Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: A MAGYAR SZÉPPRÓZA ANTOLÓGIÁJA
Baránszky-Jób László: A magyar széppróza története szemelvényekben. - A Tanítás Problémái, szerk. Vajthó László, 18. szám

Antológiánk a multat élesztik és történeti érzékre nevelnek. Stílusokra hívják fel a figyelmet, mint a művészettörténeti képeskönyvek, változó időkre és változó állapotokra. A szellem történetét próbálják ábrázolni és ha az összeállítás csak valamennyire is sikerült, a lepergő szövegek filmszerűen vetítik elénk a művészi akarat nyugtalan fejlődését. Esztétikailag iskolázott szerkesztő, mint Baránszky-Jób is, külön finom megfigyelésekkel emeli ki a multszerűséget, a letüntség ízét, az eszmévé finomult ujságot. A mult a halott ismerős, akiről önkéntelen ünnepélyes jellemképet adunk, pedig amíg élt, nyitva volt szemünk minden gyengéje iránt. A jelent «éljük», a multat «összefoglaljuk», az elsőre panaszkodunk, kissé talán sokat is, az utóbbit tiszteljük, kissé túlságosan is. A mában nem restelljük a tájékozatlanságot, zűrzavart, válságot emlegetünk, hogy hősiesebb legyen a magatartásunk; mihelyt tegnappá vált, már körvonalakat, stílusegységet látunk bele, hogy diadalmaskodjon az értelmünk. Egyformán hiuságunk diktálja a mai bizonytalankodást és az elmultakban jártasságot, a régit egyszerűsítjük, hogy bonyolultabbnak tűnjön fel az új. Mégha ugyanazon jelenségről beszélünk is, a hangsúlyunk változik, ha a multból és nem a jelenből idézzük fel a képét; a divatnak hódolást kortársainkban lenézzük, az elődökben elragadtatva szemléljük; már a névvel is méltóságosabbá avatjuk, korszellemmé keresztelve át. A régi ínyencek, akik a maguk módján az újság ingerét keresték, akárcsak mai társaik, nem sejtették, hogy egyéni kedvteléseikkel stílust teremtenek. Különlegesek akartak lenni és iskolát alapítottak; ez a kollektívum bosszúja a külön csapásra térőkön.

A magyar irodalmi multban még inkább hajlandók vagyunk a «kor lelkének» engedő újításokat látni, mint a külföldiekben; emlékezetünk hősies felbuzdulásokat tart nyilván, csoportos kiállást a nyugati haladásért, de alig veszi számba bennük az örök amatőröket, akik az ízlés apró kedvteléseinek éltek, divatos hatásokra vadásztak és felül akarták múlni a régi eredményeket. Nos, az egymás mellé sorakozó szövegek ilyen egyéni becsvágyakat idéznek. Pázmány jobban akart írni, mint vitázó ellenfelei, Bessenyei szebben, mint gróf Haller László és hiába fogjuk össze az elsőket a barokk, a másik párt a franciásság jelzőjével, a kezdeti hiuság átüt stílusukon és szerencsére lényegesen különbözővé formálja őket. Mert a szépenírás tudatos elhatározás dolga volt a legrégibb időkben is és remeket formálni kiváló mesterség. Rimay a Balassa-tanítványok között a legközvetlenebb hangon szólal meg, ha verset ír. De milyen mássá lesz, ha prózát kezd írni, még pedig szépprózát, amit érzése szerint el kell különíteni az élő beszédtől vagy a politikai államiratok stílusától. Mert reánkmaradt politikai tartalmú írásaiban nyoma sincs a mesterkéltségnek, a díszítés szüksége csak akkor lép fel, amikor irodalomról van szó. A természetes, megszokott beszédről ekkor nyomban elfeledkezik egy felfokozott, soha nem hallott style cultivé kedvéért. A szellem dolgairól csak rendkívüli, maga által teremtett nyelven szabad szólani, minél nyakatekertebben és érthetetlenebbül, annál jobb. (Az antológiában adott előszó Balassa költeményeihez jó példa.) «Így hát bizonnyal mestersége vagyon az írás épületének, falai, ablakai és szegletei, oldalai, ajtai, grádicsai, héjazati felállításának és minden egyéb részeinek, s abban való ékességi megadásának s nem nyúlnak jól az íráshoz azok, akik a mesterséget idegenítik, hidegítik, lopogatják s fosztogatják is tőle, azt vélvén s ítélvén felőle, hogy ne kívántassék semmi mesterséges dolog hozzá» - fejti ki elvét Guevara híres Fejedelmi órájá-nak fordításáról elmélkedő levelében.

Természetesen idézhetjük a précieux koráramlat hatását és a törökös szép szófűzését is, mint a rokon Rosnyai Dávidnál, de miért ír Zrinyi, aki a marinizmust magába szívta és a keletiességet is mindenki másnál jobban, kristályos, világos, egyszerű prózát? A kései barokk miért formálta Faludi nyelvét nyerseskedőre, Mikesét finomkodóra? Miért érezte romantikusabbnak Eötvös a burjánzó, homályba vesző körmondatot, Kossuth a lihegő, szapora, rövid felkiáltásokat; miért közvetlen Petőfi, amikor a legromantikusabb akar lenni? Kazinczy 1831-ben egy személyes élményt, majdnem riportot porcelánszínekkel fest meg, Kármán 1794-ben a legfancsalibb történetbe pontos, kis jellemzéseket csúsztat be és értekező prózájában, előlegezi a negyvenes évek egész világosságát. Kisfaludy Károly automatikusan váltogatja a hangját érzelgős, puffogó, üresről találó, egészséges és könnyedre, aszerint amint komolyat akar írni, vagy mulattatót; miért rossz romantikusnak, ami életeszménye és kora s honnan az öntudatlan, erőteljes realizmus, aminek semmi stíluselőzménye nem volt és utána is várat magára? Vörösmarty versei a képzelet és nyelvi készség orgiái, szépprózája gyámoltalan, leveleinél földönjáróbbat, ténybelibbet képzelni sem lehet; kritikái viszont megírásban is kitűnőek, olyan valakit idéznek, akit a költészete alapján a legkevésbé várnánk; hangban, tartalomban a pontos elemzőt. Egy emberen belül így játszik és ölt alakot a stílus, hát még egy korszakban, versengő és egymásnak szegülő egyéniségek áramlatában! Az antológia, a szövegek synopsisa (a bentlevők és amelyeket eszünkbe juttat) végül arra jó, hogy megbontja az önkényes stíluskereteket, megzavarja a történeti érzéket és kiábrándít a korszellemből.

Mindamellett a modern gyűjtőszempont mégsem lehet más, mint stílustörténeti, a legtöbbet reveláló az írásművek természetéből. Baránszky-Jób fejtegetései könnyedén és találóan kísérik a szemelvényeket, különösen a magyar humor és élő nyelv (Mikszáth) elemzésében, a stílus és táji kapcsolatok megvilágításában tud újat egyénit mondani; szerencsés és romantikus dezilluzionizmus megkülönböztetése is, Kemény, Gyulai, Baksay, Tolnai, Petelei egybefogása. Példái elég jól megválasztottak, inkább a széppróza időnkénti elhatárolásában ingadozik és hiányai olykor érthetetlenek. Ha Pázmány szerepel, miért nincs itt Bornemissza Péter, az első erőteljes és dús nyelvű magyar prózaíró, Riedl mellől miért hiányzik Péterfy? Kossuth, Széchenyi írásai is ebben a gyüjteményben lettek volna helyénvalóbbak, mint a tudományos prózát tárgyaló kötetben. Az úttörő kísérlet után a szerkesztők további prózai antológiákat terveznek és szándékuknak mindenki örvendhet, aki elevennek szeretné látni a magyar irodalmi tudatot. Minél több eredeti szöveget! A múltat nem a kézikönyvek őrzik, hanem a források, a szempontok hamarább avulnak el, mint a látottak.