Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: REND

A levelek csomókba kötve,
mit arra szántam: tűzbe vetve,
vén papírlapok ráncait
új életre kisímitottam,
nézem a nyurga parázs táncait:
ahogy elomlik s újra lobban.

Illik az ősz e pusztasághoz,
e rendcsináló pusztitáshoz;
int egy írt lap zizzenve még,
igen, ezt is elégetem,
ez ártatlannak látszó, tintakék
s mégis oly vaskos szégyenem.

Jövel, odakünt s idebent,
kristályos és sokszögü Rend.
Ki éltem a zavarba lökve,
tisztátalanság zavarán,
legyek nagy formád apró nyügözöttje
nemes és hódító Arány.

Ez a költészet. - De az élet?
Szűkhomlokú paraszt-cselének
vagyunk a becsapottjai.
Mindnyájan tudjuk: Ál a rend,
mégis szolgáljuk, mint aki
józanul, nyitott szemmel lépre ment.

Mint aki «élbe» rakja este
nadrágját, hogy elhessegesse
azt, ami gyűri bensejét:
az olcsószálu s gyűrhető
kelmét: lelkiismeretét -
a rendnek szélhámosa ő!

S azok vagyunk mind! Mind silányak!
Pórázon vezet az utálat
s hagyjuk: vezessen, reszkető
ajakkal ontjuk a rend únt igéit
s hintjük szét köznapok rendezgető
gesztusait, utálva, félig

s ordítani szeretnénk zavarunkban,
a száraz rombolás pattog agyunkban...
Nem én vagyok, kit e cselédügy izgat!
Nem én vagyok, ki a cipőm befűzöm!
Hitványabb másom az, ki rendre bizgat,
hogy egyik láncról a másikra fűzzön.

A rend, a rend... Jöjj álmok tiszta rendje,
te csillagtábor, nézzelek merengve...
Álomra hajtja az Álom fejét...
Kívül Spanyolország, Japán -
belül egy vérpiros pecsét
a megölt csendnek ajakán...