Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám

ELEK ARTÚR: REPROBUS

Reprobus, vagyis elvetemült volt a neve, amíg keresztény nem lett. Attólfogva Christophorusnak hítták, vagyis Krisztus hordozójának, mert vállán vitte át Krisztust a vad vízen és mert lelkében is hordozója volt az Úrnak.

Legendája gazdag költői és bölcs tartalmú fejezete a szentek legendáinak. De a művészek, a festők és szobrászok is már korai időkben nagy kedvüket lelték a legenda meseanyagának ábrázolásában. Már a középkor is Szent Kristóf óriási szoboralakjával szerette templomkapuit őriztetni. Anjouban a parasztasszonyok beszélik, hogy a környékükbeli Pierre-Fiche nevű sziklaszirt nem egyéb, mint egy Szent Kristóf sarujáról lehullott porszem.

Mert Kristóf, a legendák tanúsága szerint, óriás volt. Akkora óriás, hogy huszonnégy lépéssel körüljárta a földkerekét. Kánaán népéből származott. Noé pátriárka egyik fiát hívták Kánaánnak, azt, akit apja átkokkal vert meg, mert mámora idején tiszteletlenül viselkedett. «Kánaán nemzetéből nagy és erős népek lettek, mint az régi óriások», - olvassuk a legrégibb magyar legendáskönyvek egyikében, az Érdy-kódexben. «Hosszúsága tizenkét singöt tart vala», ami tekintélyes méretet jelent, hét méternél is többet. De a görög egyház Menológiája is úgy tartja, hogy vad és félelmes pogányember volt Kristóf. A kánaánok királyának szolgálatában állott, amikor egyszer az jutott eszébe, hogy megkeresi a világnak leghatalmasabb királyát és annak leszen szolgája. El is került egy hatalmas királyhoz. Annak az volt a híre, hogy kerek e földön nincsen nála nagyobb és hatalmasabb úr. A nagy király szívesen szolgálatába fogadta. Egyszer egy énekmondó állított be az udvarba. Minduntalan az ördög nevét emlegette énekében és olyankor a király, aki keresztény ember volt, mindig keresztet vetett magára. Kristóf csak nézte és nagyon csodálkozott rajta.

- Mi használatja volna a keresztnek? - kérdezte előbb magától, aztán a királytól. De a király nem akarta megmondani. - Ha meg nem mondod, továbbá nálad nem lakom, - mondta Kristóf.

Így vette rá a királyt, hogy megmondja: valahányszor az ördög nevét hallja, keresztet vet magára, mert attól fél, hogy különben erőt venne rajta és kárt tenne benne.

- Már pedig ha félsz tőle, akkor erősebb és hatalmasabb nálad - felelte Kristóf. - Akkor hát nem te vagy a föld kerekének leghatalmasabb ura. Annak okáért elmegyek és megkeresem azt, aki nálad nagyobb úr, az ördögöt; az ő szolgája leszek.

El is indult és egyszer csak egy nagy pusztába érkezett. Sok lovasembert látott ott. Az egyik, akinek vad és ijesztő volt a képe, Kristóf elébe ment és megkérdezte: hová igyekszik.

- Az ördög urat keresem, mert szolgája szeretnék lenni. - Én vagyok az ördög - felelte a lovag.

Nagyon megörült Kristóf és megkérte, hogy fogadja örökidőre szolgálatába. Ahogy együtt ballagtak, egyszer csak egy keresztfát látnak maguk előtt az úton. Megijedt az ördög, lefutott az útról és tüskön-bokron vitte magával Kristófot, mígnem azután újra fölkerült vele az útra. Nagyon elcsodálkozott ezen Kristóf és meg is tudakolta mindjárt, miért tért le az útról és miért vitte neki a pusztaságnak? Az ördög sehogy sem akarta megmondani neki, de Kristóf nem tágított.

- Ha meg nem mondod, elhagylak tüstént.

Mondá erre az ördög: - Volt egyszer egy ember, Krisztusnak hívták, keresztre feszítették. Azért van, hogy valahányszor meglátom a kereszt jelét, futok előle, mert félek tőle.

Mondá Kristóf: - Hát akkor az a Krisztus erősebb és hatalmasabb tenálad. No látom, hogy itt is hiába munkálkodtam. Azért járj jó szerencsével, immáron elmegyek, megkeresem a Krisztust.

Sokáig vándorolt, kereste, ki tudna hírrel lenni Krisztusról, végre egy remetére talált a pusztaságban. A szegény remete sokat beszélt neki Krisztus hatalmáról, gazdagságáról, szépségéről és lelkesen oktatta a hitre. - Az a király, - mondta - akinek szolgálatába akarsz állani, azt kívánja, hogy sokat bőjtölj.

Felelé Kristóf: - Jó atyám, kérjed, hogy egyéb szolgálatra vessen, mert azt nem szoktam és nem bírom.

Mondá ismét a remete: - Sokat kell hozzá imádkoznod.

Felelé Kristóf: - Nem tudom, mi dolog az, ezt se fogadhatom meg.

Mondát erre a szent atya: - Tudsz-e olyan folyóvizet, amelyikbe sok ember odaveszett, amikor át akart menni rajta?

Felelé Kristóf: - Tudok.

Mondá a remete: - Nagy és erős ember vagy. Eredj a folyóhoz és vidd át rajta az embereket. Kedvében jársz vele a Krisztus királynak és hiszem, hogy egyszer csak őt magát is megláthatod majd színről-színre.

Felelé Kristóf: - Azt örömest megteszem és szívesen vállalom szolgálatul.

El is ment a folyóhoz és hajlékot épített magának a víz szélén. Bot helyett egy rudat fogott, arra támaszkodott a vízben, úgy vitte át az embereket nappal is, éjjel is pénz nélkül a folyón. Sok idő múltán egyszer egy éjjel arra ébredt, hogy gyermek hangján szólítja valaki.

- Kelj föl Kristóf, vigy által a vízen.

Fölkelt és kiment, de odakint senkit sem látott. Visszament a kunyhóba. Akkor újra hallotta a gyermek hangját. Ismét kiment, megint nem talált odakint senkit. Mikor harmadszori hívásra is kiment, hát egy kis gyermek állt a víz szélén. Kristóf vállára kapta a gyermeket, kezébe a botját és nekiindult a víznek. És imhol a víz dagadni kezdett, egyre jobban áradt és a gyermek olyan nehéz lett a vállán, mintha ólomból való volna. Mennél beljebb ment a folyóban, annál följebb nőtt a víz és annál jobban ránehezedett vállára a gyermek, ugyannyira, hogy Kristóf nagy félelembe esett: azt hitte, mindjárt beléfúl a vízbe. Mikor nagynehezen kigázolt belőle, letette a gyermeket a földre és ezt mondta:

- Nagy bajba vittél gyermek, úgy ránehezedtél a vállamra, mintha mind e világ rajtam lett volna.

Felelé a gyermek: - Ne csodálkozzál azon, mert nemcsak ez a világ volt rajtad, de még az is, aki a világot teremtette. Mert én vagyok Krisztus, az a király, akit munkáddal szolgálsz. És annak bizonyságául, hogy igazat mondok, ha visszamégy, dugd botodat kunyhód előtt a földbe, meglásd, megfogamzik, reggelre kivirágzik és gyümölcsöt hajt.

Azzal eltűnt a gyermek. Kristóf pedig visszament a vízen, elültette botját és mikor reggel fölébredt, lombos volt a bot és mint a nemes pálmafa, gyümölcsöt termett. Felkerekedett erre Kristóf és elment a lykiabeli Samos városába. Minthogy görögül nem tudott, Istenhez fohászkodott. Az emberek azt hitték, hogy bolonddal van dolguk és nem bántották. De Kristóf imádságára egy angyal megérintette az ajkát és attól fogva görögül tudott beszélni. Mindjárt a vesztőhelyre ment, ahol a szegény keresztényeket gyötörték a pogányok, és beszédjével megerősítette lelküket. A bírák egyike arculütötte.

Mondá neki Kristóf: - Ha keresztény nem volnék, most nagy bosszút állnék.

Akkor fogta a botját, a földbe szúrta és imádkozva kérte Istent, lombosítsa ki a botot, hogy a nép megtérjen a csodára. Meg is tért nyolcezer ember. Akkor a király kétszáz vitézét küldte reá. De Kristófot imádkozva érték és senki sem mert hozzányúlni. Megint kétszáz vitézt küldött reá a király; mikor imádkozni látták, őt is melléje álltak imádkozni. Felemelkedék Kristóf és mondá. - Kit kerestek?

- Azért jöttünk, hogy megkötözzünk és a királyhoz vigyünk.

Felelé Kristóf: - Ha nem akarom, se puszta kézzel, se megkötözve nem vihettek magatokkal.

- Hát menj el, valahová akarod, - felelték a vitézek, - majd mi azt mondjuk, hogy meg nem találtunk.

Mondá Kristóf: - Nem úgy legyen, hanem úgy, hogy véletek megyek.

Útközben Kristóf megtérítette a vitézeket, azután hátrakötötte a kezét, úgy vitette magát a király elébe. Mikor a király meglátta rettentő termetét, úgy megijedt az óriástól, hogy - az Érdy-kódex íródeákjainak szavai szerint, - «hátraesék holtelevenül». Mikor magához tért, azt kérdezte Kristóftól, hogy ki volna és honnan való.

- Amíg meg nem kereszteltek - felelé Kristóf, - Reprobus volt a nevem, azóta Cristophorusnak hívnak.

Mondá a király: - Gonosz nevet vettél magad, a megfeszített Krisztus nevét. Magán se tudott az segíteni, nemhogy téged tudna megsegélni. No de azt mondd meg, kánaáni varázsló, miért nem áldozol a mi hatalmas isteneinknek?

Felelé Kristóf: - Nem hiába Damnus a neved, halála vagy a világnak, ördögnek cimborája. Isteneidet emberkéz csinálta.

- Látszik, hogy vadállatok között nevelkedtél - mondá a király, - azért beszélsz oly vad dolgokról, amiknek az emberek hírét sem hallották. Ha megáldozol, nagy tisztességben leszen részed, ha nem, kínok kínjával halsz meg.

És minthogy nem akart áldozni, tömlöcbe vettette. A vitézeknek pedig, akiket Kristóf Krisztus hitére térített, leüttette a fejét. Azután két szép leányzót csukatott Kristóf tömlöcébe, az egyiket Nicaeának hívták, a másikat Aquilinának. Nagy kincset ígért nekik, ha Kristófot bűnre csábítják. Kristóf imádságba fogott, de a két lány simogatni és ölelgetni kezdte.

Mondá erre Kristóf: - Mit akartok, miért jöttetek ide?

Megijedtek a leányok Kristóf fényes ábrázatától és könyörgőre fogták. - Légy hozzánk irgalommal, ó Urunk szent embere, mert a te istenedben akarunk hinni.

Mikor a király hírét vette ennek, nagyon megharagudott és ezt mondta a lányoknak: - Hát benneteket is elcsábított? Az Istenekre esküszöm, hogy gonosz halállal haltok, ha tüstént meg nem áldoztok.

Felelték a leányok: - Ha azt akarod, hogy az isteneknek áldozzunk, parancsold meg, hogy az utcákat kitakarítsák és hogy mindenki a templomba gyűljön.

Így is lett. De a két lány a templomban leoldotta övét, nyakonkötötte véle a bálványokat és lerántotta őket a földre, ott azután darabokra törték. A néphez pedig így szóltak: - Eredjetek, hívjatok hamar orvosmestereket, hogy meggyógyítsák isteneiteket.

Arra a király meghagyta, hogy Aquilinát felakasszák, a lábára pedig nehéz követ kössenek. Miután Aquilina lelkét az Istennek adta, testvérét, Nicaeát tüzes parázsra vetették és mikor sértetlen maradt rajta, lenyakazták. Kristófot pedig a király elé vitték, vasszálas ostorral megverték, azután tüzes sisakot nyomtak a fejébe és tüzes vasszékbe ültették. De a szék elolvadt, mintha viaszból lett volna és Kristóf sértetlenül kelt föl belőle. Akkor oszlophoz kötötték és négyszáz vitéz nyíllal lövöldözött rája. De a sok nyíl mind megállott a levegőben. A király azt hitte, hogy a nyilak célbamentek és csúfolni kezdte Kristófot. Akkor az egyik nyíl megfordult a levegőben és egyenest a király szemébe fúródott és megvakította a királyt.

Mondá erre Kristóf: - A holnapi napon, ó király, elvégeztetem. Ha meghaltam, keverd sárrá a véremet és kend be véle a szemedet. Attól tüstént meggyógyulsz.

A király parancsára a vesztőhelyre vitték másnap Kristófot és miután megimádkozott, leütötték fejét. A király pedig sarat kevert a szent véréből, megkente véle a szemét és ezt mondta: - Istennek és Szent Kristófnak nevében! - És csakhamar meggyógyult tőle és akkor az igaz hitre tért. És kiadta a parancsot, hogy valaki ezután Krisztusnak és Szent Kristófnak nevét káromlani merészelné, annak fejét vegyék.

*

Ennek a szép történetnek képekben való megábrázolását hagyta feladatul végrendeletében Antoni Ovetari, a padovai Eremitani-templom egyik kápolnájának tulajdonosa. A kápolna egyik nagy falmezejére szánta Szent Kristóf életének jeleneteit, a véle szembenézőre Jakab apostol legendájából való képsorozatot.

Az idő korai volt: a tizenötödik század közepe. Padovában egy messzeföldön híres mester működött abban az időben: Francesco Squarcione. Műveiből semmi hiteles sem maradt ránk, csak annyit tudunk róla, hogy páratlan művésznevelő volt. Műhelyéből nagyszerű festők kerültek ki, köztük a legnagyobb tehetség. Andrea Mantegna. A véletlen és a körülmények szerencsés összejátszása úgy akarta, hogy a kápolna kifestésére kiszemelt idősebb művészek visszavonuljanak és Mantegnára maradjon a feladat nagyobbik része. Tizenhétéves volt Mantegna, amikor az Ovetari-kápolna kifestésébe fogott, de fiatalkora ellenére is kész művész és önálló mester. Jakab apostol legendájának megfestésével kezdte a munkát, a szemköztes fal megfestéséhez azért már nem jutott elég ideje. Így történt, hogy a Kristóf-legenda jeleneteinek megfestéséhez maga mellé vette két kortársát, Bono da Ferrarát és Ansuino de Forlit. Mind a kettő ugyanabban az iskolában nevelődött művésszé mint ő: Squarcione műhelyében. Festési módjuk, a stílusok egymáséhoz hasonlatos volt. A mesemondásban is egyformán kedvük telt. Mind a hárman értettek hozzá, hogy a mese egyidejű történéseit hogyan kell szétfejteni és külön-külön láthatóvá tenni. Jól összeillettek, ha temperamentumra egymástól különbözőek voltak is.

A ferrarai Bono érezte közülük legjobban a természetet. Benne is azt, ami idilliumi: a hatalmas tájékban a szelídséget, a mezők csöndjét, az állatok békés életét és a víz nyugalmát. Kristófja a folyó partján áll, egészen a víznek szélén, vállán a világ súlyát jelentő gyermek, kezében rúdnak beváló bot, «ystáp», mint ahogy a magyar kódex írója mondja. Mögötte a szalmatetejű kis hajlék olyanféle kezdetleges építmény, mint a csőszházikók. Mellette egy halásznak a fiatalos alakja áll: gyermeknek látszik az óriás tövében. Mert Bono Szent Kristófja igazi óriás, majd akkora, mint hátrább a templom, de nincsen rajta semmi ijesztő. Fiatalember ő is, simaképű, csupasz mellű és lábú, nem úgy, mint ahogy a németek szerették ábrázolni: bozontos szakállú óriás, afféle Rübezahl. A szépnek szeretete már igen fejlett volt ebben a korai olasz festőben. Háttérül békés dombos tájat festett Kristóf alakja mögé, tornyos várost, csipkésszélű várfalat, rajta túl zöld réteket, amelyeken lassú hajlással kígyózik fölfelé az út. És a földeken állatok legelésznek és egyszerű emberek dolgoznak, s nem is sejtik, hogy csoda készül előttük lejátszódni.

Magának a csodának megábrázolásával természetesen adósunk maradt a három művész. Német és németalföldi festők meg-megpróbálkoztak vele együgyűen és tehetségtelenül, de az olaszok eleve lemondtak róla. Érezték, hogy ami a csodában csodás, az láthatatlan, tehát megábrázolhatatlan. Ők mindenben az érzékelhető jelenségeket keresték, a világ formáig és színeit s a bennök bimbó módjára nyiladozó szépet. Sápadtan derengenek Bono falfestményén az időtől megfáradt színek.

Csúcsívesen végződő falsíkra kellett varázsolnia Szent Kristóf történetének jeleneteit a három fiatal festőnek. A falat magassági kiterjedésben három részre, széltében két részre osztották. Hat mezőt kaptak ilyenformán, ami hat képet jelentett, tehát a szent életének ugyanannyi epizódját. A legfelülső két kép egyikét Bono festette, másikát a Forliból való Ansuino. Mindenkinek egy-egy derékszögű háromszögalakú mező jutott, amelynek átfogója a csúcsban találkozó ív két vonalának hajlása. Bono azt a jelenetet festette a magáéba, amelyben az óriás elbúcsúzik a kánaánusok királyától. Ifjú lovag a képen Kristóf, a király pedig trónusán ülő, hosszúszakállas, koronásfejű jóságos öreg. Ami a legenda szűkszavúságában belül való: a lelki tartalom, az óriási test nyugtalansága, benne a lélek megmozdulása és kifelé kívánkozása a csoda felé és a mártíromság felé, az persze megábrázolhatatlan. A festő itt egyszerűen arra szorítkozott, hogy alakot adjon a mesének és szereplőjének.

Ansuino da Forli festette a szomszédos képet, ugyancsak háromszögű keretbe. Azt a jelenetet ragadta ki a történetből, amikor Kristóf az ördöggel találkozik. De a legenda megdöbbentő tartalmából semmi sincsen a festményben. Kristóf még csak nem is óriásalak rajta, a koronát viselő ördögben sincsen semmi félelmes. A festő ezen a képen a lovak és a tájék ábrázolásában elégült ki. Ansuino ebben a kápolnában különben is a legjelentéktelenebbik a három festő között. Pedig ő sem volt kicsiny tehetség. Kevés ránk maradt műve közül a velencei Museo Civico-beli férfiarcképe kora legjobbjainak ilyen munkáival vetekedik.

A hatos osztású fal alulsó két mezején helyezkedett el Mantegna. A nyilazás jelenetét festette az egyikre, a vértanú szent testének elhurcolását a másikra. A legenda együgyű meseszerűsége pompázatos beszéddé alakult a fiatal Mantegna előadásában. Ami a mesében primitívség, az a mantegnai képeken tudatosság, szándékosság, elhatározottság. Renaissance-eleji olasz városban játszódik le a két jelenet, pazar paloták között, amelyeknek falát faragott római domborművek díszítik; embernyüzsgéses tereken, amelyekről hátrább húzódó utcák szűkületébe látni bele. Kristóf ezeken a képeken megint óriás, csupasz derekú és lábszárú hatalmas izomember, akihez mérten kínzói csaknem törpék. Megkötözve áll a kép szélén és nézi a csodát, amely az imént játszódott le. A levegőben megállott nyilak egyike épp most fordult meg és fúródott a király szemébe. Palotája ablakában áll a király, az orvos támogatja, alul pedig a nyilazó vitézek Kristófnak háttal a palota felé fordultak és a király bűnhődését nézik. Mesterien elosztott alakok. Egyik sem takarja el foltjával a másikat, mégis a sokaság hatását keltik. Mozdulatuk szinte táncos póz, amely kecses kíván lenni és egyben azt a célt is szolgálja, hogy a megfeszülő ruha alatt jobban megmutassa a plasztikus idomokat, a derék, a comb és a lábikra izomjátékát.

Jóvátehetetlen kár, hogy az idő nagyon megviselte éppen Mantegna freskóit. A nedves fal leolvasztotta róluk a festékréteget, s ha a képeket le nem választják a falról és vászonra át nem teszik, a salétromos nyirok már rég agyonmarta volna. A háttér még jól látszik rajta, de az alakok legtöbbje eltűnt és egykori képüket már csak régi másolatok őrzik. A két Mantegna-freskó közül a jobboldali a megviseltebb. Az óriásnak a földön elterült teste foglalja el a kép közepét. Legelül egy tálon a szentnek levágott feje, s hatalmas testét éppen elvinni készülnek hóhérai. Egyikük magasba emeli lábát, amely olyan rengeteg, mint egy oszlop. Egy másik pribék kötelet húz az óriás másik lábszára alá. A művésznek szemlátomást kedve telt annak a nehézségnek megoldásában, hogy a többi ember közé helyezzen, azokhoz képest óriási nagynak ábrázoljon egy ugyanolyan embert. Lándzsás és kardos vitézek állnak sorfalat a halott szent mellett, néhány nő egy közeli palota ablakából nézi a jelenetet, hátul pedig az utca járókelői verődnek csoportokba. Ragyogó szép olasz város, középkori és renaissance ízlésű paloták sora, egy árkádos híd, amely az utca két felét emeletes magasságban összeköti egymással, hátrább egy torony a kegyetlen jelenetnek környezete.

Az óriás, aki a világ leghatalmasabb urának kívánt szolgája lenni, holott rettenetes erejével maga lehetett volna az emberek ura, lemondott az életről, hogy példájával megerősítse felebarátai lelkét. Ennek a hőstettnek és áldozatnak felmagasztalása a padovai freskósorozat és egyben a legművészibb ábrázolása Szent Kristóf alakjának.