Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám

HEVESI ANDRÁS: PETŐFI

Petőfi a legnagyobb költői diadal a magyar irodalom történetében, egyik-másik költeményét Erdélyi János a nép ajkáról jegyezte fel, mint népdalt, eljutott oda, ahonnan sarjadt, amiért élt, költött és meghalt, a magyar néphez. Tündöklő siker, a szellem és a valóság páratlan ölelkezése, amire germán ég alatt hiába keresünk példát és ami Goethe szavát juttatja eszünkbe a Tassot éneklő velencei gondolásról. Költői maszkja és legendája csakugyan a nemzet közkincse lett, ponyva és olajnyomat, a tömegek dadogó és esetlen hálájának szívettépő kifejezése... De mint irodalmi lendület, mint szellemi erő hamar zátonyra futott az ötvenes évek gyatra tanítványain, akik tudtukon kívül a kritika leggonoszabb és legigazságtalanabb fajtáját, a paródiát művelték. Gyulai Pál nagyszerű Petőfi-tanulmánya miközben meghatározta Petőfit, elállta a petőfizmus útját, megszabadította a magyar költőket attól a kényszerképzettől, hogy Petőfi maga a költészet, a költői mondanivaló csak Petőfi hangján nyilatkozhat meg. A magyar irodalom ezután Arany János szellemében fejlődött és kialakult a fegyelmezett, megfontolt, szűkszavú és szemérmes, halkan szenvedő és befelé vérző magyar ember eszménye, aki visszafojtja indulatait és gazdálkodik az erős szavakkal. Ezzel párhuzamosan szinte törvényerőre emelkedett az a költői nyelv, amely inkább márványba vésett volt, mint szabadon csapongó, inkább művészien gondos és nemes veretű, mint légiesen könnyed és szeszélyes. A magyar klasszicizmus, amely bizonyos tekintetben megfelelt a tizenhetedik századi francia klasszicizmusnak és amelynek Gyulai Pál volt a Boileauja, más, földízűbb, terebélyesebb, dialektikálatlanabb és valósághoz tapadóbb józan észre, de ugyancsak a józan észre épült és a hozzá tartozó kritikai szemlélet a józan ésszel mérte a költészetet. Miközben Petőfi költészete egyre több kiadásban árasztotta el az országot, miközben megalakult a Petőfi Társaság és egész könyvsorozatot, - mi tagadás elég selejteset - szentelt a Petőfi-kutatásnak, miközben a költő minden életrajzi adatát összegyüjtötték, úgyszólván élete minden napját feldolgozták, előállt az a képtelen helyzet, hogy Petőfi a szellemi törekvések titkos, be nem vallott, de könyörtelen összeesküvése következtében hazátlanná vált a magyar irodalomban. Azoknak a követelményeknek, amelyeket az Arany-Gyulai-féle klasszicizmus a költészet elé állított, Petőfi nem felelt, nem felelhetett meg. Petőfi nem volt «szemérmes», nem volt «mértéktartó». Bánatát világgá kürtölte, nem fojtotta magába. Érzelmei és indulatai aránytalanok voltak, hadilábon álltak a józan ésszel, nyelve olyan könnyű és csapongó, mint a lepke... Nem ennek a cikknek a feladata elejétől végig elmondani a Petőfi-mű történetét. De nyilvánvaló, hogy a két költő, Petőfi és Arany, bár jól megfér az olvasók szerető elragadtatásában, parancsoló kényszerrel választásra szólítja fel az alkotókat. Két nemzedék Aranyt választotta, Petőfi a különcök és mellőzöttek, Meltzl Hugók és Tolnai Lajosok bálványa maradt, egyszerre az ország legnépszerűbb költője és félreismert zseni, aki köré félszeg rajongók cénacale-ja gyűlt. A mai nemzedék minden jel szerint Petőfit választja. Ahogy a körülmények valamikor összeesküdtek, hogy kirekesszék Petőfit a szellem időszerűségéből és afféle gazdátlanul tenyésző örökkévalóságba kényszerítették, úgy esküsznek ma össze az időszerűsége mellett. A költőkben, elsősorban Erdélyi Józsefben és Illyés Gyulában csendült meg először Petőfi hangja, nem az ötvenes évek legénykedő rikácsolásával, hanem fátyolozottan, megilletődötten, álmodózón és gyöngéden, azzal a szeretetreméltósággal, amely megtanulhatatlan ugyan, de örökölhető.

A költészetet a próza követte. Most három Petőfiről szóló könyv fekszik előttem. Illyés Gyula Petőfije, Cs. Szabó László Egy gondolat bánt engemet-je és Kornis Gyula tanulmánya: Petőfi pesszimizmusa. Az első kettő kitünő író munkája. Illyés a legjobb írók módjára beleélő úszómozdulatok vagy stilizáló pepecselés nélkül nyomban otthon érzi magát a tárgyában. Nincs távolság közte és a modell között; olyan természetes hangon foglalkozik vele, mintha a nagyapjáról írna. Néha jókedvűen és elégedetten mosolyodik el, de soha nem lelkendezik érte, a családi kapcsolat, úgy látszik, mérsékletre inti. Az akkori Magyarországban sem hajlandó daguerrotypet, metszetet vagy történelmi körképet látni, hiszen alig különbözik a mostanitól; az országútak akkor is aszott rétek között vonultak végig, csak akkor talán több volt a vadvíz és mocsár, a népet akkor is elnyomták az urak, és az urak irodalmi párthívei akkor is elvtelenek, gonoszak és tehetségtelenek voltak. Alapjában ugyanaz a Magyarország volt, csak az akkori rossz csírák azóta nagyra nőttek és Illyés Gyula talán azért haragszik annyira Vachot Imrére, mert eszébe jutnak a mai hetilapszerkesztők. Magatartásában van valami fenyegető, annyira együtt érez Petőfivel; az ember szinte félti a boldogtalan Császár Ferencet, hogy megveri. Mint egy hűséges testőr, mindenüvé elkíséri Petőfit, háztűznézőbe és forradalomba, szereti a barátait, haragszik az ellenségeire, mindig készen arra, hogy megvédje a kortársak és az utókor alattomos rágalmai és támadásai ellen. Ezzel a módszerrel nehéz plasztikus képet rajzolni Petőfiről; az ember csak azt tudja ábrázolni, amivel nem egészen azonos. De Illyés Petőfije mégis él, annyi indulatot, annyi szenvedélyt kölcsönzött neki az életrajzíró, bár Petőfi ebben a tekintetben nem szorul kölcsönre. Legsikerültebbek a verselemzései és irodalmi jellemzései; Illyés kritikusnak nagyobb, mint életrajzírónak. Könyve, mindent egybevetve, esemény; egy forróbb, személyesebb, indulatoktól fűtött és mégis művészien fegyelmezett irodalomszemlélet első nagyszabású megnyilatkozása. Stílusa gyöngéd, hajlékony, alkalmazkodó és mégsem lágy, szűkszavú és mégis kimerítő.

Cs. Szabó László novellája ábránd, gondos, aprólékos és tudós rögtönzés a képzelet síkján, de a valóság pontos ismeretében. Bemutatja Petőfit Párisban, ha kiutazott volna, ami szándékában volt és hazahozza, mint afféle szépséges kísértetet, légies allegoriát, Magyarországra. A novella Nagykőrösön végződik Arany Jánosnál és a bámulat kibékítő rajongásában egyesíti a két barátot és ellenpólust. Cs. Szabó minden mondatával, minden szavával idéz és emlékeztet és a múlt felrajzó kísértetei között Petőfi alakja kissé eltörpül. De a novellát, amelynek minden mondata külön szép, megindítóan széppé teszi a kegyelet szelíd áradása. Kornis Gyula mint hivatásos filozófus szól hozzá Petőfihez és a költőben a gondolkodót vizsgálja, szakszerűen, bár nem egészen a műből fakadó szakszerűséggel, kissé olyanformán, ahogy jogászok szólnak hozzá Shylock peréhez, vagy orvosok a Kísértetekhez, de megállapításai tanulságosak és gondolkodásra késztetők. Kiemeli Petőfiben a pesszimista költőt, akit a kritika általában elhanyagol, az érzelmi és politikai pesszimistát és ezzel felújítja Meltzl Hugó elfelejtett elméletét, amely Petőfiben látja a schopenhaueri filozófia legnagyszerűbb költői megszólaltatóját. Mind a három mű Petőfi szeretetéből ihletődött és különböző sikerrel őrzi meg Petőfi ujjlenyomatát. Bár egyik sem zárja be a Petőfi-studium kapuit, mindhárom ösztönzően hat és aki, mint e sorok írója, megpróbálja a maga érzését körvonalazni Petőfiről, csak hálával és elismeréssel gondolhat rájuk.

*

Petőfit Babits egészséges nyárspolgárnak nevezte, aki, mint a nyárspolgárok általában, előbb «jól kitombolja magát». Az egészség meghatározása rendkívül ingadozó és ezen a ponton nem merek vitába szállni Babitssal, de ami a nyárspolgárt illeti, azt hiszem, legfontosabb ismertetőjele a kérgessé, keménnyé, konvencionálissá merevedett világkép, az érzelmekkel való takarékoskodás, az elvekbe és szokásokba való menekülés az érzelmek elől.

Petőfi világképe, ha verseit figyelmesen olvassuk és hasonlatait úgy értjük, ahogy kell: betű szerint, csupa eszeveszett, szertelen lendület, csupa vad energiaforrás, mitologikus erők féktelen garázdálkodása, csupa kifejezés. Petőfi a legbergsonibb költő a világirodalomban, nála a mozgás, a folyamat a dolgok természetes állapota és a mozdulatlanság szorul külön magyarázatra. A minden nap megismétlődő természeti tünemények, mint a napfelkelte, sem gépies bizonyosságok, hanem személyes és szándékos műveletek. A természeti jelenségek magyarázatára Petőfi hol kamaszos hányavetiséggel, hol átszellemült költőiséggel szórja, rögtönzi a mitoszokat, a napot kollégájának nevezi és leleplezi mint papucshőst, aki a felhők mögé bújva kocsmázik napközben és este mámorosan, piros ábrázattal lezuhan az égről. Sokszor szórakozottan, oda sem figyelve, szinte gyárilag termeli a mitoszt. A János vitéz egyik versszaka így kezdődik: «Mikor a nap felkelt, s a holdat elküldte...» Szókincséből hiányoznak a mechanikus kapcsolatokat kifejező szavak, még ha akarna, sem tudna máskép, mint mitologikusan gondolkodni és Petőfi, aki felismeri ezt a hajlamát, mert minden hajlamát felismeri, néha eltréfál vele és ebből a tréfából születnek az ilyen versek:

Mi az a nap? Mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?... hát semmi más
Mint egy nagy szappanbuborék.

Valami óriásfiu
Kifuja reggel keleten,
S szétpattan este nyugaton -
és ez minden nap így megyen.

A vers tréfás, de úgy érzem, többet árul el Petőfi titkos világképéből, mint gondolná az ember. Ilyen átmeneti, ilyen rögtönzött, ilyen tünedékeny és anarchikus volt számára a valóság. Nem a legbiztonságosabb érzés Petőfi világegyetemében tartózkodni. Egy polinéziai vadember, aki körül úgy zsibonganak a gonosz szellemek, mint a darazsak, szilárdabb és megbízhatóbb univerzumban él. Petőfi világában minden csupa szándék, csupa kifejezés; a mitosz nem szorítkozik a nagy természeti tüneményekre, nem áll meg a napnál, holdnál és álló meg hulló csillagoknál. Hagyján, hogy a hold «sugárait szerelmesen, mosolyogva» hinti rá, ne ütközzünk meg azon, hogy a felhő s égiháború Isten bánatából lett, amely elfogta mikor a férfit teremtette, s a csillagok az örömkönnyek, amelyeket akkor ontott, mikor megteremtette a hölgyet. Petőfi egészben véve szegényes kelléktárából - szél, felhő, nap, hold, csillagok - azzal, hogy megállás nélkül fujja, mint a szappanbuborékot, a mitoszokat, látszólag kimeríthetetlen, tündöklő költői világot teremt. Az édeskés biedermeier-motívumok megszépülnek ebben a részegítően könnyű teremtésben; a nap, hold és csillagok már nem kopottas hasonlatok, hanem valódi súlyok, melyekkel ez a költő-atléta játszik. De ráadásul minden tárgynak, még a legérdektelenebbnek is szeme van, amely értelmesen néz reá. A kettős sírhalom felett két zöld bokor van. Petőfi csak ránéz és már kész a mitosz:

A két ölelkező bokorfa
A két szerelmes szelleme.

Nem valószínű, hogy Petőfi ismerte Kádár Kata balladáját: «Egyikőt temették ótár eleibe, Másikat temették ótár háta mögi. A kettőből kinőtt két kápóna virág, Az ótár tetején ésszekapcsolóttak». A puszta nem olyan módon sík, mintha erre ítéltetett volna, hanem olyan, mint a pihenő tó, - a következő pillanatban talán háborogni fog. A tenger egy leánykába szerelmes, az erdőben a virág meg a fa hallgat, mert a madarak zenéjét hallgatja, a patak siet, mert a felhő árnyát kergeti, a Salgó első soraiban annyi mitosz van összezsúfolva, hogy az ember alig győzi összeszámolni. A Mátra fáradt oroszlán, a felhők rajta pihennek meg, Salgóvár óriás, «Ki az egekbe nyujtja vakmerő kezét, hogy onnan csillagot raboljon». A mitológia-szövevény alkatrészei nem egészen illenek össze, de ki törődik ezzel e képtelenül gazdag rögtönzésben. Máskor meg a pásztortűz csillag, amely leszállt az égről, hogy meghallgasson egy síró furulyát. Ebben a világban minden jelképes, minden jelentőségteljes, e tömérdek felkiáltójel között, e zsibongó, szörnyekkel és kísértetekkel teli világ láttára elszorul az olvasó szíve, ha arra gondol, hogy élt valaki, akinek ez volt a mindennapi környezete, Petőfi bizonyára egészséges volt, ha ezt az állandó viziót el tudta viselni, de aligha volt nyárspolgár.

*

Ráadásul Petőfi nem érte be ezzel a zilált, apokaliptikus vízióval, amelyet a világról alkotott, nem érte be a minden kuckóból, minden fa lombjából, minden ház ereszéről rá leselkedő szörnyekkel és csodákkal, nem érte be azzal, hogy személyes barátságban élt az égitestekkel, a széllel és a felhőkkel. Ez a hihetetlenül gazdag, eseményekkel és jelképekkel zsúfolt világ, amely valami gyorsan pergő fantasztikus filmre emlékezteti az embert, kevés volt neki. Még mindig annyi fölös lendület, annyi gazdátlan érzés volt benne, hogy majd szétrepedt a szíve. Ez a másik nagy motivuma költészetének; verseinek elég jelentős hányada a szívéről szól. Petőfi a világirodalom egyik legnagyobb hivatásos érzője; szíve a szerszám, amellyel dolgozik és ez a túltáplált, túlméretezett szív szinte külön életet él benne. Petőfi, mint afféle mohó és türelmetlen munkaadó, robotoltatta, halálra dolgoztatta a szívét. Futó ismeretségekből, akiknek még a személyazonosságát sem mindig sikerült megállapítani, az érzelmeknek olyan orkánjait csikarta ki, hogy az olvasónak tátva marad a szája az álmélkodástól. Mondvacsinált orkánok, de valódiak. Egy néhányszor, messziről látott Dessewffy grófnőhöz így ír:

Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne, mint haramja áll,
Kezében tőr: kétségbesés vagyon,
Minden lépése százszoros halál.

Ez a rendkívül elmosódott és kétséges szerelem «zúgó tenger» és Petőfi, mint az érzés díjbírkozója, a legcsodálatosabb mutatványokat végzi a szívével. Egyszer felnyitja, hátha elérzékenyül tőle a szeretett hölgy, máskor azt kívánja, hogy ugráló, hánykolódó szíve sebezze meg magát, mert «Véreddel majd megirhatom Szerelmem és hattyudalom». Ez a szív bárány, amelyet éhes oroszlánok szaggatnak, vagy hal, melybe a vad világ horgát ütötte, máskor, derűsebb pillanatában «Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit: Elhervad minden ősszel ámde Minden tavasszal kivirít». Ez a telhetetlen szív mindegyre érezni akar és Petőfi alig győzi megtalálni az érzés tárgyait, amelyek nem is túlságosan fontosak, fődolog maga az érzés.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben köztem, s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.

Egész szerelmi pályafutása - Etelka, Mednyánszky Berta hosszú, szívós gyakorlat - az érzés technikájának a megtanulása, amelyet végül siker koronáz Juliában. Az érzés intenzitása oly szertelen, hogy szinte kézzelfogható, testi valósággá válik.

Kedvemnek, ha magja volna,
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne, rózsaerdő
Koszoruzná a telet.

Néha, megenyhült és megilletődött pillanataiban tudatára ébred ennek a grandiózus és céltalan tenyészetnek:

Mint felhők a nyári égen,
Érzeményim jőnek, mennek
Majd fehéren, majd sötéten;
Egy sem áll, egy sem pihen meg.
Hova mennek? Honnan jőnek?
Nem tudom, nem sejthető;
Hozza és elfuja őket
Az örök szél, az idő.

Amennyire ápolja és fejleszti magában az érzelmeket, annyira reszket a szív kihülésétől. A viperákkal és egyéb szörnyekkel, melyek a szívét lakmározzák, még csak megbarátkozik, de a foga vacog arra a gondolatra, hogy egyszer majd megszűnik érezni. Ilyenkor özönlenek a temető- meg kripta-hasonlatok. Nem talál vígaszt az emlékezésben, amelyet merev, halott ballasztnak tart. Érezni akar, mindig csak érezni, talán ezért rajong úgy a színészekért, akik bármikor képesek érezni, megrendelésre, tetszés szerinti mennyiségben, mindenhez hozzáérzik, mindenbe beleérzik magukat. Egyre nagyobb, egyre egyetemesebb érzésmotivumokat talál: egyenlőség, szabadság, haza, emberiség és szíve, ez a folyton növekedő, folyton gazdaguló szív hovatovább kitágul az egész tizenkilencedik századdá.

*

Ahogy néhány ceruzavonással az olvasó elé varázsol egy egész tájat, vagy jelenetet, - ezt nevezik Petőfi realizmusának - az embernek kissé triviális hasonlat jut eszébe: olyan, mint egy vásári gyorsrajzoló. A kép ritkán jelenik meg egész perspektívában, az olvasó szeme láttára készül el, a vonások vakmerő váratlanságban következnek egymás után, a legmozdulatlanabb tájképbe is beleviszi a maga szertelen, cselekvő lendületét. Ugyanily váratlanok, meghökkentőek és gőgösen pazarlók a hasonlatai. Telhetetlen szíve mindennel játszi könnyedséggel azonosul, s a különböző tárgyakat, amelyekbe beleérzi magát, úgy próbálja fel egymás után, mint a szép asszony a ruháit. Talán a népdalforma is azért nőtt úgy a szívéhez, mert magába sűríti a legtávolibb párhuzamokat. Az, amit hasonlítani akar, csakhamar eltűnik a hasonlatok repkénye alatt, az eredeti tárgy megváltozik, átalakul a költészet titokzatos műhelyében. Egyik-másik verse keleti gazdagságú szőnyeg, amely csodálatos módon mégis légiesen könnyed. Az érzés, a képzelet és a kifejezés könnyűsége Petőfi lényege, ez a mámoros és mámorító, pazarló könnyedség, amely ajándékait annyi ráadással tetézi, hogy szinte eltörpülnek a ráadások mellett. Petőfiben ezt az érzelmi bőkezűséget, érzelmi fürgeséget és mozgékonyságot tartom csodálatosan modern vonásnak. Petőfi nem volt mély lélek; indulatai fergetegét állandóan magával hordozta és gombnyomásra megindította. Ez az érzelmi bőség önmagát jobban szereti, mint a tárgyat, amely előhívja. Tragikusan, széttéphetetlenül nem nőtt össze senkivel, talán még Juliával sem, akiben meg vélte találni boldogságát. Folyton változó érzésvilága csak a nagy elvont eszmékben lelt nyugvópontra. De ez a könnyelműség jobban bevilágít a lélek alvilágába, mint a legáhítatosabb, legbensőségesebb érzés és Petőfi a szívét abban az értelemben is a tenyerén hordta, hogy úgyszólván mindent felszínre hozott belőle. Nem meddő önelemzők módjára volt tudatos, akik addig szedik darabokra az érzéseiket, amíg nem marad belőlük semmi, hanem úgy, hogy megőrízte, szinte gyarapította az érzelmek egész izzó szenvedélyességét. Úgy bánt az érzelmeivel, mint az engedékeny kocsis a tüzes lovakkal: szabadjára engedte őket, de pontosan tudta, meddig. Hagyta, hogy a szenvedély félig elborítsa öntudatát; félig - soha sem egészen, eszméletének mindig volt egy rétege, ahol mindent tudott. A tizenkilencedik század derekán megvolt benne az, amit Thomas Mann pajtási, irónikus viszonynak nevez a tudattalannal. Szíve, ez a csodálatos börtön, amelyben annyiféle szellem tanyázott, acélos, hajlékony és könnyű a bánatos, nehéz szívek országában és aki figyelmesen nézi, egy új, még csak most tapogatózó szenvedélyes és játékos emberiség körvonalait fedezi fel benne.