Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL

KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL
4.

A negatív kijelentéseket mindig könnyen utolérheti a cáfolat s különösen nagy a tévedés veszedelme, ha a szavalás megíratlan történelmében kockáztatunk állításokat. Mégis igen nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a középkoron át nyomavész az új művészetnek. Érthető is. Hiszen e kornak alig kellett más vers, mint himnusz és zsoltár, s ez sem műélvezetre, hanem imára. A hívők a verses szöveget vagy együtt énekelték, vagy, a cella magányában is, éneklésszerű, gajdoló, a megszokott hanghordozástól eltérő hangos olvasással tették magukévá. A himnusz Istennek szólt s profanizálás lett volna a közönség műélvezete kedvéért adni elő. A renaissance korában két ága is felvirult a világi poézisnek, a nemzeti s a latin, de amazt nem tudják elképzelni ének nélkül, emez pedig arisztokratikus jellege és idegennyelvűsége miatt nem léphet nagyobb közönség elé. A szavalás művelődési feltételei eddig csak kétszer jöttek létre az emberiség történelmében: először Rómában, aztán azalatt a két vagy kétésfél század alatt, mely a vallásharcok befejezése óta máig eltelt.

Több, mint ezeréves lappangás után, a szavalás csak a XVII. sz. francia szalonjaiban kezd újból lassan felszínre törni. Mlle. Scudéry Cyrus-ában panaszkodik, hogy a társas összejöveteleken egyes írók folyton felolvassák műveiket, igaz, vannak, akik kérik is őket erre. Moliére Kényeskedők-jében Mascarille azzal dicsekszik: «az itt a szokás, hogy a szerzők felolvassák nekünk előkelőeknek új műveiket, így akarnak befolyásolni, hogy szépnek találjuk azokat s aztán jóhírüket terjesszük». De vajjon szavalás volt-e ez? Aligha. A kor esztétikai művei mitsem tudnak eféle művészetről. Fénelon Dialogue sur les éloquences c. könyve például összeveti a szónoklást a színjátszással, de a szavalás fogalmát még hasonlat formájában sem említi. Bayle nagy szótára sem. Az első mű a világirodalomban, mely ráeszmél, hogy a verselmondás külön művészetté emelkedhetik, - ha nem csalódom, - Jean Baptiste Dubos abbé könyve: Reflexions sur le poésie et la peinture (1719). Egész külön fejezet foglalkozik itt a versek recitálásával és deklamálásával, amit az író annyira önálló művészetnek tart, hogy a színjátékok előadásától teljesen elkülönítve tárgyalja. Kár, hogy egyetlen művészt sem említ meg. A szavalás, - írja, - est une declamation simple, qui n'est point accompagnée des mouvements du corps et que l'industrie des hommes a inventée pour plaire, surtout quand il s'agit de poésie. Nagy meggyőződéssel s bőven fejtegeti - igen jellemzően a szavalás mindenkori barátaira -, mennyivel mélyebb hatást tesz a vers, ha jó előadásban meghallgatjuk, mintha csak olvasni van módunkban. Dideroték nagy Enciklopédiája (1765) már Dubos meghatározását idézve bizonyítja a récitation hasznosságát a vers szépségének érvényesítésére: «Látjuk is, írja, hogy minden költő vagy ösztönösen, vagy érdekeinek belátásából, szívesebben szavalja el költeményeit, mintsem ideadja elolvasni». E kor már ismerhet szavalóművészeket is, Voltaire például ezt tanácsolja valakinek: Faites-vous lire la piéce par un bon récitateur de vers. (Littrénél idézve.) Talán nem felesleges megjegyeznünk, hogy ha a deklamálás és recitálás fogalma Dubos abbénál még össze is olvad, a későbbi francia szóhasználat mindig éles különbséget tesz köztük: amaz dagályos szónoklást jelent s a szavalást csak az utóbbival jelöli.

Nálunk a törvényszerű késéssel érzik át, hogy szükséges egy szó a verselmondás jelölésére. A Magyar Nyelvtörténeti Szótár nem tud a «szavalás» szó egyetlen régi előfordulásáról sem, Páriz-Pápai Dictionarium Latino-Hungaricum-a a deklamációt «órálás, óráció», a recitatiót pedig «el-olvasás, el-mondás» szavakkal fordítja. A Magyar Nyelvújítás Szótára szerint a «szavalás» szót legelőször Döbrentei használja (már 1814 előtt), majd Dessewffy József «Bártfai Levelek (1818) c. könyvében találjuk, amelyet azonban szintén Döbrentei rendezett sajtó alá: «Nyakravalójok igazítása, a' tántz, az ének a' pepetselés, a' híresebb Német költők' remek darabjai 'elszavalása (declamatio) fő mesterségük». A szó ezidőben tehát, mint látjuk, még értelmezésre szorult.