Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Keszi Imre: BUDAVÁRI TE DEUM

Historia est magistra vitae. A történelem az élet mestere. Megvan ennek a közmondásnak a racionalista értelmezése is: a régi nemzedékek kárán való okulás bölcsesége. De van ennél a sekélyesebb értelmezésnél sokkal mélyebb és valósabb jelentse is a szentenciának. A történelem nemcsak mestere az életnek, de úrnője is: példaképe és vágyálma. Az igaz történelmi szenvedély sohasem tárgyilagos, de mindig önmagát keresi a korok ellebbenő vizióiban. Történelemkutatás és álomfejtés voltaképpen szorosan egymás mellett feküsznek, valami bensőbb-magunkat, ösztönösebb és sötétebb énünket kutató gyermeki-intellektuális freudi izgalomban. Ez a mi történelmünk nem az események tempós kontinuitása, pragmatikus egymás után, tehát egymásból következősége. Nyugtalan és hatalmas látomássorozat a magistra, semmi köze az idővel és egymásutánnal. Egymás mellett élnek ezek a viziók, ködös félhományban és virtuálisan, de nagy fényekkel fölragyogni képesen, nem az emlékezet, de a révület mágikus szavára várón.

A katholicizmus nem ráció, hanem élet, így nem szerkezete van, de történelme. Kodály Zoltán új, nagy egyházi műve a katholicizmus lényeg-pillanatát idézi. A katholikus-feudális középkornak legsötétebb de egyben legvonzóbb pillanatát, azt, amikor két tömegmozgalom, a keleti fanatikusok és az északi fegyelmezettek, Bizánc és a gótika közt a középkor és kereszténység szelleme egy pillanatra elit-kiváltság és az igaz Európa életritmusával egyesül. A román világ látomása ez, tömör és mégis szellős kastélyoké, egymást fedő boltívekkel, melyekben komor, de higgadt grófok és karcsú, hűvös grófkisasszonyok lakoznak. A szigor kora ez, de egyben a szabadságé. Az egyház kényszere nem a túlvilági jutalmak fejében vállalt földi lemondás, de e-világra szóló, immanens elégtétel, nem az eszme, de az élet jegyében vállalt önfegyelem: aszkézis és kielégülés. Az európai szellemi időjárást együtt temperálják a Földközi-tenger színes légáramlatai és az Atlanti-óceán hűvös, kelta brize. Az első millennium közeledik, idők fordulója, és a pillanat szépsége magában hordja a mulandóság jegyét. Ez a szigorában is hajlékony, clünyi és szálkás katholicizmus sugárzik Kodály ilyen irányú műveiből, a Tantum ergo-sorozatból és most a Te Deum-ból.

Hatalmas és odaadó pátosz sikolyával indul a mű. Az énekkar fel-felrivalgó boltozatát, mint félköríves fríz díszítik a zenekar bizarr, mégis kidomborítottan harmonikus passzázsai. A sanctus szavaival az ornamentika betör a szerkezetbe: minden oldódik és hajlik a szentség fényében. Eddig egyetlen hatalmas periódus az egész. A pleni sunt coeli tág négyszólamú fúgája exponálja először azt a markáns, nagy hangkörökben lépdelő témát, mely a mű folyamán, mintegy vezérmotívum gyanánt, többször fog ismétlődni, az isten-királyság fejedelmien fölényes és előkelő témáját. A fúga lebegő dicsfénybe torkollik (te gloriosus...) majd riadó-erejű sereglő-zene váltja fel. Liszt Ferenc brokátos pátoszra vezeti a világ minden táján felvonuló rendeket (te per orbem...), de sokkal elmélyedtebb, puritánabb önmegfigyeléssel megalkotott dallamban. A tu rex gloriae imitációkkal egymás fölé domboruló, különös, melódikus szépségekben ringó négyszólamúsága, kerek, harmónikus formáival ismét román bazilika, a végén (tu ad dexteram patris...) a sanctus feloldásának varázslata ismétlődik. A te ergo quaesumus egyre növekvő, hömpölygő könyörgés-árja a sereglő-motívum hatalmas uniszonójába szögellik (et rege eos...) fölcsap az első intonáció pátosza is (per singulos dies).

Csupa misztikus-liturgikus imamormolás a miserere, a kórus nyolc szólamúvá bővül, de még ez is kevés az egész könyörgő emberiség éreztetésére, mert a kórus fölött felsírnak a szólók, a félhomályos templom fojtott, izgalmas áhitata fölött csillogó füstölők tömjéngőzös és kábító szagú lengése. A lassan elhaló cerimoniális-körülményes zürzavarból egyedül és tisztán harsog ki a bizalom hangja: quem ad modum speravimus in te. A zenekar félköríves passzázsai fölött új fúga indul meg: in te Domine speravi, majd ismét és most már teljes nyomatékkal egyszerre zeng bele a megnyitó oktáv -, kalapálások monumentális pátosza és az isten-királyság félelmetes, szélesen lépő motívuma, ezúttal fúga helyett a kórus középpontba helyezett uniszónójával (non confundar...) Olvatag dicsfény és lassan foszló szikrázás fejezi be a művet, de még az utolsó, végtelenbe vesző A-dur akkord alatt is, viziószerűen felködlik a basszusban az isten-királyság motívuma.

Kodály Zoltán, a Psalmus Hungaricus magyar klasszicizmusának mestere, ime nemzetfölötti és olvadt gazdagságukban romantikus világokba is bejáratos. A Te Deum, mint forma, nem rendelkezik a Psalmus szűkrefogott, lakonikus klasszicizmusával, magvas tömörségével. Rivalgóbb, áradozóbb, lüktetően-szabadabb. Mindamellett telve önfegyelemmel és eleganciával. Előkelő és merész formatörés az öncélú formakultusz divatja közepette, Cluny úri aszkézise az anachoréta a zenei «neoklasszicizmus» öncsonkító világában. Az elegancia-nélküli zordonak kétségkívül fejére fogják olvasni a bűnt. Beleesett az úrimagatartás és öntudatos gazdagság irígylésreméltó hibájába.