Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL

KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL
1.

Mivel arról, amit első eszmélkedésünk óta tapasztaltunk magunk körül, önkéntelenül feltételezzük, hogy múltban és jövőben örökéletű, azt hisszük, hogy a szavalás ősrégi művészet. Elcsodálkozunk, mikor véletlenül rájövünk, hogy nem az. Óriási időszakok vannak, amelyek a szavalást semmiféle formában nem ismerik. Hiszen a költészetet kezdetben ének, zene, tánc kíséri, később viszont irodalommá változik és ekkor olvasás tárgya lesz. De többnyire, még ha szavaltak is, nem jutott az emberek eszébe, hogy ezt teszik. Mint ahogy Moliére úrhatnám polgára nem tudja, hogy prózában beszél. Azzal tisztában voltak, hogy a szónoklás vagy a színjátszás művészet, de a verselmondásnak, épp mert túlságosan hasonlított ezekhez, nem volt öntudata, hagyománya, elmélete, rangja. Még arra sem tartották érdemesnek, hogy beírják az esztétika anyakönyvébe. Ezekután már alig meglepő, hogy noha a fölösleges szorgalom annyi mindennek kinyomozta a históriáját, a szavalás történetét még nem írta meg senki, sőt egyetlen nagy képviselőjét sem ismerjük a múltból.

Ha kérdezzük, mikor jelent meg hát a szavalás, vigyáznunk kell a szavalás fogalmának körülhatárolásánál. Versek előadásának van két ősi formája, mely hasonlít a szavaláshoz, anélkül, hogy joga volna e névhez. Az egyik: a kardal, versek közönséghez jutásának ez a talán legrégibb módja. A görög kórusokról tudjuk, hogy húros hangszerek s néha fuvola kíséretében táncoltak és unisono énekeltek. Voltak leány-, fiú- és férfikórusok. Karmester, úgynevezett korifeus vezetése alatt álltak; gyakran volt előénekesük, aki nagyobb solorészeket is kapott. Ha meggondoljuk, hogy a karének virulásának kedvez az eggyéolvadás könnyűsége és öröme, természetesnek fogjuk találni, hogy feltalálásának dicsősége a katonai kommunizmusban élő Spártáé volt s a kórust még az ion nyelvű tragédiákban is a spártaiak dór nyelvjárásában írták. «A nép, mikor kórusban énekel! - írja Thienemann -, magának énekel s nem törődik vele, vajjon megérti-e az énekelt szöveget a kívülálló, idegen hallgató is.» De épp ezért, tehetjük hozzá, az ősi kórus merőben más jelenség, mint a mai szavalókórus; nem folytatása ez az ősi előképnek, hanem változott feltámadása, egy némileg hasonló helyzet következtében.

Mikor az előénekes a karének kezdeti egységéből kilépett s teljesen önállóan kezdett működni, keletkezett a másik, a szavaláshoz csak látszólag hasonló ősi forma. Mert a szavalás más, több, mint éneknélküli verselmondás. A rhapsodos tehát, aki homlokán koszorúval, kezében bottal, emlékezetből elmondta Homerost az ógörög városokban, vagy a Kalevalát recitáló pár még épp úgy nem nevezhető szavalónak, mint az öreg paraszt, aki népballadákat mond a fonóban. Hallgatóik még kizárólag a költeményt akarják hallani, nem a bemutatás módját élvezni; az elmondás itt még nem emelkedik a szöveg fölé, nem fedezik fel öncélúságát. Az éneknélküli vers-elmondás, a szöveg e felszabadulása ikertestvére, a zene alól, először természetesen elbeszélő költeményeknél történik meg, ott tehát, ahol a szövet iránti érdeklődés először lép fel; a lírát még éneklik. Görögországban, mikor az Iliast már rhapsodosok terjesztik a nép közt, s a lírai dalt ma is énekli a nép, de balladáit recitálja. Szavalás a szó szorosabb értelmében nincs is a nép körében, a nép énekel, s csak mikor a költészet átjut a papírosra, akad egy társadalmi réteg, amelyet a leírt vers olvasása nem elégít ki; - s ekkor jelenik meg először a szavalás.

Ez az átalakulás nagy mértékben a hellenisztikus világban történik meg először, itt létesítenek először nagy könyvtárakat, filológiai intézeteket, itt történik először, hogy a költeményeket nem népünnepélyeken mutatják be, hanem tudósok könyvtárai részére sokszorosítják. S valóban e korban hallunk először szerzői estékről. Az alexandriai, pergamoni könyvtárban külön terem áll a felolvasók rendelkezésére. Érthető is, hogy a muzsikás, színes népünnepélyek után, amelyeken korábban a verseket előadták, a magános versolvasás kísértetiesen fakónak tetszhetett azok szemében, akik még emlékeztek a tánccal, lanttal kísért éneklésre, s különös kielégületlenséget érezhetett a könyvtekercsek betűzésekor az olvasásra alkalmatlanok örök típusa: azoké, akiknek a nyelvhez való viszonya oly laza, hogy verseket nem is képesek átélni, ha képzeletüket hang és egy csomó külsőség nem támogatja. Kallimachos aligha érezte szükségét, hogy meghallgassa kedvenc költőtársait, erre a kevésbé művelt, kevésbé jó olvasóknak volt szükségük.

Rómában a felolvasások Augustus alatt honosodnak meg. De a szerzői esték mellett itt már foglalkozásszerű recitatorokról is értesülünk. Cicero azzal küldi De Gloria című könyvét egy barátjának, hogy asztal mellett olvastasson fel belőle részleteket. Persius, Martialis gyakran emlegeti gúnyosan a recitátort, Plinius viszont dicséri Calpurnius Pisot. A felolvasás ülve történt, utána tapsoltak. A szerzői esték célja a művek megismertetése és vélemények szerzése volt; a recitatorok persze már előadásuk módjával gyönyörködtetni akartak. A Krisztus utáni I. század végének Rómájában, mely Plinius leveleiben különben is óriási önképzőkörként tűnik fel, már gyakori, hogy színpadon és lakomákon megjelenik egy férfi, aki iparszerüleg űzi idegen versek elmondását. Egy császári szabados, Tiberius Claudius Tiberinus magakészítette sírfeliratában dicsekszik is, hogy főkép Augustus forumán ügyesen adta elő a költők műveit. Íme talán az első európai szavalóművész, akit névszerint ismerünk. A Kr. u. II. sz. második felében, mikor már kevesbedni kezd a felolvasás, él Apuleius vándorelőadó. Utolsó híreink római felolvasó estékről a VI. századból valók.