Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám

BABITS MIHÁLY: MAGYAR PROUST

Mióta az Európai Irodalom Történetét befejeztem, nem igen írok többé irókról és irodalomról. Az igazat megvallva nem is sokat olvasok; noha minden épugy érdekel, mint azelőtt. De az élet rövid, és annyi munka vár még! Mint akinek a maga mondanivalója is tul-sok, s fél hogy azt sem lesz ideje elmondani...

Most mégis fel kell figyelnem egy könyvre. Szükségét érzem hogy beszéljek róla, hacsak futtában is. A magyar Proustról van szó.

Óhatatlan izgalommal fogom a kezembe, sietek föllapozni kedves helyeimet. Az ismert szöveg uj varázst kap: mintha most olvasnám először, amint anyanyelvemen keresztül olvasom. S azokra gondolok akik csakugyan igy magyarul fogják olvasni először... Milyen élmény lehet, semmi máshoz nem mérhető, különös élmény! Mert ha igaz is hogy a fordítás mindig sokmindent kényszerül elejteni... Akkor is, nem ad-e legalább valami másnemü kárpótlást az anyanyelv sajátos közvetlensége, aminek hatását soha semmiféle más nyelven meg nem kaphatod? S kivált mikor olyanfajta stílről van szó, mint a Prousté? Amelynek még a született francia számára is titkai vannak s idegen ízei... S egyáltalán, olyan könyvről, mint az Eltünt Idő. Mert hisz ez nem valami akármilyen ujdonság, egy regény a sok közt amik jönnek és tűnnek! Ez maga korunk Nagy Könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante, noha prózában és tulvilág nélkül (de így sem nélkülözi sem a poklot, sem a paradicsomokat)... Egy uj Balzac, a század krónikája s enciklopédiája amit anyanyelvünkbön bírni annyi, mint a század egész európaiságát magyar szavakban lélekzeni, a magyar szellem kincsévé és hódításává hasonítani...

Az angol Proust-fordítást, Scott Moncrieff művét, Albion kritikusai egyértelműleg az angol nyelv nagy próbájának s az angol irodalmiság sokatigérő uj erőforrásának tekintik. Az angolok most kezdenek rájönni a műfordítás nagy feladatainak gyönyörére és dicsőségére, amint lassan átveszik a németek kulturális szerepét amelyet Goethe nemzete az utolsó években egyre kevésbbé tud teljesíteni. A magyarnak nincs ilyen kulturális szerepe és hatása Európában. Ha fordít, csak a maga számára fordit, önnön gyönyörüségére és szellemi gazdagodására. S valaki aki ellenséges szemekkel nézné népünket és műveltségünket, rosszakaratulag talán azt kérdezhetné: micsoda tulméretezés, micsoda szellemi sznobság ez, ennek a kicsiny, ismeretlen, s nem is árja származásu, nem is indogermán nyelvű népnek, mely itt él az európai civilizáció határszélein, ezer veszély és ébredező barbárság árnyékában, mi szüksége vagy mi joga Nyugat kulturájának legkényesebb virágai felé nyulni, mindent akarni ami szellem, finomság, «kvintesszencia», fiatal és Ázsiából hozott nyelvének iramával utolérni ami leginkább előreszaladt az európai lélek nyugtalan varázsmezején?

De - ki tudja? - ez a tulméretezés, ez a szellemi sznobság talán legnagyobb dicsősége, legfőbb létjoga ma szegény, viharvert magyarságnak, s talán nem-sejtett gyümölcsök fakadnak belőle. A magyar Proust csak nekünk magunknak szól, jóformán csak egypár embernek, s nem teljesít világmissziót, mint az angol. De micsoda nevelő hatással lehet így is, ezen az egypár emberen keresztül is, és hacsak az írók olvassák is! Mindazok akik rég szerették volna olvasni, de eddig visszariadtak a francia szöveg nehézségeitől... Proust nemcsak egy elmult kor összefoglalása, a tizenkilencedik század szellemének végső kivirágzása. Ahogy Dante műve sem csupán a «középkor enciklopédiája», hanem egyuttal az ujkor szellemének első megmozdulása és válhatatlan sugalója.

Proustban is uj szellem mozdul meg, és hatályos sugalmak varázslanak. Nehéz és szokatlan mondataiban ez az uj szellem torlódik, bugyborog és árad: amelynek minden üveg szűknyakú és minden zsilip szakadozó. Nem célom most birálatot írni Gyergyai Albert fordításáról, aki mint valmi szelíd és félénk erőművész, aggályos lelkiismerettel küzdi és birkózza magát e mondatok végeláthatatlan csatasorain keresztül. A vállalkozás hősies. Proust szövege több tudást kíván a fordítótól, mint akármilyen súlyos tanulmány, s nem kisebb költői érzéket, mintha vers volna. Gyergyai fordítása olyan valakié aki nemcsak a francia irodalom legkomolyabb szakértője, hanem egyuttal finom, olykor szinte lírai gyöngédségű stiliszta. Ezt a fordítást most kezdem összehasonlítgatni, oda-odarakva az eredeti mellé, avval az élvezettel ami az ilyenféle összehasonlítást mindig kisérni szokta. Sok órát fogok tölteni vele. De ezekkel a sorokkal nem tudok várni addig. És ez nem is irodalmi kritika, csak egyszerü híradás, örömnyilvánitás, amint a könyv asztalomra röppent, csöngetés az uj vendég elé, akit áhitatos tolmácsa szerény palotánkba kísér.... Ahogy mondtam, keveset olvasok mostanában; de Prousttól nem sajnálom az időt, ujraolvasni, noha idő sok kell hozzá és az élet röpül. S aki még nem olvasta, annak is hadd mondjam: előtted áll valami amitől kár volna megfosztanod magad: egyike azoknak a nagy szellemi élményeknek amik ma annyira ritkák már. Egy egészen nagy iró mint a régi nagyok, s aki mégis modern még és egészen friss! Siess olvasni s légy hálás annak aki lehetővé tette számodra életednek ezt a gazdagodását.