Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám

LACZKÓ GÉZA: A TÖRTÉNELMI REGÉNY
Elvi tanulmány mulatságos és elszomorító példákkal

Történelmi regény tulajdonképpen nincs, illetőleg minden regény, amely az író korától pár évtizedre nyúlik vissza, már történelmi, hisz ha én most például az 1910-es évekből «merítem» regényem anyagát, a külsőségek s a lélek egészen más formáival találkozom, mint amilyenek ma szabják meg a környezet színeit-vonalait s a lélek lényegét és útjait.

«Történelmi regény» kényelmes és tévútra vezető irodalomtörténeti skatulyázás, mert teszem Flaubert híres történelmi regénye, a «Salammbô» rokonabb a «Madame Bovary»-val, mint az ugyancsak történelmi s megjelenésében vele egy idős (1862) Victor Hugo-féle «Misérables»-lal.

Ez a téves elnevezés onnan származik, hogy a XIX. század elején egy angol eposz-költő (az eposz már tárgya szerint főkép «történelmi»!), bizonyos Walter Scott, azt látva, hogy a modern költői elbeszélés zsenije, Lord Byron túlszárnyalta (a «Childe Harold» I. része 1812-ben jelent meg), kedvelt témáit átvitte (rögtön: 1814-ben, a «Waverly»-vel) annak a műfajnak területére, amely akkor kezdett azzá lenni, amivé aztán a XIX. század kifejlesztette: eposz-témákból regényeket írt s bizonyára maga is felszabadultan állapította meg, hogy a nyelvében szabadabb mozgású, színes részleteket korlátlanul halmozni tudó műfajba minden tollhegyre-kapható emberi megnyilvánulás, minden tarka köntös, százados tölgy, humor és tragikum belefér. Walter Scott teremtett magának egy regényformát s főkép ez a scotti regény s a nyomán támadt utánzatok és ellenművek csoportosultak úgy, szinte maguktól, az irodalomtörténetírók szemében, hogy a «történelmi regény» kalapja alá fogják őket. Hát istenem, bizony «A csehek Magyarországban» (s nem, mint a Nagy Beöthy elírása általánossá tette, Magyarországon!) inkább a Scott-regényekkel, mint a «Zord idő»-vel tart tárgyi és műfaji rokonságot, mert Kemény Zsigmond történelmi regényei valóban scotti ellenművek, mind megannyi méltóságos s igazi példamutató tiltakozás a Jósika és Jókai-féle történelmi locsogás ellen.

Persze, a regények annyiféleképpen csoportosíthatók, ahány teherbíró ötlet ládájába rakjuk őket lapra fektetve vagy élre állítva. Így a történelmi regények sorába kerül az idő- és lélekbeli távolságok jámbor tudatlanja, a más vonatkozásokban kitűnő Dugonics Etelkáival és Karjeljeivel, s ide cédulázhatók azok a mulatságos (nekik rém komoly!) XVIII. századi francia regények, amelyek ókori hősöket az akkori jelen gavallérjaiként festettek. Legfeljebb úgy intézi el a komoly irodalomtörténetíró ezeket a női csipogásokat, hogy «a történelem meghamisításai».

Komolyan véve a dolgot, minden regény történelmi regény, amely nem az elképzelt jövőt vagy a mát ábrázolja.

De ne essünk azoknak az ál-bölcseknek hibájába, akik azon siránkoznak, milyen gyakorlatiatlan viselet a pantalló és a zakkó, mennyivel kényelmesebb a múltak köntöse s az amerikai munkás overallja. Számoljunk az adottságokkal, fogadjuk el a már kiirthatatlan műszót s nézzünk szembe a «történelmi regény»-nyel.

Egyet azonban még így sem vállalunk, mégpedig a történelmi regény «fejlődését». A történelmi regény nem műfaj, hanem a kényszerű csoportosítás könnyelmű műszava, ezért nincs is fejlődése s nem vagyok hajlandó Dugonicsból vagy Mme de Tencin-ből levezetni Flaubert-t vagy Kemény Zsigmondot. Túlságosan erős lenne a tréfa.

De a csoportot ismerjük el.

Mi is kapcsoljuk rögtön ki a Scott előtti történelemhamisításokat, ámbár íróilag is becsületesebb Julius Caesart tudatosan csipkés-bugyogós, parókás ancien régime királyi gavallérnak ábrázolni, mint korhűséget hazudva hiteles tógája alá mai diktátor jellemvonásait dugdosni napoleoni gondokkal, falukutató merengésekkel és élharcosi szervező mániával.

Tény az, hogy a történelmi regény a XIX. század egyik nagy irodalmi élménye, vannak évtizedek, amikor uralkodik, néha meghal, majd újra feltámad. Az angolok Scott után óvatosan élnek vele, a franciák Flaubert után az amatőr-íróknak lökik oda, a németek egy-két nagy erőfeszítés után abbahagyják, de nálunk Jósika és Kemény után Jókai végighurcolja az egész századon.

Vitatkozni sem érdemes azon, hogy a három író közül csak Kemény Zsigmondnak volt történelmi felelősségérzete, pedig ez a történelmi regényíróknak legfontosabb tulajdonsága.

A történelmi regények írói többé-kevésbé igyekeznek megismerni azt a kort, amelyet ábrázolnak. Itt azonban óriási kérdés, milyen forrásokból dolgoznak s van-e történelmi fantáziájuk. Azok a magyar regények, amelyek a magyar őskorral foglalkoztak a magyarok ősi vallásának tudományos tisztázása előtt - a magyarok ősvallása a samanizmus volt - , természetesen tele vannak Hadúrral s a hozzá biggyesztett többé-kevésbé önkényes földöntúli statisztériával, pedig, úgy-e hogy megváltozik egy egész nép lelki világa, ha nem a primitív sámánkodás, hanem a zsidó-keresztény-mohamedán egyistenhit van lelki élete középpontján. A történelmet a kortársak természetesen pártos szemmel ábrázolják, az oknyomozó történelem tisztázza később az ellentmondásokat, ezt azonban tudnia kell minden írónak, aki történelmi anyaghoz nyúl, különösen korbeli memoárok alapján.

A történelmi fantázia, amely talán hiánytalanul volt meg Flaubert-ben, Anatole France-ban, sőt bizonyos megszorításokkal Chateaubrindban is, de tökéletesen hiányzott Sienkiewicz-ből, az adatok és személyek helyes összefűzésében nyilvánul. Lám, Anatole France (főkép Renan útmutatása nyomán) tudja és használja, hogy a proletárok közt titkon terjedő kezdeti kereszténység későbbi nagy alakjai, például Pál apostol, valójában ismeretlen rongyosok voltak s nem volt lehetőség és mód arra, hogy a gazdagok gőgös és Pálék létezését sem sejtő görög-római filozófusai baráti beszélgetésbe merüljenek az újkeresztényekkel, mint ez a híres «Quo vadis?»-ban általános. Ezt a tudományos megállapítást hangsúlyozza Anatole France nevezetes novellájában, a «Procurateur de Judée»-ben, ahol Pontius Pilatus évei alkonyán nem emlékszik arra a Jézusra, akit megfeszíttetett.

Hogy forrásokat helyesen használjon fel az író, hogy történelmi fantáziája csakugyan a régmúlt valóságot elevenítse meg hitelesen, ahhoz a történelmi felelősségérzetet vezérlő irányítása szükséges, ami több, mint egyszerű írói lelkiismeretesség.

A történelmi felelősségérzet pontosan tudja először, hogy a főbb emberi indulatok, hatalomvágy kapzsiság, önfeláldozás, szerelem, anyai érzés s ilyenek, mindig ugyanazok voltak, de csak alapjukban, minden korszakban, amelynek külön erkölcsi, vallási felfogása, társadalmi elve aztán megnyilatkozásukban máskép és máskép színezte őket. A szerelem indító oka és célja azonos a korokon át, de máshogyan érzi a szerelmet a feleséget-vásárló nomád, a Vénusz-tisztelő görög-római s a házasságot szentségnek ismerő keresztény s ez az utóbbi is más és máskép, ha keresztes vitéz vagy biedermeier-epedő.

Másodszor, a történelmi felelősségérzet aggodalmasan kutatja a kor anyagi színezetét, nem kell éppen, mint Jósikának, a cselekmény színhelyéül szolgáló szoba bútorait aprólékosan leírni, de tudnia kell a szintér más koroktól különböző adottságait, hogy köztük, ha a leírást el is hagyja, valószerűen mozgathassa alakjait.

Harmadszor, a történelmi felelősségérzet ismeri a kor lelkét s ezért nem esik abba a hibába, hogy római hőst mai amerikai kalandornak fest, akinek gondolkozási irányát a kapitalizmus s a szociális vagy pláne szocialista gondolat harcai szabják meg. Kemény Zsigmond, aki tudta, de szívesen mellőzte a festett kor aprólékos megjelenéseit, pontosan érezte az ábrázolt kor lelkét a két öreg hülye bácsinak zavaros, rémült, bárgyú és bele nyugvó társalgásában tökéletesen fel tudta vázolni a választott kor körvonalait.

Sajnos, a legtöbb úgynevezett történelmi regényíró azt se tudja, mi fán terem a történelmi felelősségérzet, amely Jósikában csak a történésekre, külsőségekre vonatkozóan volt meg s Jókaiból teljesen hiányzott.

Olvastam egyszer egy kitűnő magyar író történelmi regényét a középkorról, hittem is, hogy olyan volt az az idő, amilyennek ő festette, amikor egyszer csak azt olvasom, hogy a felvonuló lovagok sorában ott volt Roman de la Rose lovag is. Puff neki, minden hitelét nyomban elvesztette előttem, mert mit tudhat az a középkorról, aki ennek az időnek egyik legjellemzőbb alkotását, szerelmi és morális lexikonát, amely századok lelkét fejezte ki s századok lelkét alakította, a híres «Rózsa regényé»-t lovagnak nézte. Képzeljenek el egy 600 év múlva író urat, aki a mi korunkról történelmi regényt szerkeszt s egy megjelentek névsorában felsorolja Divina Commedia miniszterelnök urat, esetleg Götterdämmerung bayreuthi polgármester urat?

Egy másik jeles és igen elterjedt magyar regényben 1458-ban kukorica-lisztből készült túrós puliszkát eszik a rokonszenves fiatal diktátor, holott csak 1492-ben fedezték fel Amerikát, ahonnan a kukoricát Európába hozták. Spanyolországban csak 1520 óta, Olaszországban 1560 óta ültették.

Nem az a híres Nordau-vicc jut az ember eszébe: «- Hova mégy, édes uram? - Megyek a harmincéves háborúba»?

Karinthy csúfolta ki igen találóan ezt a «történelem-szemlélet»-et (?) Kolombusz-tréfájában, amelyben két indián üdvözli a partraszálló hajóst, «nem Kolumbuc Kristófnak tetszik lenni? Igen? No hát akkor, komám, föl vagyunk fedezve!»

Feszengő érzés fog el akkor is, ha a francia forradalomba kontárkodók szociális vörös-látásukban, a sans-culotte-ot egyenlőnek veszik a rongyossal, holott nem nadrágtalan a sans-culotte, hanem csak «bugyogótlan», azaz az arisztokráciát jelentő térd-nadrág megvetője a hosszú pantalló javára, a sans-culotte nemhogy rongyosat nem jelentett, hanem egyértelmű volt a patriote-tal, a hazafi-val.

Méla dolog a vasutat megelőző kor közlekedéséről is olvasni, amikor a felületes dokumentáció össze vissza használja a «postakocsi»-t és a «gyorskocsi»-t. A postakocsi, a delizsánsz (diligence) az a három elkülönített részre osztott batár volt, amely a mai személyvonatnak felelt meg. A gyorskocsi (malle-poste) nagy távolságokat futott be, például Párizs-Lyon-Marseille, közbenső állomások nélkül s többnyire csak két utast vitt magával gyors szállítmányai mellett. A gyorskocsi pár ülőhelye igen becses volt s jó előre le kellett foglalni, szerelmesek és sikkasztók gyorskocsin menekültek. Aki ezt a különbséget nem tudja, a Madame Bovary, meg néhány Balzac-regény lényeges jelenteit meg sem érti.

Halommal lehetne idézni ilyen és hasonló baklövéseket úgynevezett történelmi regényeinkből, pedig aki egy kor mindennapi adottságait nem tudja, hogyan érezhetné meg magát a kort? S tovább menve, a tudás sem elég, ha nem módszeres és összehasonlító.

Sajnos, a nagy elbeszélő művészettel megírt, de önkényes fantáziájú, lélektani és történelmi valószínűtlenségekkel, tévedésekkel zsúfolt Jókai-féle történelmi regények egészen ferde képet rögzítettek meg a magyar olvasóközönségben például a török időkről. Ugyanígy ferde séma él a biedermeierről és a francia forradalomról. A Jókai-követők még beljebb másztak a modorba, amely önkényesen és hibásan teremt ujjá és mássá, mint amik voltak, elmúlt korokat.

Közvetlenül a háború előtt történt egypár kísérlet bizonyos korokra vonatkozóan visszatérni a félremázolt valóság eredeti, hiteles vonalaihoz. A munka nehéz volt és szaporátlan, ezért az útmutatásnak nem igen akadtak követői. Persze, öt évig csak adatot gyűjteni, aztán két évig nagy megfeszüléssel művészi módon hiteles életet önteni a hiteles adatokba: túlságosan nobile officium volt. A mai témákat feldolgozó írók, a színház, a mozi nagyon előreszaladtak az egy korba így évekre beleragadt író mellett.

Háború után habzsoló lett a szellemi élet, multat és jövőt sietve felfaló, mintha nem sok ideje volna már hátra a mai Európának, hogy önmagát kifejezze és tudomásul vegye. Az írók elkezdtek gyorsan és sokat írni. De ugyanekkor nagyon megélénkült a közönség kereslete a múlt iránt. Az olvasók közt divatba jött a történelem, amelyből gyorsan és sokat kívánt. Szörnyű ellentét, mert történelmet művészi formában se sokat, se gyorsan nem lehet adni. Hogy még jobban bogozódjék az ügy, az írók maguk is szívesen pislogtak vissza a múltba.

Miért?

A közönség érezte, tudta, hogy 1914 óta történelmi időket él s még jó darabig fog élni. Jövendő sorsát akarta némiképp tisztázni azzal, hogy a múltak analógiái iránt érdeklődött. Ez egy. A másik az, hogy a háborús idők lázában, a vezető csoportok átszerveződésekor, vagyon-vesztések és vagyon-nyerések idejében a tudás és a tudók száma megfogyatkozott, a háborús ifjúság, amely kevesebbet tanult, felnőtt, egészen új rétegek helyeződtek a kultúra küszöbére csekély előzetes képzettséggel, a mi generációnk könyökén tisztességgel kinövő Shakespeare például «új szerző» lett s a tömeg tudni akart. Ami a ma 50-60 évesek nemzedékének tisztes közhely volt, az az újdonság varázsával hatott a 30 évesekre. A tömeg történelmet követelt.

Az írók a változott és folyton változó saját korukban hivatalos intésre vagy a közönség ellenkezésén vagy az öncenzura tépelődő óráiban rájöttek, hogy bizonyos mai közéleti, szerelmi és társadalmi témák nem tárgyalhatók a hivatalos vagy általános felzúdulás veszélye nélkül. Továbbá: az új fogalmazások gyökeret kerestek magunknak a múltakban, egyéni és tömegáramlatok előzetes igazolása után esengtek. Még tovább: az anathéma alá helyezett erotika is megkövetelte a maga irodalmi kifejezését, ami ma néha ízléstelen, néha veszélyes lenne. Nosza, rávetették hát magukat az írók a múltra. Megtörtént, de régen történt, tehát megírható. Az álcázott erotika-keresés megnyitotta a Pompadourok, Marie Antoinette-ek és Theodora császárnék fülledt hálószobáit s mai emberről, főképp polgárról meg nem írható szexuális nyomorúságok és eltévelyedések széles ábrázolást nyertek botránkoztatás nélkül. Az új áramlatok analógiáit szorgalmasan kibányászták. A mai társadalom és szerelem, közélet tilalmazott témái vígan sudárba szökkentek, virágoztak a történelem trágyadombján.

«Gyorsan fesd a mát nekem, de adj rá tógát vagy klepetust!» - így a közönség. «Íme, a tóga, a klepetus, de téged bújtatlak beléje» - felelt az író.

És gyorsan!

Gyorsan megindult a vie romancée-k szörnyű áradata. Egy mai zongorista viharos szerelmeit megírni, még ha ujjából szopta is az egész történetet az író - idétlen chronique scandaleuse lehet, de ott van a jó Liszt és a zsenije napragyogása által vetett egynéhány mély árnyék, ez mind megírható, mert úgy volt. A megbotránkozott olvasó mohón falja a köteteket. Élvezettel csámcsog és elítél; titkon vele vihogó bűntárs és méltatlankodó, fölényes, tiszta bíró egy személyben. Mily jó is megvetni a pocsolyát, amelynek langyos vizébe nyakig ülhetek, míg szabadon maradt arcom szigorú és ajkam rosszalló morgásokat makoghat! Én egyáltalában nem vetek az ilyen íróra követ; ha szenvedélyem lenne a kő-vetés, inkább a hipokrita olvasó érdemelné meg.

Ebből a világáramlatból a magyar irodalom sem maradhatott ki. Pár év alatt egész könyvtárt írtak össze történelmi regényírnokok és írók, s hozzá, igen kitűnő írók. Hiába, a kolerát nemcsak Kazinczy szolgája, hanem maga Kazinczy is megkapta, sőt éppen szolgájától kapta el! De ebbe a mai regénykolerába nem hal bele sem író, sem kiadó, sem közönség, csak az igazság!

Olvastam egypár ilyen mérföldes művet a lehető legnagyobb kollegális szeretettel és részvéttel az író iránt. Méla tapasztalatokat gyüjtöttem. Készséggel állapítottam meg mindenütt az író jóhiszeműségét. Magyar író - még jobb írnok sem kapható írói becstelenségre, értve ez alatt a tudatlanság és olcsó hatásvadászat lelkiismeretlenségét, rosszhiszeműségét. Csak hát: a történelmet lehet jól és lehet rosszul tudni, minden a forrásokon, kiválasztásukon, a történelmi kritikán s az előzetes felkészültségen múlik.

Sajnos, új történelmi regényíróink zöme rosszul tudja a kort, amelyet kiválasztott. Sokszor törpe ahhoz, hogy fellásson oda, ahova néz. Sokszor a források ócskák, kétesek, sőt megcáfoltak. Gyakran nincs történelmi kritikája. Még gyakrabban csak a mát látja a múltban. De legtöbbször a tudós művész - mert az igazi történelmi regényíró komoly tudós és nagyvonalú művész legyen egy személyben! - adottságai hiányoznak belőle.

Vegyük csak sorra a dolgokat.

Néha bizony kevés az adat, ilyenkor megszalad a toll és hetet-havat összehord az író, a híres francia «faire de la copie!» (kéziratot gyártani) jelmondat szolgálatában. Ha rövid a kardja, megtoldja egy stiláris lépéssel. «A király kiesett az ablakon», ez a feltételezett mondat így kap történelmi patinát s egyben adatpótló nyújtást: «Illyria és Polinézia, valamint a korzikai határok és mezopotámiai végek, az Északi és Déli Sark bíboros királya, Patagónia, Bohémia, Busmanföld negyedes fejedelme, Turkesztán hercege és Kiao-csau örökös grófja kihajolván az ablak carrarai márvány-könyöklőjén, amely a szakállszárító fölé nyíl vala, megszédüle hertelenséggel s alá-kibucskázott a mélybe.» Tessék elképzelni, hogy ezzel az eljárással micsoda Amadis de Gaula terjedelmű művek szülhetők.

Valaki elkezdte a háború előtt a tárgyalt kort nyelvével együtt feltámasztani, ami igazolható, irodalmi és történelmi szempontból is, ha olyan időszakról van szó, amelyből sok, az akkor beszédet megőrző írásmű maradt fenn, így nyelvével együtt aránylag biztosan feltámasztható a XVIII. század (főképp Kazinczy) és a XVII. század (útmutatók: Pázmány és a prédikátorok). Ez a nyelv laikusnak is még érthető külön megfigyelés és tanulmány nélkül. A kódexek kora (körülbelül 1430 és 1530 között) már veszélyes terület. A kódex-művek tárgyköre bizonyos vallásos határok közé szorul: biblia, breviárium, Arany Legenda, Temesvári Pelbárt prédikációi nagyobbára a források. Szóval a mindennapi élet tekintélyes részei maradnak ki a kódexekből, például szerelem, népszokások, vitézi élet. Azonkívül minden kódex a maga vidékének tájszólását használja. Akkor még nem volt megállapodott irodalmi köznyelv, s ha fel is támasztom a kódexek korának nyelvét, egységes nyelvi képet sosem adhatok erről az időről. Azt nem is említem, hogy sok kódex a saját kora előtti nyelvet tükrözi nem egy vonatkozásban, ami a másolás természetéből önként következik. Biztosabb területen mozog az, aki a XVI. század leveleiből építi újjá a XVI. század társasági nyelvét, de a levelek természete is az, hogy bizonyos határok közé szorul a mondanivaló.

A kódexek előtti kor szórványos nyelvemlékeivel csak szaktudós kutatásának alapja lehet. A Halotti Beszéd, pár töredék, latin oklevelekbe, művekbe szőtt magyar szavak, pár glossza, szójegyzék még a módszeres kutató óvatos léptei alatt is ingoványos talaj s mindent összevéve, kevés anyag az akkori nyelv valószínű feltámasztásához.

A mai tájszólások analógiául vétele pedig teljesen önkényes eredményekre vezethet.

De értsük meg egymást. Módjával, meghatározott területen belül (például a Margit-legenda újraköltése, egyéb kolostori tárgy), egy-egy novella vagy pár mondat-váltás hosszabb elbeszélésben eredménnyel, elhihetően és elhitetően támaszthatja fel a kódexek korának nyelvét, de egy egész regényen végig ezt a nyelvet beszéltetni, nem mondom hogy lehetetlen, de olyan feladat, amelynek jobbára kétes eredménye nem ér fel a beleölt munkával. S még mindig az író fantáziája felelős az elénk tálaltakért.

Röviden: tudósnak is nehéz dió a kódex-kor nyelvének lehetően valószínű teljes feltámasztása, nem utolsó sorban amiatt, hogy akkor a magyar nyelv több nyelvjárás formájában élt s nem volt egységes közös nyelv.

A kódexek előtti kor nyelvét pedig még csak töredékesen ismerjük, itt a regényírót igen káros utakra ragadhatja a fantáziája. Egy kor nyelvének rekonstrukciója ott kezdődhetik joggal, ahol megjelenik a többé-kevésbé egységes nyelv s bőven van forrás, még pedig nyomtatott, a nyomtatás hozza a bőséget s a bőség feltétele a nyomtatás.

Más okok tekintetbe vételével körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával, de amelyen túl rettentő erőfeszítés gyötri az írót, könnyelműsködés csábítja, fantáziája vágtázik el vele s a legjobb eredménye is örökre vitatható marad.

De a divat nagyobb úr, mint a művészi felelősség meggondolása s burján módra szaporodott el a magyar nyelvtörténet egy-egy ősi, 1526 előtti szakaszának feltámasztása.

Mi az eredmény?

Kódexekből, kétes tudományos munkákból, mai nyelvjárásokból, önkényes szó-kötésből, magyar gatyába bujtatott germanizmusokból összegyúródott valami zagyvaság, amelyet röviden történelmi halandóságnak lehetne nevezni.

Az a legkevesebb, hogy századok és korok nyelvét zavarják össze, mintha XII. Lajos korabeli kandalló elé biedermeier-karszéket állítanának, persze, nem mernének janicsár agára Mária Terézia korabeli huszártarsolyt akasztani, de egy kimutathatóan, sőt köztudomásúan Kazinczy-féle nyelvújítási szót vaktában párosítanak össze egy kódexbeli szóval. Teremtenek maguknak valamely «paraszti» beszédet (jórészt Móricz Zsigmond pompás egyéni nyomán) a ezt ingyen dagállyal, önkényesen vad nyelvi fantáziával «elkárosítják». Fejedelmi hölgyek hálószobájuk meghitt légkörében ódon okiratok kuriális nyelvén édelegnek. Közhely, hogy a paraszt, ha iszik, félrevágja a kalapját. Ez áttevődik császárnéra s a XIV. századba ilyenképpen «pálinkaivástól félrebillen a koronája». Mit szóljunk az ilyen jellemzéshez: a mondott császári hölgy roppant kiöltözött, nyilván «ki akarta vágni a rezet»? A XIV. századi lovag így szól szerelme felséges tárgyához: «Fölséged kellemei bámítók és mellyreütők», ahol is a XVIII. századi nyelvújítás furán társul a tájszótár egy kétes alakjával s a modern jasszos «mellypor» elhősített változatával. «Kocsonyázó kebel»-ről olvasunk, ami elég kifejező, bár nem túlságosan ízléses, csak az a kérdés, ha volt is ama hősi időkben kocsonyázó kebel, ismerték-e magát a kocsonyát? De ott borzad el a nyájas olvasó, ahol ilyen, még napilapokban is üldözött, kirívó és égbekiáltó németességeket, útszéli magyartalanságokat olvas: «A király nagy súlyt helyezett rájuk» (Gewicht darauf legen), «megfigyelés tárgyául tett minden darabot», «megértették, hogy a költő legyen» (ez utóbbi pláne pesti judeogermanizmus!) «ez a tény is kizárta, hogy», «a csont matériájának újból képződése kizárt», «fölséged túloz» - s mindez 1300 egynéhányban? Ausgeschlossen!

Mintegy kárpótlásul aztán karakán magyariságokat is kapunk: «koncrul koncra akarta hányni, amiben is Dugonics legszebb ideje ébred újra. «Fünces csácsogók» (ó jaj!) «képzeletekben dermengenek»; «elszármazott arckifejezés», «mind rőköltebben rivalgott» (rőkölni = bőgni, tájszó, mintha tehát azt mondaná: mind bőgöttebben rivalgott); «tévengés», «átal-jóbarát», «átal-fejedelem», «hangos orcázás» (ad anal. ne pofázz!) - amiket aztán archaikus szavak összezagyválása mellett ilyen közvetlenségek, képzavarok, s egyéb jók fűszereznek: «azok gondoskodjanak magukról, saját kéztől», «miközben megvadult ajkai ismételt lecsapásokkal támadtak», «nászukat ülő madarak szálltak el fölöttük».

A többit «engedem a füleknek» (s nem «adlak föl» a királynak), ahogy a jeles szerző mondja, bár «égő fájdalmat érzek végettük» (talán miattuk).

Egy másik jeles író, aki egyébként nem is olyan rosszul (vagyis elég valószínűtlen) rekonstruálja a nyelvet, talpig vértezetben és nyakig a XV. században, zord körúti-kódexséggel, mégis így szól: «ezt hagyja tudnom», a szereplők könnyed «viszontlátásra!» szóval üdvözlik egymást (miért nem aufvídezén?). A ragok még nem hasonult formában ódonkodnak a szavak végén (kardval), a tojás «tikmony»-nak neveztetik népi ízzel és történelmi patinával s rögtön rá ilyen modern szalónszólamot találunk: «annyira nagyrabecsülöm».S mit szóljunk ahhoz, amikor a makrancos vitézkötés zsinórja így összebogozódik: «az pedig nem viseltetett közlékenyen a környezettel»? S mely ódon magyarság, mikor azt mondják egy XV. századi főúrnak: «gyáva fráter vagy». Az újabb magyar írók kedvelt fontoskodása itt is felmerül e szörnyű germanizmusban: «A kancellária súlyt helyez rá»! Más német plundra, de vitézkötéssel: «a dógot átalbeszéltük (durchsprechen!) a magyar történelmi regényekből, úgy látszik, kiirthatatlan «Maul halten» annyi változatban: «Tarts az szádat, alattvaló!», «dógárul kiki tartsa száját», mintha a közhasználatú «fog be a szád» nem lenne elég magyarosan nyers! S ebben a tikmonyos stílusban hirtelen felzörren nem egy egészen mai mondat, mikor például így szól a király: «Egészen modern munkát akarok». Pedig egyébként - ha hibás is, ha önkényes is, nem kutatom - a nyelvrekonstrukció elhihető s ez a fontos, vagyis, Arany János értelmében nem a valóság, hanem a valóságul feltüntetettnek önkéntelen elfogadása, a «nyelvi hitel». Egy kis gondozással ki lehetett volna irtani ezeket a burjánokat, a «túllőttünk az tárcsán»-féle ó-új, német-magyar izzadmányokat. Mi a csudának kell az egyszerű szívmegdobbanást, lelkendezést így ódonba ágyalt modernné elfacsarni. «lelkes sajgást érzett melle rekeszizmában»? Mirevaló az efféle «hátrahódítás», s a mai politikai fontoskodás romlott stílusából a múltba visszakapart «magunk részéről» (királyi kijelentés: «a magunk részéről álmosak is vagyunk»)?

Ha - mondom, egészen jeles eredménnyel - megtanulhatta az író az ódon nyelvet vagy teremtett a régi adatokból ódonnak ható (s ez a fontos!) nyelvet, miért nem hányta kardélre elpongyolásodott mai beszédünk szörnyszülötteit?

Egy másik, Rákóczi korában játszódó regényben sem hatnak üdítően a következő kurucságok. «a törvények betartása» (meg helyett a német «einhalten»), megint csak «súlyt helyez rá» (Gewicht auf etwas legen) s az «újra» helyett a rémes «megint egyszer» (wieder einmal).

Csüggedten állapítja meg végül az ember, hogy egy másik, óriási terjedelmű nemzeti regényben is csak úgy nyüzsögnek a nemzetietlenségek («a gróf és annak fia», a fölösleges német «dessen»; «szépségét lehetetlen leírni vagy kibeszélni», ein Urteil aussprechen = ítéletet mondani.)

Hagyjuk ezt. Végére úgy sem érhetünk, csak a kényesebb ízlés kerül ki összevisszaütődve jeles történelmi regényíróink magyartalanságain való keresztülbukdácsolásból!

Nézzük csak egy kicsit a dolgok belsejét.

Az eddigiekből is kiviláglik, hogy a történelmi regény a legkényelmesebb, de legkényesebb műfaj is. Kényelmes, mert összezagyválhatok benne mindenféle nyelvállapotot, XII századi igéhez XX. századi vonzatot, népiest és régiest, tájszólást és önköltést; ó céhlélekbe modern sztrájk-elméletet, régi királyba modern diktátor-elvet; a kötelező lélektant a tények meg nem magyarázott láncolatával megfojthatom; egy ó alakba mindent belemagyarázhatok, míg a mai sarki fűszeresről csak azt állíthatom, amit többi vevői is tapasztalhatnak. Látszólagos kötöttsége ellenére (no igen, az adatok, évszámok kötnek, de csak külsőképen) nagyon szabadon gyúrható a történelmi anyag. De kényes is a műfaj, annak persze, akiben megvan a történelmi felelősség érzete, aki kucsmában, szóban, lélekben az igazi korhűséget keresi. Kényes még azért is, mert a történelem félremázolása jóvátehetetlenül meghamisítja az ábrázolt kort, hozzászoktat a konyhai művészethez s általánosan elterjeszti az áltudást, féltudást, rosszul tudást s valóságos minősített történelem-hamisítást tesz «közkinccsé».

Minden műnek van valami művészeti célja, akár tudatos, akár nem, az utóbbiak a «céltalan» művek, amelyekből az utókor vagy a kritika hámozza ki a valódi célt.

A történelmi regény művészi célja mindig tudatos. Nem véletlen bizonyos kor kiválasztása. Az egyik író egyszerűen közölni óhajtja a kort elhomályosult fővonalaiban és részleteiben olvasóival, akik politikai vagy művészeti indítékok nyomán különösebben kezdenek érdeklődni a kérdéses kor iránt. Ma a francia közvélemény egyik sokat hánytorgatott gondolata a Führer-elv, a diktátorság, mert Franciaország létérdekeit érinti mindaz, ami Németországban és Olaszországban történik. Természetes tehát, hogy a francia múlt diktátorai újra élnek hírlapi regényekben, szépprózás történelmi rekonstrukciókban, szakművekben. Napoleon és kora számtalan változatban támadt és támad föl. Magyarországot gyötri rontott csonkaságában a fényes múlt s a vágy nemzethez méltó sors, méltányos kibontakozás iránt. Természetes tehát, hogy sorra föltámadnak a magyar múlt világirodalmi korszakai s azok a nagy magyarok, akik valaha egy-egy magyar kibontakozást indítottak el vagy fejeztek be. A meglepő csak az, hogy a franciáknál a felelőtlenebb tárca-regény s a teljes felelősségű szakirodalom támasztja fel a múltat s ebből a munkából kimaradnak a mai regény író-nagyságai, nálunk a felelőtlenség és felelősség egy kézben egyesül, az irodalmi megítélésre és rangra komolyan számot tartó mai regény jelesei végzik el az egész munkát. Talán ez az oka annak, hogy mai történelmi regényeink ide-oda cibálódnak a tárca-regény könnyed lelkiismeretlenségei, feltétlen szenzációs érdekességre törekvése és a monográfiák szinte kikerülhetetlen adat-pontossága, tehát krónikázás között.

Az egyszerű közlés, tovább menve a jelzett úton, irodalmon kívül eső célt kap: múltak fényével vigasztal a homályos jelenben, történelmi megoldásokra mutat rá, hogy a jelen elviselésében és a jövő kiépítésében hasznosítsuk a tanulságokat, igazolni akar tömeg- vagy egyéni szándékokat, diktátorokra mutat rá, régi tömegmozgalmakra mai világáramlatok fényszóróját irányítja, egyszóval: a jelen értelmét, a jövő reményét keresi a múltaban.

A közlés (mesélés) és a hatni akarás egyszerű céljai mellett természetesen felmerül a tisztázás indítéka is. Az író úgy látja, hogy szakművek, melyek bizonyos újabban megállapított történelmi igazságok nem-ismerete miatt elavultnak és tévesnek bizonyultak és regények, amelyek szinte torzképpé váltak, mert éppen az elavult szakmunkára támaszkodtak, tökéletesen hibás képet tettek közismertté bizonyos korról. Ez az író, az új történelmi megállapítások, új tudományos igazságok birtokában új és helyes képet akar közkinccsé tenni a mondott korról. Talán nem is kell kiemelni, hogy így születnek az új irodalmi irányt mutató s követőket hívó, történelmien és irodalmian valóban «történelmi regények». Számuk, a dolog természeténél fogva, kevés, hatásuk nem közönség-sikerben - hisz az újat az irodalmi, a művészeti megszokás mindig nehezebben fogadja be, mint azt, ami már közismert valamihez hasonlít, lásd a Salammbô sorsát az öreg Dumas mellett s a Wagner-zenedrámák küzdelmét a Meyerbeer-kordivattal - hanem inkább jeles követők porondra lépésében nyilvánul meg.

Ez korántsem érték-skála adás. Akár az egyszerűen mesélő, akár a hatni akaró, akár a tisztázó történelmi regény lehet remekmű, mert nem a cél, hanem a kéz dönti el a kérdést.

De most közbe a divat. A kiadók és a közönség történelmi regényt követelnek s felkapott írókat, más téren jeles írókat, bár esetleg mindenhez vonzódnak, csak történelmi tárgyhoz és előadáshoz nem, az anyagi, szellemi és presztízs-kényszer betaszigálja a történelmi arcképcsarnokba, ahol könnyen eltévednek s csak vaskos ópuszok összeírásával találnak ki úgy-ahogy belőle. De még itt is, az utánzás kétes terén is lehet jeleset, sőt talán remekművet is alkotni.

Ez az elmélet, most lássuk a gyakorlatot.

A magyar történelem, nincsen úgy kimunkálva szakművekben, monográfiákban, irodalmi, félirodalmi és napilapi, ismeretterjesztő művekben, mint például a francia - éspedig nemcsak francianyelvű, hanem angol és német írásokban is. Ennek az a következménye, hogy például a művelt magyar emlékezetében határozottabb körvonalakban él például Napoleon, Marie Antoinette és Fouché alakja, mint mondjuk Mátyás király, Báthory Erzsébet és a Bach-korszak Bachja. Többet tudunk általában XIV. Lajosról, mint Nagy Lajosról, Byron kalandjai ismertebbek, mint például báró Kemény Zsigmond fantasztikus dorbézolásai. A többé-kevésbé összevágó példákat lexikon-terjedelemben lehetne felsorolni.

Így tehát több önkényes állítást és ábrázolást engedhet meg magának a magyar író egy magyar történelmi alakról, mint az említett franciákról. Napoleont nem festheti hórihorgas soványnak, míg sok magyar olvasó előtt újság, hogy mondjuk, Petőfi kisebb termetű, nyápic legényke volt.

Ez azt jelenti, hogy a történelem-feltámasztó magyar írót nem igen korlátozza a köztudat. Elméletben azt mondhatja, állíthatja a múltról, amit éppen akar; s a gyakorlatban bizony sokszor megteszi.

Ezzel szemben a nemzeti elfogultság, az, amely a történelmet tisztán középiskolai nevelő anyagnak látja, felhorkan, ha Ocskay brigadérost sértett hiúságában árulónak, Rákóczit gőgösen megközelíthetetlen szuverénnek festi az író (Herczeg Ferenc kénytelen is volt Ocskay-színdarabja híres sértődési jelenetét annak idején megváltoztatni a közvélemény nyomása alatt, s Ocskay «megsértését» egy francia kezdetleges intrikájának terhére róni), ha Széchenyi betegségét s a Karolina-motívumot egymásra hatásukban tárja elénk (lásd Surányi megtámadtatását), ha a szobor-nagyságokat hálóköntösben vezeti elénk (gondoljunk a Bródy Sándor Király-idilljei körül zajlott botrányokra - mint kolozsvári soviniszta kamasz magam is tüntettem gimnazista társaimmal a darabok ellen, azóta benőtt a fejem lágya, talán túlságosan is), ha Rákóczi párizsi üzleteit, számkivetésének szuverén-álmokat kergető tévedéseit ábrázolja (emlékezzünk a Szekfü Száműzött Rákóczija körül tomboló polémiákra).

Ez viszont, hogy úgy mondjam, lefelé szab határt az írónak, vagyis a valóság köznapiságainak irányában. Fölfelé, vagyis a szobor-szerűségek, olajnyomat-ábrázolások, a közhely-kiterebélyesítés terén korlátlanul emelheti félisteni talapzatokra alakjait a történelmi regényíró.

Az eposzi istenítés követelése, a sokszor nem hízelgő valóság eltitkolásának szinte kötelessége rettentő mértekben elburjánoztatja az irodalomban a közhely-történelmet, a történelem közhely-felfogását, vagyis végeredményben a bármilyen kegyes célú, de téves történelemtudást.

Pedig a művészet az igazság egyik szolgája, őre, heroldja! Nem csak az igazság a célja, de a művészi cél egy alkotórésze az igazság.

Már most, a divat, a történelmi köztudat hiánya, a kedvezőtlen valóság titkolása, a szónokias közhelyek ápolása történelmi regényíróink egy részét - s talán a legelterjedtebb művek szerzőit - olyan utakra terelték, amelyeken a történelemben járatos, a divatot félredobó, a művészi és történelmi igazságot követelő magasabbrendű olvasó és irodalom-búvárló nehezen vagy sehogy sem tudja követni őket, sőt, kötelességének érzi szélesebb és nem értesült körök figyelmét is felhívni a művészetet, a történelmi igazságot, kisebb területen a magyar történelmi regény további sorsát fenyegető veszélyekre. Ha csak nem akarjuk - és nem akarjuk! - hogy a modern magyar történelmi regény annyi erőfeszítés után oda süllyedjen vissza, ahol Dugonics bácsi s a francia XVIII. század nőírói tévelyegtek, öntudatlanul vagy tudatosan, másszóval: hogy a magyar történelmi regény tisztán szórakoztató (s mily szórakozás ez!) történelem- és művészet-hamisítássá alacsonyodjék le.

Nem a nagyrabecsült írókkal szállok itt perbe - mert szememben a magyar szó művelése, az irodalmi rajongás, egyszerűen: a magyarul írás már szent hivatás ebben a középeurópai germán-szláv tengerben, amelynek éhes habjai 1918-ban nagy darabokat haraptak le a magyar szigetről s tovább akarják még harapdálni, mint valami groteszk, ördögi világtörténelmi lepény-evésen az újdonsült legénykék a védtelen lekváros csemegét - hanem a korszellemmel és éppen a szent magyar szó, a szentebb magyar múlt s a legszentebb igaz magyarság védelmében!

Ez írók egyrésze tisztelt példaképem, nagy része barátom, ismét más része tőlem csak buzdítást és elismerést érdemlő sorstárs a toll szolgálatában. Mindegyikben találok értékeket, el is ismerem őket s én mondom, hogy a közepes magyar író is - pedig mily nehéz nyelvi eszközt forgat - különbet alkot könnyű félkézzel, mint a közepes német, angol, francia - három ilyen kiművelt, nagy nyelvi és művészeti múlttal rendelkező nyelven! - verejtékben ázott két kézzel.

De éppen ezért kötelességem nem az írók, hanem az írókat mozgató közszellem tévedéseire és hibáira rámutatni. Harag nincs bennem, legfeljebb apostoli harag, amely ha korbácsot emel, fájóbb, kínzóbb mozdulatot tesz, mint amilyen a lecsapódó korbács bármiféle ütése lehet.

Elég volt azonban a mosakodásból!

Ijedten tekintek vissza történelmi regények kásahegyére, amelyen keresztülrágtam magam, sokszor, gyakran nagy élvezettel - mert mi magyarok tudunk írni! - de lépten-nyomon bosszankodással, csüggedéssel, csodálkozással s végtelen elkedvetlenedéssel.

Hogy súlyos anakronizmusok mocskolják sok helyt az egészséges történelmi képet, azt hajlandó vagyok a fáradt figyelem terhére írni, ám nem megbocsátani, mert kamasz fiaink nyomtatásból, jeles név pecsétjével, olvassák fejünkre, hogy mi tévedünk, holott mi tudjuk jól a múltnak azt a részletét, amelyet a jeles író elanakronizált. S anakronizmus is kétféle van, olyan, amely csak kirí a korból s olyan, amely jelentéktelenségével is velejében hamisítja meg a kort.

Az anakronizmus, a villanásával a kort egészen téves színnel elárasztó anakronizmus sokszor annak a tudálékosságnak, ál-műveltségnek gyümölcse, amely a történelmi regényt detektív-szenzációba ágyalt honfiúi katekizmussá és lexikon-pótlékká igyekszik földuzzasztani. A mellbevágó riport-anyaggá ferdített történelmet célzatok és szólamok szószékévé teszi, ahonnan könyörtelenül záporoznak alá a «korfestő» adatok, nevek, évszámok, összehasonlítások, hogy egy morzsa se vesszen el a dokumentációból, amelyet fáradságosan petrencézett össze az író, sokszor kétes történelmi szimattal, gyakran kétes forrásokból.

Legáltalánosabb tévedés a történelmi nézőpont helytelen megválasztása. A műforma elhatározásánál a történelmi regényíró szembe kerül tényekkel és feltételezésekkel, való és költött történelemmel. Vagy valódi, élt hőst választ, vagy költöttet, akit belehelyez a múlt valóságába. Az első esetben sokszor találkozik hipotézisekkel. A tények összegyüjtése során egybehord mindenféle adatot, lényegeseket és lényegteleneket.

Igen sok írónk ott téved, hogy egy tetszetős, de a történelemtudományban semmiképpen sem általánosan elfogadott feltételezésre építi fel egész művét. Ilyenkor az a veszedelem fenyegeti, hogy egyébként jó írói készséggel megírt regénye, esetleg pár év múlva, előbb a tudomány, később az olvasók papírkosarába kerül, mert egy nagytekintélyű tudós megdöntötte az egész hipotézisét.

Sokszor megtörténik az is, hogy a valóban élt hős köré egészen modern lélektani mártást önt az író; de az is elég gyakori, hogy a kitűnően rekonstruált múltban onnan rikoltva kirívó mai alakot állít központul. Hogy mindkét eljárás milyen tévedéseket von maga után, fölösleges részleteznem.

Unalmassá lehet elrajzolni egy egész kort a lényegtelen adatok tudálékos gazdagságával is, ami sokszor elhomályosítja a vékony központi mondanivalót.

A történelmi nézőpont helytelen megválasztásának iskolapéldája a visszanéző történelmi szemlélet. Az író, akármennyit tanult, nem tud visszaállni a régi korba s naivul a mából nézi a tegnapot. A XV. századi fejedelmi sarj nézegeti például apja kezét s így szól: «ez a kéz védte meg Európát a pogányság ellen». Vagy ugyanez az apa bejelenti fiának: «A keletrómai birodalomnak vége vagyon». Hogy ez milyen képtelenség, gondoljunk csak vissza a szemünk előtt lejátszódott világháborúra, amelyben a központi hatalmak minden fronton győztek katonailag s mégis ők vesztették el a háborút. Itt a fiú is, apa is a mai kézikönyvek összefoglalásait éli meg s állítja olyan világossággal, ami kortársnak sosem jut ki a szeme előtt lezajló eseményekre vonatkozóan. A nagy ember fiai, mint egy mai lelkes történész, állapítják meg: «Nem ember édesapánk, hanem félisten». A visszanéző történelmi szemlélet anakronisztikus rabságába esett író alakjai írói naivsággal előre bejelentik, ami később csakugyan megtörtént. Vigyázzon, kis huncut, magából király lesz s nesze neked, csakugyan az lesz! Az angyali Sardou fogta fel ilyen feuilleton-kényelmességgel a történelmet; «majd ha rendőrminiszter leszek», mondja egy csavargó forradalmár, bizonyos Fouché nevezetű s ördöge volt a komának, csakugyan az lett (Mme Sans Géne). A látnoknak csakugyan ördöge van, előre látja, ami a történelem tanúsága szerint csakugyan bekövetkezett. A szereplők biztosra mennek, tudják az őket mozgató író által előre, mi fog történni s ezt ravaszul megjósolják, még ravaszabbul csak sejtik és a legravaszabbul tanács formájában adják elő. Nemcsak henye és téves ez a játék, hanem a történelmi szószaporítás bőségszaruja is, mert végnélkül lehet mesélni, hogy mit érzett a zöldhajtókás, sárgapitykés közlegény, amikor arra gondolt, hogy szobra lesz egyszer a Carlton előtt s mit ama sáros csizmájú falusi segédjegyző, amikor arra gondolt, hogy szobrának mellékalakját egy kegyelmes miniszter úrról fogják megmintázni a Múzeum kertjében... A «ha» cigánykötőszóval nyaklótlanul lehet eljátszadozni. «Ha... ez meg ez nem így történik, kevésbé véres lett volna a jövendő.» Ez igaz! Csak az a baj, hogy úgy történt, aminek magyarázatával adós marad az író. Ha katonatiszt lett volna belőlem, most hősi halott vagy nyugalmazott altábornagy lennék s nem írnám ezt a tanulmányt; ha viszont fűszeresnek megyek, felfedezhetett volna egy kulimászt vásárló filmrendező s én lettem volna Psilander... Az efféle utólagos ellenjóslás gumiszerűen nyújtható, mint az arany, kalapálható s egy krajcárnyi darabból aranyfüstbe lehet vonni bármelyik történelmi lovasszobrot. Ami bőven meg is történik.

«Majd olvasd el a történelemben, hol voltunk» mondja hanyagul a hős s rögtön hozat is valakit, hogy sürgősen megírja, egyedül azért, hogy a mai író kényelmes forrásul használhassa. Ezek a boszorkányos hősök már gyerekkorukban tudják, milyenek lesznek meglett éveikben, sőt azt is, milyennek fogják őket festeni a XX. század harmincas éveiben s ehhez képest viselkednek is; a halottak megparancsolják a kisfiúknak, hogy majdan császárok, királyok, püspökök legyenek s az áldóját, azok is lesznek. «Három percen múlott a keresztény világ sorsa», írja zordul a szerző s megremeg alattam a szék az utólagos megrendüléstől. A történelmi fiúcskák előre tudják sorsukat az író bácsi nádpálcájának mutogatása nyomán s felkiáltanak: «Hát szabad nekem (a későbbi vitéz hadvezérnek) megijednem?» Ajánlatom: aki Rettenetes Ivánról ír regényt, más kisfiúnak úgy fesse meg, hogy legyek lábát tépi ki, macska szemét tolja ki, béka belét tapossa ki s közben ravasz történelmi mosolyt somolyogjon. Ezek a fejedelmi kamaszok óriási politikai éleslátást mutatnak, már gyerekül csak politizálnak s a tizennyolc és féléves főember tizenöt éves arájának a XVII. század utolsó éveiben mint leánykérő a 67-es kiegyezési politika alapelveit fejtegeti 1937-ből nézve. Itt legalább három kor zagyválódik össze. S mikor a nagy magyar hős (XV. század) azt mondja: «Egészen modern munkát akarok», gyanúsan emlékeztet egy mai diktátori politikusra.

Nagyobb veszedelmet rejt a visszanéző történelmi szemlélet mulatságosan «szenzációs» beállításainál az, amit röviden történelmi ponyvának szeretnék nevezni. Adva vannak a királyok. Kétféleképpen lehet tévedni szerepeltetésüknél. Egyik. a király királyi hálóingben is, amelyre egy aktuális politikai tréfa szellemében feltűzi összes kitüntetéseit s ha szénért megy a pincébe, bányahercegi egyenruhát ölt. A másik: a király is ember. Itt megint kétféle a recept. Az egyik paraszti urambátyámat mórikáz belőle, a másik komoly, becsületes, aranyszívű, de kissé nyers körúti kereskedővé kedélyesíti. Van, akinek a slafrokja, pardon, dressing-gown-ja is tóga s van, aki a comb-páncélt is úgy viseli, mint egy mocskos pizsama-nadrágot. A királykodó, kispolgári és paraszti királyok elterpeszkedtenek, elslamposodtak és elterebélyesedtek a magyar történelmi regényben. Persze, nehéz a királyt királynak festeni, amikor csakugyan király s embernek mégis, amikor ember.

A régi nagyurak kispolgári és paraszti festése szinte regényírói konvenció már nálunk. Országnagyok tanácskozása így kiskocsmai vetélkedés, piaci veszekedés lesz. «A király bajsza alá mosolyog, mint a diák, aki jó bizonyítványt hozott haza» (miért nem már indexet?). Hej, rontom-bontom, «az öreg prímás nagyon szeret koronázni». A zsoldos csapatok felfogadása úgy intéződik, mint valami nagyarányú cselédszerzés. Kisüstön főtt diplomácia fortyog angyali János-vitéz szemléletében. Detektív-módszerek úsznak népmese mártásban. A nagyvonalú politikai intrika, ami teljes kifejtéséhez rengeteg papírt kívánna, összerántva kávénénikék dióhéjba gyömöszölt uzsonna-intrikájává szelidül. Ezekben az urambátyámos történelmi detektív-regényekben «képen teremtik» egymást a nagyurak, majd felborulnak a székkel, diplomáciájuk ajtó mögött rendbehozott pofavágás, a rövidrefogás miatt átlátszó csalafintaság, megtörtént (de lényegtelen) együgyűségek végrehajtásával bizonyítják talpraesettségüket, a fejedelmi ügyvitelt alantas kisbírói komédiázássá egyszerűsítik, semmitmondó vita után lesznek vörösből fehérré, zöldből feketévé, pontosan emlékeztetve a mai bolseviki, jobboldali, agrár- és egyházpolitikai irányzatokra, naiv intrikákban bukdácsolnak a becsület diadala felé, hevenyészett okfejtéssel győzve meg egymást, de az olvasót nem.

«Mennydörögve közeledett egy korszak», mondja az író kényelmes, de üres pátosszal, elfelejtve, hogy korszak sose közeledik, hanem az egybefolyó múlt bizonyos szakaszait bizonyos ismertető jelek után a történelmi tárgyalás kényszerű kényelme tagolja utóbb időszakokra, amelyek nem jelentik be érkezésüket síppal-dobbal, mennydörgéssel. Ez az író is átélte a világháborút, hát nem emlékszik a folytonos «átmenetek»-re, az időszakok sajátságos egymásbaolvadására, amikor az új korszak kezdődött s a másik még nem ért véget, s amikor az új korszak már teljesen kifejlődött s még mindig élt lassan szétszóródó maradványaiban a régi?

Hogyan lehet, hogyan szabad valakit így jellemezni (regényben! a motiválások művében!): «Reszketett tőle egész Európa»? Történelmi olvasókönyvben lehet így írni, ott is az egyszerűség, rövidség okáért patetikus állítással pótolva az okfejtést. Ezeknek az olvasókönyveknek ismert anekdótái «friss» pletykaként lefetyelődnek el e szerint a feltételezett forma szerint: Hallotta, kormányfőtanácsos úr, hogy Diogenes tanár úr most május elsején egy összkomfortos hordóba költözött?

Régi nagyuraknak fertőzötten mai paraszti, kispolgári ábrázolása azonban nemcsak történelem-hamisítás, hanem valami kellemetlenül közönséges hangulatot is önt végig a művön. A paraszti tempózás a szereplőkről átszivárgott a leírásokba, amelyek így unalmassá terjengenek a helyzet elkezd dramatizálni, amivel megint csak az unalom posványába téved. Ezt megint azzal akarja helyreütni, hogy a legkisebb történést is szenzációvá fújja s a királlyal száz és száz oldalon keresztül csak «királyi» dolgok történnek, amit azzal akar újból a realitás terére vonszolni, hogy például az országnagy lelki vívódását egy kutya agyonrúgásával ábrázolja, mintha a hősi hős mind Turi Dani volna. Fejedelmi anya 11 éves fiának angyali egyszerűséggel fejtegeti, hogy apja királyi fattyú. A vérengzés helyéről távozó nagyúrnak «ki kellett térnie (útjából), hogy volt apósa fejére ne lépjen». A bíboros őrjöngő táncban tapossa meg a neki nem tetsző okmányt. Az uralkodó úgy fogadja a hadüzenet hírét, mint a flegmás kisgazda valami jégverésről szóló híradást. Ebben a felfogásban persze természetes, hogy a történelem «viharát» valódi meteorológiai vihar kiséri egy avítt Walter Scott-recept szerint.

Már elegánsabb, de ugyancsak veszedelmes változata a történelmi ponyvának, amikor az író kezéből szétugrik az összeszedett anyag, mint szöcskenyáj; a nagy küzdelem anekdota-gyűjteménnyé zilálódik s a megondolált fáktól nem látjuk az erdőt. Így a regény csak egy elvetélt színmű össze nem függő jeleneteinek laza egybefűzése lesz. Külön fut a művelődéstörténet, külön az adatközlés s külön a tulajdonképpeni regény s e három fonal csak a honorárium-nyugtán találkozik. Mily más jelentősége van annak, hogy Anatole France Pilátusa nem emlékszik Jézusra s annak, hogy nagy szellemi tehetségű híres nagy magyar egyszeri hallásra nem jegyzi meg az akkor népszerű Beethoven nevét! A zseni hánykolódása ebben a módszerben gyerekes szeszéllyé jelentéktelenedik (fürdőszoba építtetéséért határozza el magát, hogy megházasodik) s az író olyan molyosan modern, ellentétes ábrázolással szórakozik, mint például, hogy a kurtizán bérkeblét hazafias érzelmek hevítik.

További óriási terület, ahol mai történelmi regényeink nagy része találkozót ad egymásnak: a papír-szemlélet szíkes mezeje.

Mivel a legnagyobb írói baj mindig a lélektannal van, azaz a hősök ismert cselekedeteinek lélektani megmagyarázásával, egy adott lélek szükségszerű megnyilatkozásainak s a történelmi adottságoknak összehangolásával, amikor a múlt valóság itt-ott éppen ellentéte ennek a szükségszerűségnek - mert a motiválás, a gyűjtött adatok lélektanian okszerű összefűzése, a tulajdonképpeni próbaköve minden történelmi regénynek! - mondom, ha a motiválás nehéznek mutatkozik, az író a nyers hitelességbe, a történelmi kézikönyvek, adatközlések lapjaira, a papír-szemléletbe menekül. Így a régmúlt élet feltámasztása nem lesz más, csak dramatizált tankönyv, mű-elven bábszínház. A szereplők felmondják egymásnak a történelmi leckét s kátészerűen tanítgatják egymást saját történelmükre. Ezek a saját ágáló szobrukká riasztott bábok történelmi díszletek légüres terében játsszák el meggyőződés nélkül saját megtanult történetüket. Szavaik pergése emlékeztet a gramofonlemez huhogására, amelyet viasz-keblükbe egy tankönyv-szerző helyezett. Köznapi beszélgetésünk történelmi adatok emlézése. Történelmi tényeket, mint napihíreket hallgatnak azok, akik jól tudják, mi történt. Az igaz aztán, hogy e szorgalmas királyok és nagyurak úgy tudják saját történelmüket, ahogy csekélységem például sohasem fogja tudni saját élettörténetét évszámokkal és nevekkel, de ez csak az én bajom, aki nem párszáz év jövő távolából nézek vissza magamra a monográfiák könyvtárából. Ezek a történelmi fenegyerekek, uk-muk-fuk, mindent megcsinálnak, ami csakugyan megtörtént, de sokszor bábuként bukdácsolnak saját életük évszámai között.

A papír-szemlélet e szikkadt világában a csoda megtörténik, mert megtörtént, az író nem ad sem transzcendentális, sem materiális magyarázatot. A majdan történelmi alakká növő kisgyerek egyetemi képzettségi fokon végiggondolja napjai történelmét. A reggel és este, éhomra és telt gyomorral történelmi életet élők korabeli legendákkal, versek prózai kivonatával szórakoztatják egymást s ebbe az idillbe belevág a következő lecke első mondata. «Ő tehát egy tavaszi reggel elment a háborúba», mint a kávéházba vagy a strandra. «Kivétel nélkül valamennyi ellenségét megverte». Hát nem egyszerű ez? «Ezt a két várost még felgyújtotta». Így volt, az áldóját, de az író siet, mert nagy az anyag. S nem édes-e, amikor a kisgyerekkel megbeszélik, hogy születendő fiának (fránya deák, honnan tudja, hogy születni fog s éppen fiú?) dédapja szerb király, ükapja bosnyák király, egyik nagybátyja magyar király és cseh király, másik nagybátyja lengyel király? Fogadjunk, hogy az a kölyök egy szót sem értett ebből az egész doktori disszertációs tételből! Az eseményeket nem fűzi össze belső motiválás, de az álruhás Harun-al-Rasid már fiatal korában szeret álruhában járni. Óriási!

Mindez rettentő mennyiségű fecsegésre nyújt alkalmat a mellékes dolgokról, a történelmi csakugyan döntő fordulatokat pedig egyszerűen elkrónikázza az író s az olvasónak el kell hinni, mert úgy volt, az író is hisz, de nem mondja meg, miért hiszi s miért volt úgy. A fárasztó nagy tablókat, amilyet például Chateaubriand és Gárdonyi festett világtörténelmi nagy ütközetekről, ezzel a módszerrel ki lehet kerülni, jön egy «küldönc», egy levél a sógortól vagy előkerül a hős egy naplórészlete, aki és amely (persze hiányosan, de éppen ez a vicc, lásd Stendhalnál a waterlooi csatát) elbeszéli a nevezetes esetet. «Szembe nézett a magyar nemzettel.» Szónoki formának jó, de kissé sommás motiválás regényben. «Az más. Én király vagyok», mondja az író kényelmére a hős, aki egyébként saját regisztrált történelmi akaratának a krónika drótján rángatott bábja. (Az ellenőr is köphet a villamosban.) Egy híres mai könyvben egymásután ezzel kezdődnek az újabb fejezetek: «Három évvel később...», «Egy évvel később...», «Félesztendővel később...», amit történelmi regény nem, csak színpad és krónika bír el, mert a volt történelmi zsúfoltságot nem lehet színpadi jelenetek vázlatával pótolni. S az események hasonló «dübörgése» közben hirtelen beállít három új személy s a szabadságról szóló kérdés-felelet játékban minden szükségeset megtudunk tőlük, csak ők maguk fölöslegesek. Így aztán a nagy történelmi események előzménytelenül ugranak ki, viszont a modernné riasztott krónikás fecsegés hiányosabban, tehát úntatóan közli azt, amit a szaktörténelem okfejtő előadásban, tehát regényszerűbben ad elénk. Ebben az unalmas emlézésben aztán fődolgok elejtődnek, mellékesek kiemelődnek, a megzavarodott papír-szemlélet a főeseményt hiányosan elhadarja s részletekbe menően rágódik egy-egy unalmas epizódon.

Az író szuverénül kijelenti: «Nem a főhős indította el a forradalmat, a forradalom indította el a főhőst.» Ez lehet igaz, de kézikönyvigazság, az írónak épp ezt az érdekességet kellene megmagyaráznia, ez lenne a regény, de éppen csak a magyarázattal marad adós. S ha csak eszköz volt a hős, az eseményeknek kellene átvenniök a főhős szerepét, csak így lehetne regény az anyagból, az események zsúfolt zuhataga szimbolikusan a regény hősévé nőhetne, mert nemcsak eseménysorozat lehet a legtágabb értelemben regényhős, hanem egy nevezetes épület is, mint Victor Hugo Notre-Dame de Paris-jában, ahol csak a székesegyház él mágikus életet, míg a szereplők maguk csupán kivágott illusztrációk, jobb esetben kócbábuk. A nép «sanyarú» (valódi történelmi regénybeli jelző) helyzetéről szóló szociológiai lecke-felmondások között ugrásszerűen változik a hős minden magyarázat nélkül, a jellemfejlesztés teljes elhanyagolásával. Az ilyen anyag-kezelésben «Bécs» (értsd alatta eufemisztikusan a Habsburg-gondolat politikáját) mindig «rövidlátó», ami lexikon-példákkal bőven igazoltatik, holott a rövidlátás miértjének és mikéntjének kifejtése tenné az igazi regényt. «Azok mentek, azaz repültek» írja a vágtatókról s ezzel már meg is van magyarázva a sáncok lovasrohammal való elfoglalása, festés helyett egyszerű metaforikus közléssel. A múlt persze így nem jelenítődik meg, csak múltként elbeszéli az író s a szaggatottság szétszórt lapokból vaktában összefűzött hadi olvasókönyvet eredményez, a konstrukció, a történelmi regény alapköve, végképpen hiányozván. De mintegy pótlásul beleszorítódik a műbe, amely ekként egyszerű művelődéstörténet-népszerüsítés lesz, minden, amit az író a korról megtanult. Mindent kapunk, csak regényt nem. Végtelen jegyzőkönyvezés, családfa ismertetés, kézikönyvek többé-kevésbé szellemes á la H. G. Wells átírása, szorgalmas emlézés akarják pótolni a valódi regényt, amely aztán néha elszabadul tudós béklyóiból s ilyenkor a főhős saját történetétől függetlenül mai emberként igyekszik sikamlós ecsetecskékben kiélni az író évszámok szemetje alá fojtott erotikáját.

A szónokiasság, a szószék-pátosz túlzó metaforáival, hasonlataival, mennydörgő és dübörgő szólamaival a történelmi példákra támaszkodó politikai szónoklatokból úgy is átszivárgott más terekre is, meghamisítva a tudomány és művészet szónoklat-ellenes lényegét. Mostanság, nem elégedve meg az általános magyar történelmi szemlélet megfojtásával nyúlós hasonlat-indái hurokjában, átkúszott a szónokiasság az új történelmi regényekbe is, ahol Európák remegnek, korszakok mennydörögnek, hősök néznek szembe nemzetekkel, a visszavonás tort ül a romokon, a becsület lógó orral elkullog, a forradalmak tombolnak, az elégedetlenség árvizébe fullad a nemesség... és így tovább a végtelenségig, mert ez a retorikai eljárás olyan szapora, mint a házinyúl. Talán szép is ez a virágos stílus, talán el is bírja, esetleg megkívánja a történelmi regény, nem vitatom, egy azonban biztos: csak akkor, ha más is van a regényben, igaz lélektan, pontos adat-váz, szigorú konstrukció, okfejtő kifejlesztés, valódi múlt-feltámasztás, vagyis, ha igazán történelmi regény a kérdéses mű, de dübörgő történelmi szónoklat ócska virágai nem pótolják a hiányzó valódi történelmi regényt.

A krónika, ponyva és szónoklat egyesített poros izét csak le kell mosni valamivel, gondolja néhány új író, nosza kikaparja hát az évszámok, detektív-történések, szóvirágok alól az olvasók örök lépvesszejét: az erotikát. Amely vagy illedelmes vagy szemérmetlen, esetleg váltakozik. Nincs kifogásom az erotika ellen, nincs kifogásom a királyok erotikája ellen sem. Vannak írói témák, amelyek magukban erotikusak. Ezek csak így tárgyalhatók, például Des Grieux lovag lelki és biológiai különös esete. Voltak nagyok, akiknél közéletté lett magánéletük tengelye volt az erotika. Ilyen esetekben épp oly jogosult, művészetien jogosult az erotika, mint például jogosult a regénybe alapjában véve nem való diplomáciai elmélkedés Kemény Zsigmondnál, akinél nem egy művében az ország az igazi főhős s egy ország életének jelentős megnyilatkozása éppen diplomáciája. I. Ferenc francia király vagy Marie Antoinette erotikus élete koruk egy-egy történelmi eseményeket eredményező indítéka. Liszt Ferenc általános művészi lobogásának, nagy lánggal égésének egyik megnyilatkozása az erotika. De tévedne az, aki a minden téren dinamikus I. Ferencet csak koronás bujának, Marie Antoinett-et, az ancien régime szellemi szétmállása e szintézisét, csak erotikus hibbantnak, a csókban, zenében, filozófiában, vallásban a végtelent hajszoló Lisztet csak kéjencnek látná.

Kárhoztatom azonban azt az erotikát, amely a krónikás szónokló ponyva-mű poros szikkadt kalácsába mazsolaszemenként van itt-ott bedugdosva szükségtelenül. Azt nem is említem, hogy a dolog természeténél fogva mindent jobban, bővebben tudhatunk egy korról, mint éppen erotikáját. Vannak szemérmetlen korok, (mint például a francia forradalmi XVIII. század) amelyek hálószobájukat úgyszólván az uccán rendezik be, ezekről sokszor a tényleges valóságot meghaladó ábrázolás marad ránk szinte politikai elhatározásból erotikus vagy szatiriázisban, nimfomániában szenvedő korabeli íróktól. Más időszakok szemérmesek, ezekről a valóságon innen maradó csonka erotikus helyzetkép öröklődik ránk. Nem nagyon tévedhet az, aki azt gondolja, hogy a biedermeier-idő volt olyan buja, mint bármelyik más korszak, esetleg a feslett XVIII. századvég, csak szentimentalizmus és képmutatás színezte költőivé, burkolta illedelmessé a lefojtva annál inkább robbanó szerelmi indulatokat.

Újabb történelmi regényeinkben általános ez a mazsolázó-rendszer, persze mindig hiteles történeti adatokra építve. Az olvasó rágja, rágja a poros krónika-kalácsot, aztán hopp, mazsolát talál, mohón lenyeli vagy ínyére tapasztva maszatolja nyelvével és büszke, mert 1. illetlenkedhet büntetlenül, 2. nincs benne kivetni való, hisz így volt, az adat hiteles, 3. tanul is valamit, amit társalgás közben, esetleg titkos gyakorlatban mint «causeur» vagy «connaisseur» felhasználhat.

Néha azonban a mazsola megőrül, úgy elszaporodik a kalácsban, hogy a mű már csak poros morzsákkal megtűzdelt mazsola-hegy. Ezek azok a «vie romancée»-ek, amelyekről mindenki megbotránkozva beszél s amelyeket mindenki szintre szóról-szóra megtanul, állítólag azért, hogy kedvére kiméltatlankodhassa magát. Az elfogyott példányok tízezrei tanúsítják korunk hipokritaságát.

Ezer szerencséje az erkölcsnek, hogy történelmi mazsola-kereskedőink általában (kivételek a mazsola-hegyek összehordói, akik valóban jelesei az «illetlen irodalom»-nak) kis naiv szatócsok, akik az erotikát csupán oklevelekből merítik s az adatközlés merészségeit a lélektani beépítés mellőzésével fertőzés- és méreg-mentessé közömbösítik, amiben nagy szolgálatukra van az úgynevezett ellen-erotika is. Az ellen-erotika az az eljárás, amikor az író kitalálja egy kor csók-piszkát, a hőst meg-meghempergeti benne, de úgy, hogy fehér márvány alakjára makula sem tapad. Ilyeténképpen meg van mentve a hős erkölcse is, az olvasó erkölcse is, mert az olvasó is - tételezzük fel! - a hőst követi, alaposan, részletesen végig nézi a malacságokat, majd kijelenti, kérem ez nekem nem kell s tisztán távozik.

Ha a felületes figyelő körülnéz korunkban, úgy tapasztalja, hogy erotika, politika és közgazdaság az emberi életsors három főtengelye. Nosza, mondja a körültekintő író, vigyünk egy kis politikát és közgazdaságot is abba a fránya régmúltba. Kétségtelen, hogy régen is volt pénz, pénzgond, voltak termelési és értékesítési gondok. De ezek a gondok éppúgy csak a legfelsőbb körökre hárultak, mint általában az úgynevezett közügyekkel törődés. Végezetes tévedés a parlamentáris demokráciák általánosabbá vált közgazdasági szemléletét egyszerűen ráteríteni a feudális világ minden osztályára, de tévedés régi királyokat olyan pénzügyi politikával, közgazdasági meggondolásokkal kibélelni, amilyenek csak egy mai miniszterelnök vagy bankfejedelem fejében születhetnek meg.

Ez a politika! Ez a szó más fogalmat takart úgyszólván minden korban. Kétlem, hogy például középkori királyok «politikája» s egy mai pártvezér vagy pláne párt «politikája» egy névvel illethető, hiszen a mai értelmezésű politika csak a «tiers état»-nak az alkotmány sáncaiba való befogadása után születik meg, alakul ki. Ám, a visszanéző történelmi szemlélet fölnyalábolja korunk politikai áramlatainak kedvelt témáit s a mai zsidókérdés, a mai elmélet a népek önrendelkezési jogáról, a mai liberalizmus alapelvei, a mai kisebbségi problémák, ordítóan mai szociológiai meggondolások úgy jelennek meg váratlanul és kirívóan régi századokban, mint Shaw Szent Johanná-ja utolsó jelenteiben a cilinderes, redingote-os úr a XV. századi jelmezesek között.

Ez még csak hagyján, mindössze anakronikus játék az egész, amire az avatatlan száját tátja, a kor ismerője fejét csóválja. A kellemetlenebb, művészietlenebb s egyenesen politikai veszedelmet jelentő tévedés ott kezdődik, amikor az író múlt századok lándzsáit arra használja, hogy mai politikai ellenfeleinek oldalába döfje a régmúltak ma is hasznosítható, kissé erőszakos politikai tanulságaként; vagy pedig régi trónok lépcsőzetét mai politikai irányok szószékéül használja s nagyon is átlátszó hízelgést záporoz róla pont a regény megjelenésének éveiben tevékenykedő politikai vezető egyéniségre vagy áramlatra. Ennek az eljárásnak politikai veszedelmével nem foglalkozom, elvégre, mindenki úgy politizál, ahogy tud, ha már politizálni akar. De művészetileg veszedelmes egy örökéletért harcoló irodalmi művet (mert melyik mű íródott úgy, hogy elmúljék írójával?) nemirodalmi kötelékekkel a múló mához kötözni. Tegyük fel, hogy az a vezető politikai egyéniség elhalálozik, akinek tömjénezését szolgálta a mű, s vele hal az irány, amelyet a régmúlt eredményeivel igazolni akart az író. Félő, hogy maga a mű is elhalálozik. Lám, a Divina Commedia megmaradt, bár politizáló mű volt a maga korában, de nem politikája tartotta fenn, amely lehúzta magához a művészetet, hanem művészete, amely egy adott olasz pillanat politikáját fel tudta emelni nemcsak a művészetbe, hanem a művészet legmagasabb, szimbolikus magasságaiba. De a Divina Commedia nem történelmi rekonstrukció volt, hanem égő aktualitás, amelyet belső tüze örökéletűvé mumifikált. Az is megtörténik, hogy a harc, amelynek egyik fegyverténye a regény volt, győzedelmeskedik s ilyenkor például «A falu jegyzője» a politikai hadimúzeumba kerül és iskolai olvasmánnyá zsugorodik, de Eötvös Józsefnek ez a regénye szintén aktualitás volt. Az aktualitásból lehet történelem és időálló remekmű, de a történelem nem kozmetikázható aktualitássá s ha mégis megtörténik, sem időálló nem lesz, sem remekmű az így íródott regény. Kösd a ma súlyos kövét egy történelmi alak nyakára, bizony lehúzza a művészietlenség, a gyors elmúlás zavaros vizeinek fenekére.

A mű közvetlenül csak a művészetet szolgálhatja, hogy aztán maga a művészet s benne a mű nemzeteknek, országoknak szolgál, azt nem az író dönti el, hanem az, hogy mennyire, milyen művészi erővel nyilatkozott meg politikailag öntudatlanul s ezért időállóan annak az országnak vágya, annak a nemzetnek legbensőbb lényege a kérdéses műben, amely éppen e megnyilatkozás nemzeti erejénél fogva válik remekművé.

*

A tanulságokat vonják le a regényolvasók s vajha levonnák maguk a regényírók is.