumas szónoklása után az ibseni drámák reménytelen forradalma. Felbukkannak a mai fiataljaink között is az eszményi anarchisták, a megszállottak, az idők teljességét hirdető álpróféták. Egy Trefort-ösztöndíjjal Németországba került magyar bölcselő, Schmitt Jenő Henrik, a hegeli dialektika vizsgálata után váratlanul Krisztusról küld izenetet a hivőknek és hitetleneknek (1892). «Was wir verkünden,... ist die verborgene Sehnsucht aller Menschen, das selige Geheimnis.» A régi hit és a régi filozófia meghalt, csodákban és rendszerekben nem hiszünk többé, de a lélek erejében igen; a titkok egyéni megragadásában, a gnózisban a megváltás. Csömör, üresség, misztikus hatások, áhítatpótlékok, - a századvég teljes üzemben van.