Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ

Weöres Sándor: ÉJSZAKÁK
Jékely Zoltán versei - A Mikes Kelemen Akadémia kiadása

Végre mai fiatal költőtől egy verseskönyv, amit vonakodás nélkül dicsérhet az ember. Ha az új korosztály reprezentáns költőinek írásait olvassuk, legtöbbször mindent megtalálunk bennük, amit elvárunk egy épkézláb huszadikszázadi költeménytől és mégis hiányérzet támad: szép verset olvastunk, ezt tudomásul vesszük, de nem érezzük. De Jékelyt olvasva aligha gondolunk arra, hogy megfelel-e követelményeinknek: hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer - a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője.

A mai lírikus olvasóközönsége szinte kizárólag a szakmabeliekből áll, ennek természetes és egyenes fejleménye, hogy a fiatalok lírája napraforgóként fordul az írótárs-bíráló felé, az ő várakozását és ízlését iparkodik kielégíteni; nem a saját lénye, hanem irodalmi előítélete formálja az új költőt klasszicizálóvá vagy forradalmárrá, így aztán versében szép számmal akadnak ugyan új képek, új hasonlatok és olyan szavak egymás mellett, miket ebben a sorrendben még bizonyosan nem írt le senki, de a szép sorok fölfalják a mű egészének szépségét és az igaz-emberi lényeg a csillogó szavak martalékává esik. A modern vers sokszor hasonlít a császármorzsához: ha a mazsolát kieszegetik belőle, csak egy ízetlen, fojtós tésztaragacs marad. - És mindezeknek körülbelül az ellenkezője áll Jékely Zoltán költészetére: kár volna belőle mazsolázgatni; átnyilallik rajtunk és megbénítja minden megjegyzésünket: Jékelyben megvan a legfőbb művészi erény, a lenyügöző erő. Versei hálátlan anyagnak bizonyulnak a kritikus kezében: kisiklanak belőle, mint legtöbbet emlegetett állata, a hal. Jékely nem a bírálóhoz, nem az irodalmi gourmandhoz szól, hanem az érző és rokonszenvező emberhez; a «megértő lélek»-hez, mint a hajdani szentimentális költők.

Többízben olvastam affélét, hogy a mostani fiatal poéták hátatfordítanak a valóságnak, élettelenek, maguk-építette távlattalan világban apró dolgokkal édelegnek; én inkább úgy látom, hogy aligha lehet valaki jobban belesüppedve a valóságba, a hétköznapba, mint egy átlagos mostani poéta: távlattalanságát nem a maga-alkotta világ okozza, hanem a körülötte-levő világ kisszerűsége, körülményeitől nem láthat messzebb, mint a napi eseményekig, a nyomorig és a fővárosból kifelé tett rövid kirándulások emlékéig. A fiatal lírikusok tudtunkra adják, hogy nincsenek megelégedve a jelenlegi társadalmi berendezkedéssel, jósolgatják a küszöbön álló új háborút; szürke, göröngyös jambusok a környezetüket és a tájakat, évszakokat aggatja tele súlytalan és meggyőződéstelen díszekkel; érezni lehet, hogy csak «jobb híján» szólnak minderről, mert maguk se tudják, hogy mi okosabbat mondhatnának. Nem a realitás hiánya okozhatja a legifjabb líra kopárságát, inkább az, hogy a költészet és valóság túlságosan egybeolvadt. A laikus köztudatban még ma is úgy él a költő, mint a praktikus világtól elrugaszkodott fennkölt lélek, akit csak az kapcsol szorosabban a valósághoz, hogy könnyen lobban szerelemre és lelkesedésre, egyébként magas ideálok és mély gondolatok világában él és mereng. A századforduló kiábrándultsága megmosolyogta ezt az elképzelést, de ijedtebb, misztikusabb korunk kezd öntudatlanul visszahajolni hozzá.

És Jékely Zoltán személyében újra megjelent a merengő költő. Telivér romantikus és alaptermészete a merengés, mint Ányos Pálnak, vagy Dayka Gábornak.

A Jékely-versek gyermekkori erdélyi emlékekről szólnak, gyermekkori szorongásokról, ábrándok gőzeitől felhős szerelmekről, temetőkről és a halálról és megint csak a halálról. A halálban csak borzalmat lát, teljes negatívumot. Kifogásoljam, hogy ez a költészet meglehetősen egytónusú? hogy a magyar költészet elnyűtt házikabátját, a jambust viseli, mely a trochaikus, bölcső ringatásütemű magyar nyelvben alapjában véve ma is idegen? Ennek a könyvnek éppen a monotónia, a szinte mániákus mindig-ugyanegyről-beszélés adja különleges varázsát. De nem hiszem, hogy mégegy kötetnyi ilyenfajta vers is ugyanezzel a vonzóerővel hatna. Az «Így jött az éjszaka» eleven, zengő képeitől a «Csillagtoronyban» apokaliptikus pátoszáig éppen elég lehetőség kinálkozik az «Éjszakák»-ban ahhoz, hogy a jövőben mást várhassunk Jékelytől; vagy talán megkapjuk tőle ugyanennek a hangulatvilágnak egy nagyobb síkon való vetületét.