Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ

Illés Endre: BŰN
Németh László regénye - Franklin

Ez a duzzadt két kötet csupa pillanatfelvétel, kórtörténetrészlet, torlódó adat-gazdagság, a valóságot idéző és üldöző író megfigyeléseinek méhrajzásszerű felkerekedése, - bár Németh László tulajdonképpen nem is annyira hús-vér figurák, mint inkább egy tipológiai fogalom és probléma - a hamleti alkat köré kristályosította regényét. Hőse a határozatlan és töprengő dán királyfi, régi ismerősünk, - szögescipőben, térdnadrágban, vállán konzervdobozoktól és jegyzettömböktől púposodó túristazsákkal. Igy járja az országot, állása a Kutató Intézethez köti, adatokat gyüjt, szociográfiai térképeket készít. Halhatatlan őse nem ismerte még a népet, őt csak apja szelleme kísértette. De jaj a mai unokának, aki a friss szerelem hevével csak a népet ismeri, - és minden álmát betölti a sejteket felszakító új élmény: az ismeretlen ötödik és hatodik magyar rend, a falusi nincstelenek és dologtalanok felfedezése. «Ti sírtok? - kérdi háborogva saját osztályától. - Hiszen ötszáz pengő fizetésetekkel egy-egy falutok van a Bakonyban vagy a Mátrában, mint a régi nemeseknek. Egy tisztviselő egy mezőváros adóját teszi zsebre. S a régi nemesnek rá kellett menni bottal, hajduval a dézsmáért a parasztra. Vállalni kellett az embertelenséget. Itt az embertelenséget átveszi az állam: ő szív, mi csak a vért kapjuk. S a tisztviselő persze angyal egy bankvezérhez vagy egy egyetemi rektorhoz képest!» Majd megáll a villákkal pöttyözött budai hegyek panorámája előtt és némi zordonsággal mondja: «Nekem Budáról mindig ez a három szó jut eszembe: fagyöngy, aranka, pióca. Én, aki a vidéket járom, tudom, mibe kerül ez a kultúrtáj. Ezek a villák itt fönn állnak, de a vidéken szívnak.»

Németh László hőse, ez a Hamlettel és Szabó Dezsővel egyszerre beoltott fiatalember kissé röstelli, de nem tagadhatja le: a szerencse fia. Még az ifjúság vizein evez, de a nyolcvan pengős gyakornoki állások szkilláit és karibdiszeit ügyesen elkerülte. Sőt annyira mélyen gyökerezik osztályában, hogy a törzsi közösség tagjait - vallomásából tudjuk - csak havi ötszázon felül ismeri; és elméleteit szorosan erre a kiváltságos helyzetre építi. A sors egyébként is bőven juttat neki, hol morzsát, hol egész kalácsot. Van felesége, van gyereke. Szép örökséghez jut. Olyan állással kínálják meg, amelynek jövedelméből autót tarthatna... De ezt már visszautasítja. És itt haragítja magára titkos ideálját: a szofokleszi végzetet. Felesége megdöbben ettől az állást elhajigáló könnyelműségtől és gyorsan megkaparintja az örökséget. Mi ez a kaján ötlet, amellyel az istenek ennek a tiszta fiatalembernek megrontására törnek? Az asszony villát épít a budai hegyek egyik legszebb pontján, «betonvárat a jövő ellen, gyerekei oltalmául».

Villát, házat, - amellyel «igen»-t mondunk erre a világra, amikor ő, Németh László Hamletje «nem»-et szeretne mondani. Különben is minek ott építkezni, ahol mindennek dőlni kell? «És a háznak nemcsak a földben, de a lélekben is kell alapjának lenni» - tör ki építész barátja előtt. Ő pedig nem hisz a pénzben, a földben, az épületben; úgy járkál villájában, mintha lopta volna, vagy mintha az ördög kísértené állandóan a teraszán, tekintete elé szórva a világ kincseit lelke üdvösségéért. «Betegség» - csitítja egy másik barátja. «Betegség? - lobban fel. - Én lelkiismeretfurdalásnak tartom.» Lelkiismeretfurdalásnak és bűnnek. Nem is lehet így tovább élni. Így vagy amúgy dönteni kell. Vagy egészen ki a hóba, vagy be a pezsgős vödörbe. De a két kemény lehetőség közül mégis a puha, lebegő harmadikba menekül: a morfiumos öngyilkosságba.

Komoly probléma, tragikus dilemma felvetése lehetne ez a regény, ha kissé szilárdabb anyagú és összeállóbb izületű ember próbálná az egyik vagy a másik utat. De ahogy Németh László formálgatja ezt a hőst, kísérlete alig több, mint egy puha csontozatú ember jajveszékelése olyan akadályok előtt, amiket maga épített. Ha ennyire nem tud «igen»-t mondani erre a világrendre, miért nem tudott határozottabb «nem»-et mondani felesége villaépítési terveire? És ha ha ilyen «leesősen», engedékenyen adja fel terveit, harci állásait, életét, miért nem tudta eloldani magát attól a feleségtől és családtól, amit olyan tűrhetetlen börtönnek érzett?

Elismerem, a szonda mélyre szalad itt az üszkös sebben, - a szándék igaz és tiszta: a Bűn valóban a lelkiismeret (a szakadékok előtt ágaskodó mai társadalmi lelkiismeret) regénye. De mit ér a kísérlet légüres térben, amikor a valóság atmoszféranyomása azonnal megváltoztatja az eredményeket. Milyen tanulsággal szolgálhat egy regény - hős nélkül? Még oblomovi hős nélkül is. Fúrógépet csak úgy próbálhatunk ki, ha sziklának eresztjük neki, s nem egy tízdekás vajtömbnek. Németh László hőse pedig ilyen jelentéktelen vajtömb, - gyúrható, alakítható, és amint valami meleg éri, már el is olvadt.

De nem egészen értem a kitünő esszéíró szerkezeti elgondolását sem. Olvadékony regénymagját roskadozó kunyhóba zárja, s mint a mesékben, óriási kásahegyet talicskáz eléje. Előbb át kell rágnunk magunkat egy olyan köteten, amely részletező kedvében a Móricz Zsigmondi naturalizmus előfutárja lehetne, de a Sárarany és a Szegény emberek perzselő belső forrósága nélkül. A regénynek ez a kétharmada egyetlen, hatalmas állókép: milyen szorongató szegénységben, levegőtlenségben, kenyértelenségben él az ötödik rend tavasztól télig Magyarországon. A szorongás valóban felgyűlik bennünk, oly észrevétlenül és annyira minden hullámzás nélkül, mint egy akkumulátorban az áram, de ez a hatalmas massza mégis valami felelőtlen sejtburjánzás érzését keltheti csak az olvasóban. A sejtek egyre csak osztódnak itt - és nem differenciálódnak. Ami eredetileg háttér volt, ami hangsúlynak, nyomatéknak indult: az félelmetesen nő és dagad, - és a hógolyószerűen növekvő tömeget nem hálózza be se ér, se ideg. A sok egyszerű sejt között nem kezdenek különválni és feltűnni a regény szervei és végtagjai. Egyhelyben topogunk, mindig ugyanazt kapjuk. Részletre részlet, sőt kitünő részlet, de akármilyen ízes kásahegy is, mégis csak egyhangú étel. Ez a bevezető kötet Németh László regényírói fejlődésében bizonyára nem haszon nélkül való: a nyugtalan esszéíró megtalálta itt nyugodt elbeszélő hangját: de a hang legtöbbször túl lassú, túl kényelmes, - és egy kép elnyomhatatlan; Narcissus saját hibátlanságába és tökéletességébe belefeledkezve gyönyörködve hajlik a patak víze fölé és nem veszi észre a friss hullámok gyorsaságra ösztönző futását.

És még valamiről kell szólnom. Természetesen szociografus Hamletünk is Horatióval vitatkozva jelenik meg előttünk a színen. Németh László hősének Horatiója Pestre felvetődött parasztlegény, - élő, reális, kitünő figura, kár, hogy az író is annak tartja és alig tud megválni tőle. Tulajdonképen az egész lelkiismereti regény - a gyámoltalan és tétova intellektuel tragédiája - ennek a parasztfigurának nyomorúságába, tépelődésébe, lassan tájékozódó eszméletébe van építve. Az egyensúly ezzel legalább úgy megbomlik, mintha a shakespeari tragédia hősévé Horatio lépne elő. Konyhamérleggel aligha oszthatunk el olyan mérgeket, amelyeknek milligrammjai is halálos dózisok, - pedig Németh László a Bűnben ilyesfélét kísérel meg: parasztlegény-hőse a periszkóp, amellyel az «urat» kémleljük. Sajnos, keveset látunk belőle, eszközünk tökéletlen, a vizsgálandó anyag pedig nagyon kényes és bonyolultan összetett. Így történik azután, hogy ami fontos, érdekes és lényeges volna, azt mindig az előszobából és kulcslyukon kémlelve kell kilesnünk. A vékony patak-meder még erőszakkal sem tágítható széles folyó-ággyá: a par excellence intellektuel tragédia két vérszegény vitatkozássá enyhül végül, amit a parasztlegény nem ért meg, a mi meggyőzésünkhöz pedig kevés.

Él, beszél és lélekzik azonban a Bűnben néhány figura, amelynek megformálása, életrekeltése tökéletes írói diadal. Ilyen remeklés elsősorban a feleség bravuros portréja. Ez az izmos, hangos, erélyes és erőszakos kis asszony a «középosztálybeli kultúra» szinte jelképes erejű megbélyegzése. Többet mond erről a «törzsről», lelkiismeretéről, erkölcséről és sekélyességéről, mint a férj minden meditálása, erőfeszítése és végül halálos áldozata. Németh László itt valóban - regényíró és emberteremtő. És ezek a szigetek azok az izgalmas részek, amelyek miatt a Bűnt - minden fogyatkozásával és elhibázott alapozásával - végül is nagy, komoly, szándékában nem egyszer megrendítő élménynek érezzük.