Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA
1.

Három esztendeje idestova, hogy Montaigne-centenáriumot ünnepelt a müvelt Európa, s ime, a Montaigne-kiadványok száma még egyre nő. Valóban, Montaigne, ez a talán első (mai értelemben vett) neurotikus embere a modern kornak, nemhogy nem vesztette el aktualitását, de egyenesen nyer jelentőségében, ha a mai ember szemszögéből vesszük szemügyre. Nem gondolok olaszhoni útleírása olyan részleteire, amelyek szinte mai elevenségével hatnak: hogy ebben a fogadóban cédula volt a szoba ajtajára szegezve, miszerint minden utazó tartozik a megérkezésétől számított első huszonnégy órán belül lejelentkezni a rendőrségen, vagy hogy amannak a másik városkának a határán a vámvizsgáló finánc alaposan összeturkálta utazónk kofferjét. Még csak nem is arra értem ezt az «aktualitást», hogy Montaigne már ismeri «a sport olcsó örömeit», ahogy Thibaudet mondja, mikor imigyen ír: Ceux qui courent ou "ŕ bénéfice ou "ŕ la li"ŕvre, ne courent pas; ceux-l"ŕ courent qui courent aux barres, et pour exercer leur course; ámbár ezt is a mai lélektanban divatos Funktionslust korai felfedezésének (helyesebben: ujrafelfedezésének, mert hiszen Arisztotelesz is ismerte már, néhány évezredekkel Bühler előtt) lehetne tekinteni. Nem, valóban: Montaigne nem ezek által az elszórt apróságok által bír érdekkel a mai ember számára; aktualitása mélyebb régiókban keresendő. Ki tudja például manapság, hogy a divatos fogyatékossági - vagy ahogy ujságíróink nem egészen találóan írják: «csökkentrendűségi» - érzés, amelyet Adler hozott divatba, amelynek felfedezőjéül Stendhalt véltem sokáig (sentir le soi inférieur), már a jó öreg Montaigne fogalmazásában is igen ékesszóló alakban megtalálható: «Úgy érzem, egy lelki eltévelyedés vesz erőt rajtam, amely visszatetsző és méltánytalan szinte és még sokkal inkább; minden, csak nem hasznos. Igyekszem megkorrigálni; de kitépni magamból, erre nem vagyok képes. Úgy vagyok vele, hogy a dolgok igazi értékét, ha birom azokat, s magának a birtoklásnak értékét leszállítom, ezzel szemben túlértékelek más dolgokat, annál inkább, minél kevésbbé az enyémek, minél távollevőbbek és minél idegenebbek számomra. Ez a lelkiállapot igen messzire megy nálam. Ahogy a tekintély követelménye arra vezet, hogy a férj-urak saját hites feleségüket vétkes lenézéssel tekintik, akárcsak számos apa a fiát, igy cselekszem én is, és két egyforma mű közül mindig az enyém hátrányára itélnék. Nem mintha az előrejutásom, vagy lemaradásom irányában táplált féltés megzavarná ítélőképességemet és megakadályozna benne, hogy kielégítsem igényeimet magammal szemben, hanem mert valaminek a puszta bírása lebecsülést kelt bennünk azzal szemben, ami a miénk, s amit gyakorolunk. A távoli szokások és finom modorok hízelgőn csengenek a fülembe; az idegen nyelvek szintúgy és azon veszem észre magam, hogy a latin a maga oldalára szipkáz el engem méltósága által, amelyet a neki kijáró mértéken túl becsülök... A szomszédom háztartása, háza, lova, ha szakasztott ugyanannyit érő is, mint a magamé, többet ér, mint az enyém, épp azért, mert nem az enyém. Azonfelül meg igen kevéssé ismerem önmagamat. Csodálom a mások biztos fellépését és önbizalmát, ott, ahol magamnál semmit sem lelek, amiről tudnám, hogy tudom, és semmi olyant, melyről azt merném állítani, hogy véghezvinni képes vagyok.»

De menjünk tovább. Azzal, hogy Montaigne volt talán az első «ideges» embere az új kornak, még nem mondtunk sokat, habár a tünet érdekes; ahogy érdekesek útleírásának az önmaga testi életével foglalkozó részletei: ahányszor kő van vizeletében, ahányszor öklendezik, ahányszor kólika kínozza. Még azt is, hogy valamely napon gyógyfürdőt vett-e, vagy nem, vagy hogy zuhany alá állott-e, legalább olyan alapossággal jegyzi fel, mint Thomas Mann Aschenbach-járól azt, hogy hideg vízzel mosakodott. Üssük fel ezt a három kis ósdi kötetet, amely a tizenhetedik századbeli olvasót gyönyörködtette valaha Montaigne útleírásával, nem annyira Németországon és Svájcon, mint legfőképpen Olaszországon át való csatangolásaival. Az esszékről, a neveléstani dolgozatról már amúgyis eleget értekeztek; még a barátságról szóló halhatatlan oldalak is méltó kommentátort és szerelmest találtak Rainer Maria Rilke személyében. Hadd ajánljuk az olvasónak ezt a sokkalta kevésbbé ismert Utazást, amely bővelkedik a szebbnél-szebb részletekben. Montaigne, az örök kiváncsi, igen konkrét, sőt szinte mondhatnám: anyagi céllal utazott az örök városba; a művére nehezedő egyházi megbélyegzés foltját kivánta lemosni, azonkívül, hogy a híres itáliai gyógyvizeket kóstolta végig. Résztvesz a római zsinagógában egy körülmetélési szertartáson; hosszu oldalakat szentel a portugálok homoszexuális szektájának, amelynek tagjai oltár előtt esküdtek örömlegényeikkel; ellátogat a római meretrix-hez, de azért ne tessék mindjárt rosszra gondolni: «fizikai állapotom nem engedte meg, stb.», mentegetőzik a perigordi nemzetes úr, és inkább csak a tereferéről számol be, amelyet Éva elbukott lányával folytatott. És már el is értünk ahhoz a részlethez, amely miatt ezek a sorok íródnak.