Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Elmaradt irodalom: a sikeresek.

Kevés a kiválasztott, aki az erőfeszítést önmagáért becsüli. A többség a kitaposott utat szereti, a már beváltat, a siker receptjeit; innen az iskolák, a divatos műfajok, az epigónság járványa. A tudomány még legmélyebb pontjain sem tud olyan ismétlő, eredetiség nélküli lenni, mint a virágkorok utáni irodalom, olyan ellenállástalanul magaátadó a nyájösztönnek, utánzásnak. És milyen könnyen hagyja magát megrontani, szinte az adomabeli vénkisasszony mohóságával keresi az erőszaktevőt. A kritika még teljes súlyos páncélzatában vonult fel a lapokban, amikor az elbeszélés már kívánatra zsugorodott, tárca, rajz formájában kellette magát és a regény a napi folytatás kedvéért osztotta el izgalmas eseményeit. Az elmélet még őrizte a kiábrándult, kesernyésen józan hangot, amikor a líra már megkezdte a hazafias frázisok tömegtermelését. Az esszé még külföldi mintákra tekintett, amikor a költők már csak egymást másolták. Még a századközép hagyományai alapján divat műveltnek lenni, amikor az írók legalább ebben fittyet hánynak a divatnak.

Pedig még élt a mesterek példaadása és testi valóságban köztük volt a mesterek mestere: Arany János, az egyetlen fáradt öreg a szívósak között. De az új, amit ő mindhalálig keresett, a kapcsos könyvbe volt zárva, ahonnan alig-alig szivárgott elő, a szemek előtt a nagy sikerek voltak, ösztönzően és egyben bénítón. Éposz és ballada - a hálás műfaj babonázta meg a követőket, akik nem vették észre, hogy a leghálátlanabb műfajjal van dolguk, ahol minden az egyéni díszítés és teljes a féltehetség kudarca. Kis ékszerek az Arany-balladák, csodálatos ötvösmunkák a késői eposzok, Buda halála s különösen a Toldi szerelme. Túlérett, olvadó nyelvi készség, az idegek gyötrelmén élesedett lélektani érzék, öreges borongás és a valóság apró festői részeinek szinte testi kívánása diadalmaskodott bennük az anakronisztikus műfajon, tennysoni csillogással, parádés restaurálással, a Kleinkunst ösztönével válva modernné. Hogy lettek volna ilyenre képesek a tudákosok, akik a kor levegőjét akarták visszaadni, a lelkesek, akik az alapeszmét, az esztétikusok, akik az eposz, illetve ballada szellemét, a hazafiak, akik egyszerűen a magyar lelket. Meztelenül, egész dohos avultságában mutatkozott meg az eposz Szász Károly kezén, mint a történelmi drámagyártókén a shakespearei és bánkbáni örökség, mint a ballada-ontókén Goethe és Schiller szépségei.

Mi volt az oka mégis a lelkesedésnek, amellyel írták és fogadták műveiket? Részben tagadhatatlanul a jószándék. Éposz, verses dráma, ballada, óda magasabbrendű műfajnak számított, költő tollához méltóbbnak, mint a könnyebb elbeszélő vers, líra és prózai darabok; az Akadémia nem hiába írta ki rendületlen pályázatait ötfelvonásos, jambusos tragédiákra. Egy vérbeli költőket nélkülöző korszak hamis elképzelése volt ez a költőiről, a fenségesről, amely kedvenc vita tárgya is a korbeli elméletnek, a nem hétköznapiról. Részben az egész társadalmat átjáró történelmi érdeklődés hatott és a realizmus korszerű igénye, amely - bármilyen furcsán hangzik - nálunk a múltban hamarább talált termő talajt, mint a jelenben. Az élő környezet kisiklott az alkotó kezekből, az arisztokráciáról zavaros képzetek éltek, a polgárság érdektelennek látszott, a paraszt csak figurának számított, a történelemből azonban határozott emlékek szálltak az írók felé, élesen kibontakozó arcok, kutatásokból jól megismert társadalmi rétegek, a couleur locale kedvéért megfigyelt külsőségek, kész tableauk, nyers hatások, drámai események. A jelen az adoma volt, a mulat a tragédia, a jelen a vázlat, a múlt a festmény, a jelen a zűrzavar, amit előbb kitapintani és alakítani kellett volna, a múlt a tálcán kínálkozó rend és ismeret, bármilyen egyszerűsített egyébként.

Még a regényben is. Itt Jókai az ihlető mester, mint Arany a költészetben. Milyen láttatóak történelmi felidézései, a beolvasztott tanulmányokkal, krónikák, naplók, levelek, okiratok életet lehelő részleteivel, aprólékos hűséggel a teremtő szárnyalás mellett, a közemberek nyüzsgő, eleven sokaságával az országnagyok kíséretében. Egész Móricz Zsigmondig terjed e mozaikszemlélet jótékony hatása. És milyen gyámoltalan és kártékony, - egész Móricz Zsigmondig - ha a jelen társadalmához nyúl, kivéve a paraszt vagy a vidéki gentry kínálkozó, jóízű alakját. Mennyivel csikorgóbb a nyelve, ha kortársakat beszéltet, mennyivel helyénvalóbb, fordulatosabb, ha két-háromszáz év előttieket. Hogy lát és rajzol egy régi várost, ünnepi tarkaságával, hétköznapi munkájával a veszélyek idején összeröffenő, békében gondtalanul szétáramló polgáraival és milyen bizonytalanul nézelődik a modern nagyvárosban. A múltról urbánus emlékképet őriz, a jelent elvidékiesíti. Debrecenből évszázak büszke civis városából, modern témában csak a Hortobágy marad meg, felvidéki, erdélyi városegyéniségekből romantikus hegyek és falvak, régi nagyurakból, városbírókból, színes polgárokból örökegyforma táblabírák. A történeti regényt a belopódzó realizmus frissítette, a társadalomrajz, - persze megint csak a Jókai és nem a P. Szatmáry Károlyok kezén - a «társadalmi regényt» a megőrzött biedermeier bágyasztotta, Jókainál és a követőknél egyaránt.

Igazságtalanok vagyunk, ha csak a népszerű provincializmust kritizáljuk; a sekélyes városiasságnak is megvoltak a maga sikerei. A főváros föllendülő élete nem balzaci belémerülésre, csupán «csevegésre» ingerelte íróinkat, a negyvenes évek divatlapjaiból átmentett témák folytatására, humoros megfigyelésekre, rajzra, életképre, nem regényre. A hatvanas évek komoly, puritán pátoszát, a hetvenes-nyolcvanas esztendők kibontakozó stílusgazdagságát, amit például az épületeken lépésről-lépésre nyomon követhetünk, a városi témájú írásművekben nem tudjuk felfedezni; sem a városiasodás üteme, sem az általános ízlésfejlődés nem hagyott nyomot rajtuk. Az empire városképbe még egyenrangúan illeszkedett be a Pestre telepedő irodalom, a negyvenes évek kamaszos lendületének, a városiassággal kacérkodásnak is többé-kevésbé hű tolmácsolói az írók, a felnőtt Budapesthez egyelőre nem tudtak hozzánőni; elszórakoztak a külsőségein, nem értették, hogy mi történik vele. Paloták, bankok nőttek ki a földből, nyomortanyák támadtak és arisztokrata negyedek; az írók a kávéházakban hallgatták a város szívdobogását és ébredtek polgári öntudatra. A kávéház városi szimbólum, de csak ha az utcára figyelnek belőle; ők pedig legfeljebb a törzsasztalt nézték. A Kávéforrásból nem fakadt sem városi, sem irodalmi élmény.