Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · FIGYELŐ

Joó Tibor: A 300 ÉVES “DISCOURS"

Vannak alkotások melyeknek nem címük van, hanem nevük. Hány komponista szimfóniái sorában van egy kilencedik, de a «Kilencedik»-et sohasem tévesztjük össze senkiével. Az «Utolsó vacsora» is csak egy van, mint ahogy egyetlen «Commedia» és egyetlen «Tragédia». Így van a «Discours» is. Ő is úgy áll, személyként, az emberi műveltség történetében, össze nem téveszthetően más «értekezésekkel», s egyedül képviselve immár egy gazdag és termékeny emberéletből mindazt, amit alkotója az emberiség számára jelentett.

Csodálatos sors! Descartes ezt az értekezést «az értelem helyes használatának és a tudományos igazságok kutatásának módszeréről» mindössze előszónak írta az Essais philosophiques címen 1637-ben, háromszáz esztendeje megjelent első könyvéhez, s mégis - vagy talán éppen azért - ez a magyarázkodó vallomás jelenti mindenki számára, aki az igazság megismerésének dolgával törődik és mindaddig, amíg ilyenek egyáltalában lesznek, a descartesi lényeget. Úgyhogy a mundus philosophroum - ó nem a bölcsek, a bölcsesség kedvelőinek a világa! - nem a könyv, csak az előszó, a «Discours» megjelenésének háromszázados fordulóját ünnepli. Mindazok az igazságok, melyeket Descartes oly clara et distincta perceptio-nak tartott és könyveiben előterjesztett, ma már csak emlékjelek az igazságkeresés tévedésekkel kövezet utján. De a «Discours» halhatatlan. Soha többé el nem vesztheti az emberiség, súlyos károsodása nélkül azt, amire ez az értekezés «az értelem helyes használatáról és a tudományos igazságok kutatásának módszeréről» megtanította. Mert emberi gyengeségünkkel jár, hogy az értelem még a helyes módszer követésével is tévedhet, de az kétségtelen, hogy - úgy, amint Descartes felismerte - csak az lehet igazság, ami clara et distincta, tiszta, világos, határozott, s hogy az-e annak elbírálására csak a szabad, elfogulatlan, tiszta értelem képes és jogosult, mely azt az igazságot kibontotta és felragyogtatta a káoszból, s mely az egyetlen közvetlenül adott, közvetlenül tapasztalható és megismerhető, egyedül kétségtelen valóság az egész mindenségben. Semmi sem bizonyos e világon. Talán nincs is ez a világ. De ebben az egyetemes bizonytalanságban, ebben a köddé foszló világban van egy kétségtelen bizonyosság: én, az értelem, az emberi ész, én vagyok.

S még hozzá a «Discours» voltaképpen nem is tudományos értekezés, nem egy tárgy személytelen fejtegetése, hanem elbeszélés. Önéletrajz, fejlődésrajz, vallomás, magyarázkodás és önigazolási kísérlet. Azt beszéli el benne a szerző, mi vitte rá, hogy vizsgálatai eredményének egy részét publikálja, holott előbb ez nem áll szándékában; hogy miért határozta el magát vizsgálataira; hogy milyen úton jutott bizonyos belátásokra, melyekből bizonyos alapelveket vont le; hogy mi mindent tartalmaz az a munkája, melyet soha sincs szándékában kiadni; s legfőképen, hogy milyen sok mindent akar még megvizsgálni és megtanulni. Teljes egészében, írói szándékában személyes közlés ez az irat, s sokkal fontosabbnak látszik az író önarcképének, természetének, hajlamainak, temperamentumának, valamint életsorsának és benső fejlődésének a rajza, mint a korszakalkotó belátás és alapelvek, s az azóta bizony elavult, de akkor hallatlan metafizikai és természettudományi meg matematikai felfedezések előadása, melyek szinte csak az önéletrajz eseményeiként kerülnek az elbeszélés fonalára. Még csak azt sem állítja, hogy az ő módszere az egyedül helyes, csupán azt akarja megmutatni, hogy ő miként bánik értelmével «...mintegy képben tüntetem fel életemet, hogy mindenki ítélhessen fölötte... e könyvben csak történetet, ha úgy tetszik, csak mesét mondok el, oly mesét, melyben néhány követésre méltó példa mellett bizonnyal lesz olyan is, melyet jó lesz nem követni...» Így hát a «Discours» nemcsak nagy tudományos teljesítmény, hanem kiemelkedő irodalmi alkotás is, az intellektuális lírai tartalomhoz jól illő egyszerű, világos, könnyen folyó nyelvével. Olvasmánynak is olyan, hogy kedvesen kifejezett reményében valóban nem csalódott: nyiltságát mindenki szívesen veszi.

Megtanultuk az iskolában, hogy Descartes volt a modern európai filozófia atyja. Az igazság a sok emlegetéstől frázissá vált, s most, hogy az évforduló számadásra hív, elálmélkodva ismerjük fel, mily egyszerű módon hajtotta végre nagy teljesítményét. Modern és európai e teljesítmény, mert egy régi európai örökség újult fel benne. A Sokratesé.

Platon beszél a barlangról, melynek mélyén az emberek, hátatfordítva szájának, csak a külső világ árnyait látják a falon, pedig ha szembefordulnának, magát a valóságot pillanthatnák meg teljes napvilágban. Descartes pedig finom stilisztikai képeinek egyikében, melyekkel mondatait mértéktartóan élénkíti, azzal világítja meg a közte és a régimódi tudósok közti különbséget, hogy az utóbbiakat a vakhoz hasonlítja, ki, hogy sikerrel verekedhessék egy látó emberrel, azt sötét pince mélyére vezeti. «Ezeknek - írja - érdekük, hogy ne közöljem filozófiai elveimet, mert oly egyszerűek és nyilvánvalóak, hogy közlésük oly hatást idézne elő, mintha ablakot nyitottam volna abban a pincében, ahová lementek verekedni.»

Időről időre törvényszerűen bekövetkezik, hogy az emberi tudás pince mélyére kerül, s ott nagy bőségében megposhad és megzavarosodik. Ilyenkor jönni kell valakinek, aki ablakot tár és kiönti az egészet, s mindent előlről kezd. Descartes elbeszélése, amint elmondja, mi mindent tanult kora legkitünőbb iskoláiban, a tudós mesterektől és nagyhírű könyvekből, s aztán be kellett látnia, hogy kora egész tudománya merő tévedés, értéktelen szócsavarás, pontosan megegyezik azzal az elbeszéléssel, melyben Sokrates - utolsó óráján, a bürökpohár mellett - meséli el tanítványainak, hogyan csalódott a hivatalos tudományban. Hogyan jutunk hát helyes ismeretre? Ez volt Sokrates nagy kérdése és ez volt a Descartes-é is. S ő is arra a felismerésre jutott, amire a görög: semmire sem bízhatjuk magunkat csak a a tiszta értelemre: egyedül ez a szilárd és világos pont az egész mindenségben, s rajta állva, az ő fénye mellett kell hozzákezdenünk, egészen előlről, a megismerésnek. Mert nemcsak a korukbeli tudás tartalma vesztette el előttük hitelét, hanem eszközei is. Sokrates nem hitte többé, hogy az, amit a szofisták következtetései létrehoznak, igazság lehet, Descartes sem bízott azokban a tételekben, melyekhez a skolasztika a szillogizmusok mechanizmusával eljut. Csak az lehet igaz, amit a tiszta, természetes ész átlát, ami tehát értelemszerű, racionális.

A tudományt ócsárolni ma is divat. A gyakorlati élet sikereinek és a rekordoknak férfia szívesen beszél megvetéssel a sok haszontalanságról, mellyel az iskolában megtöltik a fejeket és «az életben» nem veheti semmi hasznukat, s szívesen hivatkozik a természetes józan észre. Ha azonban Descartes-ra akarna hivatkozni, jusson eszébe, hogy a la-fléche-i jezsuiták növendéke, mielőtt elvetette volna, előbb megtanulta kora egész tudását. Hogyan láthatta volna át egyébként hibáit? S a tiszta értelemhez hosszú, fáradságos, kitartó iskolával jutott. Tiszta értelmét pedig nem gyalázta meg azzal, hogy a gyakorlati élet sikereit hajszolja velük, hanem egyedüli életcélul az igazság kutatását tűzte ki, s a tanulást az élet nagy könyvéből és tulajdon értelméből. Akkor lett autodidakta, mikor már tudós volt. Gazdagságának is csak azért örült, mert függetlenséget ad, nyugalmat az elmélyüléshez, s tíz esztendeig még lakását is titkolta, hogy barátai se zavarhassák meg önvizsgálatát, iratai publikálástól pedig hosszú ideig azért vonakodott, nehogy vitába kelljen szállania, minthogy fontosabbnak tartotta a maga zavartalan tanulmányait, mint a mások meggyőződését és a hírnevet. Ez a francia nemes úr, ki előtt katonai vagy polgári pályán egyaránt siker, tekintély és hatalom állott, nem akart egyebet, csak tudni, sokat, igen sokat és értelmét szabaddá tenni.

Nagy teljesítménye tehát, mellyel valóban a modern európai filozófia atyja lett, kettős: nemcsak megszabadította az értelmet a rárakódott előítéletektől, hanem meg is mentette. Az ő idejében, mint ahogy benne is, kezdte a kétely szétfosztani az egész ismereti világot, s félős volt, hogy az egyetemes szkepszisben maga a kételkedő ész is feloszlik. Descartes volt az, aki megmentette az enyészettől. Ő ismerte fel, hogy az első és megtámadhatatlan valóság a gondolkodó ész, s ezt a kétségtelen, elévülhetetlen igazságot híres dedukciójával valóban clare et distincte bebizonyította. Nem először. De ha újra is, akkor, mikor éppen a legnagyobb veszedelem fenyegette. Nem először? De nem is utoljára.

S ha egy évforduló ünneplésének az ad igazi jelentőséget, vonatkozásba hozható-e az ünneplés régmúlt tárgya az ünneplő jelennel, akkor sohasem lehetett volna jelentőségteljesebb a «Discours» -ra való emlékezés, mint napjainkban, amikor annyi gyűlölködő támadás irányul a tiszta értelem, a ráció és a kontemplatív élet értékessége ellen. S nemcsak tanaival buzdítás és példakép a «Discours», hanem írójának pátosz nélküli, síma körmondataiból oly elevenen előlépő személyiségével is, mely éppoly kevéssé «divatos», mint tanai. Minden alkotónak két egyénisége van. Az egyik az, amelyiket kortársai ismertek; a másik műveiben él halhatatlanul. A kettő nem mindig azonos. De fontos-e az a halandó? Az is csak szerencséje a kortársaknak, hogy tanúságuk szerint Descartes egyénisége életében is olyan volt, aminőként e háromszázéves vallomásában ma is körünkben él. Szelíd és nyájas. Szeretetreméltó, a lélek valódi előkelőségét és eleganciáját viselve. Egyszerű, őrizkedve minden hangzatosságtól és hősködéstől. Csendesen és szerényen vallja be, hogy szeretne némi szolgálatokat tenni az emberiség előhaladásának, s reméli, hogy be is válthatja ezt az óhaját. Semmire sem büszke, csak arra, hogy «ha emberi, tisztán emberi foglalkozások között csak egy is van, amely igazán jó és fontos, akkor, úgy vélem, azon foglalkozás az, melyet én választottam». A legkedvesebb filozófus. Mindenképen azon van, hogy meg ne bántsa az olvasó érzékenységét, hiuságát. Meg kell állapítania ugyan, hogy «nehezebben kifürkészhető igazságok dolgában a szótöbbség nem ér semmit» de a «Discours» azzal a híres mondattal kezdődik, hogy a «józan ész azon dolgok közül való, melyek legjobban vannak elosztva az emberek között; mert mindenki azt hiszi, oly sok jutott neki, hogy többet, mint amennyiük van, még azok sem igen kívánnak, akiket egyebekben csak nagy nehezen elégíthetni ki. S nem valószínű, - folytatja - hogy ebben mindenki téved». Meg van győződve róla, hogy a józan ész, értelem, a helyes ítélet, az igazság megkülönböztetésének a képessége minden emberben egyaránt megvan. Csak az a hiba, hogy nem mindenki tudja helyesen használni. Úgy véli, minden a módszeren múlik. Szentül hitt benne, hogy az emberek, ha felismerik az igazságot, szerinte is fognak élni, helyesen és erényesen. Sokrates is ezt hitte, még a bürökpohárral kezében is. Mi hihetjük-e ma?

Descartes Magyarországon is járt, fiatal korában, 1621-ben, mint a Bethlen Gábor ellen küzdő császári hadsereg tisztje. Vajjon az Érsekújvár ostrománál kiömlött sok vér idegenítette-e el a katonáskodástól, s bírta arra, hogy az eredménytelen ostrom megszüntetése után kilépett a szolgálatból? Harminc év múlva, halála esztendejében azonban még nagyobb jelentőségű kapcsolatba lép a magyarsággal. Ekkor tér haza Hollandiából Apáczai Csere János és hozza a carteziánizmust abban az erdélyi fejedelemségbe, mely ellen egykor a filozófus harcolt, s a magyar nyelvű tudományos próza azért szólal meg először, hogy tanait hirdesse. S Apáczai nem áll egyedül hívei közt. Amikor Descartes-ra emlékezünk, nem feledhetjük el, hogy a filozófia rendszeres magyar művelése szellemétől termékenyült meg.