Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ

TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ
II.

A modern Magyarországnak sem addig, sem azóta nem volt olyan tarka, könnyelmű, de ugyanakkor, a világnézeti határozatlanság közepette, annyira megnyugvást kereső és olyan könnyű megoldásokat találó egyetemi élete, mint a 20. század elején. A világháború után a mi számunkra sokkal keményebb és megoldhatatlanabb problémák vetődtek fel. Az utolsó tíz békeév egyetemi élete - ha megelevenedik előttünk - festői megoldásban egy Lechner-palota belső faldíszeként tudnánk legkönnyebben elképzelni. Csak szecessziós fantázia volna képes ezt az életet igazi valójában ábrázolni.

A fiatalság nyugtalan, világnézete ingadozó, bizonytalansággal telített. Kifelé, állandón meg-megújuló politikai tüntetések hozzák ezt felszínre. Felvonulnak a darabontokkal, mások a koaliciót éltetik, vagy a szocializmus nevében a klerikalizmus ellen tüntetnek. Ebben az időben hatolt be először az egyetem épületébe a rendőrség. Befelé, a világnézeti szakadékot természettudományokkal, szocializmussal és különféle furcsa tanokkal igyekeztek áthidalni. Szinte egyik napról a másikra cserélve fel egyiket a másikkal. Így lesz a vallásos hit helyett természettudományokhoz menekülő szocialistából hívő tolsztojánus, aki az önfeláldozás, a másokkal jóttevés evangéliumát hirdeti, s a szeretet erkölcsével óhajtja közelhozni egymáshoz azokat, akiket a szocializms szembeállít: a szegényeket és gazdagokat. A másik, szélső klerikálizmusból, szélsőséges radikálizmus hirdetőjévé válik rövid időköz után. Vannak, akik a teozófia titkos tanához menekülnek, s olyanok is, akik a vegetariánizmus hirdetésében találnak átmeneti megoldást életükre. A háttérben pedig, pontosabban a kép előterén, választékos gavallérok, Rezeda Kázmér rokonai. Ők megelégednek azzal a világnézeti megnyugvással, ha csekély havi járulékukból telik egy fehér rózsacsokorra, amelyet bídermejer eleganciával nyújtanak át hölgyüknek. A század végéről ittmaradt Krúdy-lovagok ezek; nyomorult pénztelenek, de elegánsan tetszelegnek mindég. Parlagiak és felületesek, mint századvégi elődeik. De felületességük - talán csak ez különbözteti meg őket a 90-es évek dendijétől - európai példára tekint. Apáik elkoptatott bókjai helyett Wilde Oszkár köteteiből tanulnak szellemességet.

Az egyetemi hallgatóság legjava, tarka összetételben, Négyesy László stílusgyakorlatain adott egymásnak találkozót. A demokrácia korában, demokrácia van az egyetem épületében is. Négyesy stílusgyakorlatain minden vélemény szabad, nyiltan léphet dobogóra bármely világnézet, akár egy eszményi parlamentben. De beszéljen helyettünk az egyik szemtanu, Kosztolányi Dezső: - Ezeken az irodalmi tornákon seregszemlére vonult fel az akkori ifjúság, teljes számban és teljes fegyverzetben. Senki sem hiányzott. Az előadóterem, a második emelet sarkában, zsúfolásig megtelt s a lépcsőzetesen emelkedő padokban érdekes fejek tünedeztek fel... aki jól szemügyre veszi ezt a termet, mely az akkori fiatalságot foglalta magában, már megláthatta a jövő keresztmetszetét. Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsontfogantyús sétabottal, széplelkek, «merészen öltözködő» leányok társaságában tolsztojánusok, kik krisztusszakállat, hátrafésült nagy hajat viselnek és bőr sarújukból meztelen lábuk kandikál ki, piros-nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik esténként az Akadémia-kávéházban Schmitt Jenőt hallgatják, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak s Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint valami világfelforgató jelszót. Hogy milyen könyvet rejtegetnek zsebükben, azt szinte látatlanban is ki lehet találni. Nietzsche-t, vagy Stirner-t, vagy Marx-ot, vagy Baudelaire-t. Költőink közül Komjáthy Jenőt, vagy Vajda Jánost. Itt vannak a debreceniek, a «Bokréta» tagjai, Oláh Gábor, Maday Gyula, Gyökössy Endre, tüntetőleg magyaros fekete mentében. Itt van egy forradalmi csoport, mely a baloldalon helyezkedik el, a legfelsőbb padokban a «hegypárt» s egyre hangosabb. Itt van Juhász Gyula a költő, aki mindenhez elmésen szól hozzá és annál nyájasabban mosolyog, minél élesebb. Egy ilyen gyakorlaton egy égőszemű, barnaarcú, szekszárdi fiatalember olvassa fel verseit - köztük a Spinozáról szóló szonettjét is - s fűszeres, új rímeit, ideges anapesztusait éppoly egyénien énekli, mint manapság: Babits Mihály. Ezeket a verseket a másik héten én bírálom. Akkor parázs vita támad. Fönn a «hegypárt»-on egy lobogóhajú, fekete ifjú egyszerre felpattan s rendkívül indulatosan kijelenti, hogy a költészet célja csupán a haladás, a társadalmi jólét előmozdítása és a közéleti bűnök, visszaélések ostorozása lehet, mire én odavetem, hogy a múzsa mégse szobalány, seprője sincs neki. A terem megzajdul. Tapsolnak és fütyülnek. Ez az indulatos ifjú Vágó Béla, a későbbi népbiztos... (Négyesy László. - Új idők, 1933.)

Itt vannak még a stílusgyakorlatokon: Bánóczi László, Benedek Marcell, Csáth Géza, Czóbel Ernő, Galamb Sándor, Hoffmann Edith, Hóman Bálint, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lányi Viktor, Lehel István, Mohácsi Jenő, Pogány József, Reichard Piroska, Rédey Mária, Rédey Tivadar, Tóth Árpád és mások.