Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám

MOLNÁR KATA: ELŐRE A REGGELBEN

A gyermek, aki alig kétesztendős, amikor elveszíti édesanyját, összehord néha töredékeket, amikről még nem tudja, hogy emlékeket gyüjt velük magában, de elhatározóan fontosnak érzi, hogy időnkint ez vagy az eszébe jut.

Életének legkorábbi szakaszára nem emlékszik. Legrégibb emléke egy óriási, színesre lakkozott kínai teásdoboz, amiben - úgy rémlik - játékokat tartott. Egy széles fehér ablakpárkány pihentető nyugalmát érzi néha nagy messzeségből és határozatlanul visszatérni, ahol maga alá húzott lábakkal ült és valami kertre - de később azt hiszi, inkább valami barátságos udvarra - nézett és csendes elálmélkodással, tűnődő csodálkozással észlelt valami kifejezhetetlen ismeretlenséget, amit jelentett együtt mindaz, amiről nem tudott - és ő maga, akire ez rááramlott, aki benne volt ebben. Az élet tudatának első hajszálgyökerei ezek a csendes, álmélkodó tűnődések a messzibe veszett ablakpárkányon, - amelyek megnevezhetetlen testetlenség jegyét viselik magukon, amikor megerednek a test rostjaiban. Magát sokkal kevésbbé veszi észre, mint azt, amije van, ami tulajdona, semmire sem emlékszik, cselekményekre sem, a teásdobozra emlékszik. A teásdobozhoz rendíthetetlen hatalmi joggal ragaszkodik, azonosítja magát vele: az övé. A birtoklás vágya egy az élettel.

Egy szigorú hang, amely néha dacos félelmet kelt benne, időnkint rászól, sétákon beszélget vele. Szigorú, de okos és jót akaró hang, nem lehet ellentmondani neki, ezért nem szereti. Később már tudja, hogy nagymama-hang volt, nagymama aztán meghalt. Későbbi gyermekkorában sokszor gondolt vissza rá alig-ismerőn, de sajnálkozó, határozott szeretettel, mint valakire, akit elveszített. Ez, hogy elveszítette, egyike volt legelső, döbbenetes pontossággal kifejeződött érzéseinek.

Még nincs négy éves, amikor intézetbe kerül. Egy dada vigyáz rájuk, aki nem vet keresztet, amikor imádkoznak. A legelső reggelinél óriási lábosban hozzák az asztalra a tejet, csészékbe merik s az üresedő lábost a gyermek várakozva figyeli, már kézben tartja kanalát, hogy kikotorhassa. A lábost nem hozzák oda neki, a dada kotorja ki s aztán elviszik. A közösségben a beletartozó egyén joga elsikkad. A gyermek többé rá sem néz a tejeslábosra, de lénye egészen, egyszerre becsukódik. Egyedül van a közösségben és gyűlöli a dadát.

Nagy, közös teremben sokadmagával alszik s a fekhelye kemény. Fázik, dunyháját kéri, valaki bátorító jóindulattal kineveti s a gyermek egyszersmindenkorra tudja, hogy nincs kérnivalója senkitől. A nevetés arculüti, a bátorítást visszautasítja. Éjjel, titokban, néha sír.

Egyszer észreveszik, hogy szájába dugott ujját dudlizva alszik el. Este valami öreg, tarka harisnyába dugják kezefejét, a harisnyát csuklóján megkötik. Egész testében remegve tűri az erőszakot, egy hanggal sem tiltakozik, bekötözött kezeit elrejti mélyen a takaró alá. Órákig álmatlanul kínlódik, a szégyentől újra és újra láng hulláma önti el, undor és hányás erőlteti, bekötött kezeit messze eltartja magától, görcsösen erőlködik, hogy elhihesse: nem az övéi. Ebből az éjszakából ébredve szája csak eszik és beszél, csókot hosszú időkre nem ismer többé, gyengéd parancsra sem. Néhány nap után már nem kötik be este a kezét, de ezek a kezek mindörökre idegenek tőle, testének semmiféle részéhez nincs közük soha többé.

Vannak napok, amikor egy gyermekekkel és felnőttekkel zsúfolt szobában ismerős, de különösebben jelentősnek nem érzett melegség éri. Mapapó - a nagyapja jön, jelenlétében a gyermeknek minduntalan meg kell törülnie az arcát, amely könnyes; néha eszébe jut rágondolkozni erre, mitől van ez, mert ő nem sír. Mapapó jön és édességeket hoz neki fehér papírzacskóban. Kikérdezi mindenről s a gyermek különös kényszernek engedve mindent elmond neki. Legyőzött szégyenkezéssel, de éppen csak mint elmondanivalót, nem mint valami nagy dolgot. A tejeslábost, a harisnyákat. Valószínűleg ezek a megkönnyebbülések segítik épségben maradni gyermekiségét, az öreg emberben megbízik, szívesen meg is öleli, ha felszólítják rá, de nem érzi magát különösebben hozzá tartozónak. Nem tartozik senkihez. De a fehér papírzacskók, tartalmukkal, óriásira felmagasult értelmévé válnak életének. Alig nyúl hozzájuk, pedig mindenekfelett nyalánk. Zsákmányként őrzi a féltett kincset, az egyetlen valóságot, ami az övé, amit magáénak tud. Tudja, hogy elveszik tőle, - ha csak azért is, hogy ne egyszerre egye meg. Elképzelhetetlen találékonysággal rejtegeti csodálatos zugokban, a rejtekhelyeket kiszámított óvatossággal cserélgeti, de este - este vánkosa alatt lapul a kincs. Senki sem tud róla, Amikor lefekszik, kezét a vánkos alá dugja, mosolyog és csaknem embertelenül boldog. Otthona van. Van valamije, valakije, amit birtokában tart, aki osztozódik vele, az éjszaka bármelyik percében ébred fel, ott tudja magánál. A sötétben néha elővesz óvatosan egy szemet a cukorból és félig ébren, félig álomban megeszi. Egyszer elalszik, szájában a félig olvadt cukorral s reggel megtalálják párnáján a nyomokat. Letagadja, szemrebbenés nélkül hazudik, aztán egyszerre ráfogja - a dadára. A hazugságért megbüntetik, sarokba kell állnia. Szó nélkül állja a büntetést, ruhája alatt a nadrágocska pertlijére kötözve rejtegeti testén utolsó szemeit kincsének.

A kád, amelyben szombatonként megfürdetik őket, hatalmas alkotmány, a gyermekeket tízével eresztik bele, fiukat, lányokat vegyesen. A dada rájuk kiált, hogy ne nézzenek egymásnak oda, ahová nem szabad. A gyermek nem tudja, mit jelent ez, de sokkal inkább ösztönszerűen, mint szófogadásból nem néz társainak oda, ahová nem szabad. A víz hőmérséklete ellen nincs felszólalás, néha libabőröznek benne, néha rákvörösre dagadt lábakkal kerülnek ki belőle. A gyermeket egyszer leküzdhetetlen, sürgetően nehéz szükségérzet éri utól a vízben. Nem mer szólni, mert még nem szappanozták be, még nem mehet ki. Először életében fedezi fel a tömeg bástyáját s hogy bűntettet felelőtlenül követhet el, ha többen vannak hozzá, akik elkövethették. Még a vizet is szemügyre veszi, mérlegeli, eléggé átlátszatlan-e. Pillanatok alatt rendben van magával, pancsol, a jelentékeny bűnjelet messzire hajtja s mire a dada óriási felháborodással felfedezi a szörnyűséget, már - titkon érdeklődve - nyugodtan törülközik, még segít is az irtózásban, tudja, hogy nem fogja vállalni senki. Ő sem.

Mintha láncok pattantak volna le róla, megízlelve a biztos és okos számítás erejének sikerét, kedélye ettől a naptól felszabadul. Már tud magáról, életéhez segítségül meri venni önmagát. Kezd bekapcsolódni a közösségbe, társakat keres, közeledik az egyik fiatal óvónőhöz s amikor észreveszi, hogy nem hiába, megtanul megkedvesedni, de apró hízelgései mindig őszinték. Tudja, hogy mikor kedves; növekvő biztonságérzettel kezdi használni magában rejlő segítőeszközeit. Páratlan gyorsasággal fedezi fel a magát megszerettetni-tudás meleg jóízét - és receptjét.

Egyszer szépen felöltöztetik s Mapapó elviszi magával. Fényképészhez. Egy hét mulva megmutatják neki a fényképet: ez ő. Nem ismer magára, - sohasem lát tükröt - de ami különösebb: nem is érez rokonságot a képpel. A képen köröskörül ágak-bogak rajzolódnak s az ágbogakon pukkadó torkú madarak énekelnek. A cifra kis rács, ami mellett ő a képen áll, emlékezetében maradt, ezért elhiszi, hogy magát látja. De madarak akkor nem voltak sehol, ez növeli kétségeit. Nem tudják meggyőzni, míg el nem hitetik vele, hogy a madarak is ott voltak, csak ő elfelejtette. Valami bonyolult benyomást hagy hátra benne az egész ügy, kitörülhetetlen gyanu marad benne a megismerhető dolgokat illetően, de ez tovább is kíséri, végig majdnem egész életén: többé nem engedi meg magának, hogy elfelejtsen valamit. Elméje pontos, figyelmes és figyelmeztető rovátkákkal jegyzett kontrollá válik.

Egy nap sokadmagával - gyermekeket - gyors hajkurászással különös kocsiba gyömöszölik, amelynek az ablakán nem lehet kilátni. Az ablakot azonban később valaki kinyitja s a gyereksereg az ablakhoz rajzik, kikiáltoznak rajta a járókelőknek. «Kanyarónk van, skarlátunk van, kórházba megyünk!» - kiáltja ki az egyik hangosan, a többi sietve megtanulja tőle s felváltva kiáltoznak ki az ablakon. Meglepetésszerűen észreveszik, hogy most nem inti le őket senki, jókedvük határtalan. Ágyakba kerülnek megint, de egészen új helyre, rájönnek, hogy szétszóródtak, elvesztették egymást szem elől, majd erre is homály borul.

A homályból aztán felébred, de az álhatolhatatlan helyébe valami másféle függöny ereszkedett, amit azonban nem tud észrevenni. Süket, de nem tud róla, hogy nem hall, nem tudja, hogy azelőtt hallott. Járni tanul, majdnem hetekig hiába. Annyira ismeretlennek találja sajátmagát, annyira nagynak, hogy nem érti a dolgot: az ágyban egy fejnyivel megnőtt. Mapapó újra meg újra felmerül előtte, de a gyermek nem ismeri, régi bizalma ismer rá lassan, anélkül, hogy felismerné. Most Mapapóval él egy barna szobácskában és minden szép, amit lát. Egy vasúti épület emeletén élnek, a gyermek szokatlanul sokat van egyedül, - Mapapó lent van a pénztárban - de ez úgy éri, mintha mindig így élt volna. Előbbi életéből egyelőre még semmire sem emlékszik. Elégedett, sőt boldog és minden szórakoztatja. Az ablakból síneket lát, a síneken túl jobbra, balra széplombú fákat, elől egy barátságos, apró színházi látcsövet s ezzel egész napokat eltölt, szikrázó bogarak röptét kíséri a távoli vetésen. Megváltozott életformájának csendje nem halott csend, vannak zajok, amelyeket meghall, egy-egy gyorsvonat dübörgése áthatol hozzá s ezekkel az elmosódó neszekkel különös találósjátékot játszik. Ismerős arcok bukkannak fel körülötte, amelyre ösztönösen ráismer, anélkül, hogy emlékeznék rájuk. Nagy időközökben az apja jön, karcsú, elegáns, őszülő ember, akihez vonzódik, de mert valamennyire idegennek érzi, egyben némi félelem tartja vissza tőle; mostohaanyja, Berta, aki ekkor még nem tartozik a szorosan értelmezett családhoz, ekkor még csak távoli rokon, de akit a gyermek szeretni tudna, ha lenne idejük rá, hogy ez kifejlődjék köztük. Annácskát - apja idősebb testvérének, Klotild néninek a neveltlányát - rózsálló, nyugtalan, vele-ingerkedő fiatalságával nehezen viseli el, pedig Annácska szereti őt a maga módján. Klotild néniről nem tud semmi.

Új ismeretségeket is köt. Az állomásépület potrohos portása jóbarátja lesz, harsogókat kiabál rá s a gyermeknek hatalmas örömére szolgál a társalgás, amelyben hibátlanul résztvesz. Furcsa kis teremtés ebben az időben. Olyan, mint egy napszítta, sovány kis suhanc, szőkesége ellenére semmi lányos rajta, semmi nőies benne, testi fogyatékossága amennyire tartozkodóvá és bizonyos mértékben szegletessé teszi, ugyanannyira neki is szabadítja mindennek. Lassanként mindenkit megismer az állomásépületben és - talán mert a velük-érintkezés kevesebb munkájába kerül próbára tett értelmének, - szívesen szegődik egyszerű emberek mellé. Magát-feltaláló életrevalóságának legmagasabb teljesítménye az a félóra, amelynek tartamára a wécés néni rábízza vagyonszerző kulcsait s a pénzről csak éppenhogy tudó gyermek a félóra leteltével harmincnégy fillérnyi önálló keresetet szolgáltat be a néninek, - hatot a maga javára letagadva.

Feltétlenül vannak időpontjai, amikor valamennyire hall, jobban, mint máskor, mert ezekből a napvilágította órákból élményeket és emlékeket ment át magának hosszú tartamú olyan időkre, amikor - megmagyarázhatatlanul, de a legkisebb depresszió nélkül - egyedül marad magával. Mapapó egyszer azon éri, hogy formátlan, furcsa kis melódiát zümmög, ugyanakkor, amikor a háta mögött felhangzó, megrendült, hívó szóra meg sem fordul: nem hallja. A felrémülten boldog öregember kitűnő orvoshoz kezd járni vele, de ez sem biztathatja semmivel. Ellenben a gyermek - anélkül, hogy bárki, akár ő maga is észrevette volna, miképp történt, - kezd rendszeresen eligazodni az emberek között. Különös tudománya van, ő maga nem is tud róla: szájról olvassa a beszédet. Ehhez azonban az kell, hogy embere szemtől-szembe álljon vele; világos, tágkékű szeme mohón kap az új táplálékon, eleven, szomjas, mindent magához szívó figyelmét most már semmi sem kerülheti el, a világ minden dolgával szórul-szóra: szembenéz.

És ekkor érkezik el életének ahhoz a szakaszához, amikor kezd megint eltávolodni a felnőttektől és szétnéz a maga világában. Először csak tapogatózik, figyel, aztán egy délután egész egyszerűen közébeáll egy csoport játszó gyermeknek az állomásépület előtti kis térség kertjében. A szokatlan, merész elhatározás erején felül próbára teszi, lámpaláza van, halálosan komoly, szíve hevesen dobog. Először nem vesznek róla tudomást, de ő konok kitartással nyomukban van, változatlan komolysággal, némán, de lerázhatatlanul követi minden megmozdulásukat, amelyik szétpillant, őt látja. Az egyik aztán figyelmes lesz rá, megáll előtte s megkérdi tőle, mi a papája. A gyermek tág szemmel, komolyan nézi, de az izgalomtól nem tud eléggé figyelni, nem érti meg, hallgat és merőn figyel. A másik rábámul, megismétli a kérdést, aztán félig megfélemlítve, félig csúfondárosan az arcába kiáltja harmadszor is. Ekkor már a többiek is körülveszik őket s amikor a gyermek az öröm váratlan felvillanásával megérti s éppen felelni akar, az egyik fiú hangos nevetéssel, durván elordítja magát: «Hiszen ez süket! Hát nem látjátok, hogy süket?» - «Süket, süket!» - kiabálnak összevissza nevetgélve a többiek, vissza-visszanéznek rá, aztán elszélednek mellőle, nevetgélve összesúgnak, otthagyják.

A kudarc daccal tölti el, de valamit érez abból, hogy a sikertelenség nagyobbik oka benne van. Senkinek sem szól a történtekről, de másnap délután ismét megjelenik a kis kertben. Amikor a gyerekcsoport meglátja, a fiú megint elkiáltja magát: «Ott a süket!» A többiek nevetnek, széthúzódnak, de ő egyszerűan közébük áll s mielőtt bármit mondhatnának neki, mély komolysággal kijelenti:

- Az én mamám meghalt.

- Meghalt a mamája! - ordít teli torokkal a fiú s nevet, ahogy a száján kifér. - Ez egy árva, odanézzetek, ez egy árva lány!

Első megdöbbenésén túl, éles figyelmével azonnal észreveszi, hogy egy komolyodásra kész arcot is lát, a durva példa azonban ragadós s már az is nevet. Egész valója belérendül a döbbent bámulatba. Ő imádkozni szokott halott anyjáért, s a halott anya hagyatéka volt rajta eddig majdnem minden gyengéd, símogató melegség, amely meghatódott kezekből, szavakból ráhullott, ezt tudja. Először torpan meg durva támadás előtt, amely olyasmit ért, aminek érzékenységet, jóságot kellett volna fakasztania. Azonnal ítél és ítélete súlyos: mindörökre különszakad a falka-közösségtől és megtanul magábazárulni a méltatlan értelmetlenség előtt.

Soha többé nem megy gyermekek közé. A szervezetlen tömeget szereti, az emberektől nyüzsgő perron, a várótermek hallatlanul érdeklik. Társkereső vágya oly erős, hogy szóbaáll mindenkivel, de barátsága csak addig tart, míg egy embernek szól. Mindig csak egyhez kapcsolódik és csalhatatlan biztonsággal válogat ki magának magányos embereket, akiknek a számára - érzi, - hogy tud jelenteni valamit.

Az a fajta gyermek, akiben a nagy dolgok naggyá válnak. Órákig bolyong a vetésben, éhesen szívja a föld és a meleg füvek szagát, a fasorok napfénynyilazta zöld homálya csaknem extázisba ejti. Semmire sem gondol ilyenkor, elmerült csepp az élet végtelenjében, ahol otthon van, a határtalanság tengere védi. Esősugarak hidege alatt, mennydörgő ég fekete borulatában kitárt karokkal, hangosan egyetlen hangot kiáltva szalad, ő azt hiszi, énekel. Amikor a vetések fölött messze a láthatárig elfeketül az ég, elragadtatva öleli magához a mindenség zuhogó vizét és addig haza nem megy, míg bőrig nem ázik.

Egyszer meghűti magát így, rövid időre ágyba kerül s a halálra rémült öregember rászánja magát, hogy szárnyas madarát beszelidíti valami közösség védő fegyelmébe megint. A város legjobb intézetébe vezeti a gyermeket, apácákhoz, akik elragadó jóindulattal mosolyognak az egyszerre suta, egyszerre bátor kis kölyökre s mert - az öregember nagyon meglepődik - feltűnően értelmesnek találják, nem az óvóba veszik fel, hanem az iskolába. Ötéves ekkor.

Az öreg ember félti.

- És ha nem boldogulnak vele... ha át kell majd mennie mégis a kisebbek közé, az óvóba, meg fogja érezni, hogy visszasorakoztatták.

- Hinni merjük, hogy nem kell visszasorakoztatni.

- Hiszen nem hall!

- És mégis mindenre megfelel. - Az apáca bűbájosan tiszta okossággal mosolyog.

Táskát, könyvet, palatáblát kap. Nagynehezen megértetik vele, hogy iskolába fog járni. A szót megtanulja s a történendőkbe belenyugszik, de nem érti. Elzárt világában annyira új fogalommal került össze, hogy ismeretlenségével nem tud megbirkózni.

Egy nagy szobában ül, rengeteg izgó-mozgó gyermek között, akikkel azonban nem ér rá törődni, maga a helyzet köti le figyelmét. Látja bejönni az apácát, akivel egyszer már beszélgetett. Az apáca tapsol s aztán mond valamit, elég sokáig beszél. Egy szót sem ért belőle. Aztán egyszerre mozdulatlanság lesz a teremben, mindenki nyugodtan ül s ekkor az apáca sorrol-sorra végigmegy a gyermekek előtt, mindegyik feláll, mond valamit, aztán leül s az apáca tovább megy. A gyermek tanácstalanul, megfeszített figyelemmel ül, de nem tud rájönni, mi történik. Nemsokára rajta a sor, mindenki feláll, mond valamit, leül. Tetőfokra hág benne a zavar, a tettrekészség, a megfelelni-akarás, túlcsigázottan, rohanvást gondolkozik s egyszerre világosság támad benne. Elhatározza magát s amikor az apáca hozzáér, feláll s hangosan megmondja nevét, az apáca derülten bólint, leülteti s a sor tovább megy. Ül, még mindig hitetlenül, de akkor egyszerre feltombol benne valami óriási bámulat s a leghatalmasabb diadal érzése. Tudja, hogy boldogulni fog, csak figyelni és gondolkoznia kell. Habozás nélkül rábízza magát önmagára.

És valósággal csápokat ereszt magából, ezernyi hajszálfínom, láthatatlan csápot, amikkel hibátlanul tájékozódik. Az apáca elég okos és tapasztalt hozzá, hogy már a legelső napon az első sorba ültesse s elnézik neki, hogy szakadatlanul forgolódik: szeme minden pillanatban a vezetőn van, amerre az jár, arra fordul. Mindent ért, mindent megtanul s fogalma sincs róla, hogy ezt lehetne nem megtenni is. Nem tudja, hogy büszkesége tanítónőjének, eredményt nem ismer: az eredmény legbelsőbb szükséglete, benne van, külső kifejeződése értékben hozzá sem mérhető ahhoz, amit benne jelent. A társas életben elhelyezkedik, anélkül, hogy belévegyülne. Nincs társa. Gyógyíthatatlanul a felnőttekhez húzódik, de csak nőkhöz; és meleg asszonylelkek olyan szeretetét szerzi meg magának, amely hosszú évekre elkíséri.

Vajjon a rendkívülire serkentett értelmi munka titokzatos hozzájárulása dolgozott-e csodaszerű akaratfeszítéssel benne? - senki, még ő maga sem vette észre, mikor kezdett hallani. Előbb csak a mély hangok hatolnak be hozzá, de aztán már, egyre bővülőn, skálájuk van a hangoknak. Halk zajokat nem fog fel, megreszket, ha muzsikát hall. Az emberi beszédet továbbra is szájról figyeli, háta mögül hangosan beszélhetnek hozzá, meghallja, de nem érti. Az első mondatok, amelyek már hangzásuk és értelmük teljességével, fülén keresztül érnek agyához, egy fiatal pap szájának nyomát viselik. A pap a hitoktatója, s szája síma, mint az asszonyoké, akiket a gyermek szeret, de az ember, akié a száj: asszonyruhás férfi. A gyermek riadozva vesződik a különbséggel magában, kínozza a megnevezhetetlen idegenség-érzés, amelyben határozottan van valami vonzó, - ennek tanácstalanul, de kifejezetten ellene szegül. Egy nap a hitoktató kis szentképeket oszt szét s a gyermekek - valamelyikük ösztönszerű kezdeményezésére - kézcsókkal köszönik meg a képecskét. A gyermek megborzad, de nem mer illetlenül, - ő úgy érzi: hálátlanul viselkedni s megcsókolja a fiatalos tartózkodással feléje nyúló kezet.

Egy éjszaka valami terraszról álmodik, ahol kerek kertiasztalka körül felnőttek ülnek, ő közeledik hozzájuk, ekkor feláll közülök a hitoktató, őt nézi, tréfálkozva, aztán ránéz elmondhatatlan melegű, komolyságú férfimosollyal s ő megbűvölten, legyőzötten, reszketve és öntudatosan feléje megy.

Zaklatottan, felbolygatottan, ismeretlen rémület kavargó lázával ébred s egy hétig nem lehet rákényszeríteni, hogy az iskolába menjen. Aztán enged benne a fölvert feszültség, de a kapun szorongva lép be, s falhoz lapulva óvakodik végig a folyosón. A délelőtt folyamán majdnem felejteni kezd, már-már megnyugszik, amikor elmegy az apáca s bejön a hitoktató. Jön, leül a székre asztala előtt s a gyermek az első sorban lesütött szemmel, vadul dobogó szívvel, görcsösen összezsugorodik, valósággal eltűnik a padban. A többiek felelgetnek, hol ez, hol az áll fel s egy magafeledt pillanatban fölnéz a papra ő is. Zavart, feltáguló s mégis rejtező szemének tekintete olyan leírhatatlan titokzatossággal kifejezésteljes, hogy a fiatal pap észreveszi, könnyed jóindulattal felszólítja, felelteti. Úgy bánik vele, mint a többivel. A gyermek szíve csaknem hallhatóan ver. Amikor leül, nem mer többé felnézni. Amikor mégis felpillant, újra meg újra zúgó, meleg borzongás önti el. Végigengedi magán és kábultan, zavarodottan ül a biztonság védelmében, hogy senki, még a hitoktató sem tud semmit arról, ami benne zajlik. Titka van. Őrzi.

S ahogy hallótere tágul, tágul látóköre s a titkok szaporodnak.

Valahol együtt vannak: az apja, Mapapó, Berta, Annácska, Klotild néni s még többen mások. Klotild nénitől különös ingerültséggel fél, a gránitból faragott szürke kőasszony rideg, taszító hangossága felborzolja ellenségességét. Testileg kifárad a szakadatlan résenlétben, hogy mindig messzire kerüljön tőle. Ahol fedezve érzi magát, meglapul s onnan tartja szemmel szorongva és gyűlölködve. Csaknem dühöt kavar benne kényszerű felismerése annak, hogy amit lát, minden berzenkedésén túl: szép. Hidegen szép, vonzásnélkülien, csupán a vonások éles, tökéletes metszettségével, de szép. Különösmód egyensúlytalanná billent érzései közepette veszi tudomásul, hogy Berta ezentúl apjának a felesége. Az életének határszélén feltűnt ellenség alakja s a családi esemény valami kapcsolatot találnak gondolatai alján, ami maradandóvá válik benne. A család megfélemlítő, ítélőszékszerű intézményessége Klotild néni alakjában megszemélyesül. Tehernek érzi magán, hogy ezt elviselje; nyomasztja, lázadni kész ellene, - máris gyüjti erőit: a legelső adandó alkalommal szembeszáll vele, harcolni fog. Egyszerre teli van szimatoló nyugtalanság gyanujával minden kifejeződni tudó hatalommal szemben, amely felől érzései szabadságát veszélyeztető erő szándékait sejti.

Berta ragaszkodik hozzá, hogy a gyermeket magukhoz vegyék. Őszintén szereti, de elítélést semmiesetre sem érdemes számítás is vezeti: nem túlságosan fiatal ahhoz, hogy csupán a házasságkötés tényével aláhúzottan eléggé erősnek érezze magát a férfi mellett, akinek az életében váratlanul társsá emelkedett. De Mapapó nem tud megválni a gyermektől. Inkább vállalja a nehéz és kockázatos alkut: nyugdíjaztatja magát s fiához költözik. Mapapó: gyümölcstelen öregedett oltalmazó fácska. Fia nem vérszerinti gyermeke, Klotild néni sem, - a gyermek, akitől nem tud elszakadni, nem vérszerinti unokája. Annakidején fiatal özvegyasszonyt vett feleségül, egy vasúti segédtisztnek nyugdíj nélkül, két gyermekkel hátrahagyott, magáramaradva rémülten didergő szelíd asszonyát, aki alig négy évvel később nehéz, kétségbeesett fájdalommal vált meg tőle, amikor meg kellett halnia.

Egy kertes, barátságos pestkörnyéki házban laknak most; és nem minden megy rendben. Az apa, aki jogvégzett ember s egy kereskedelmi kórház titkára, a gyermeket - nem szereti. A gyermek az egyetlen élő lény, aki sokkal később megsejtett valamit a gyilkos kétségből, amiről rajta kívül ember nem tudott meg soha semmit: a férfi egész életében nem tudta egészen elhinni, hogy a gyermek az övé.

Új gyermek van érkezőben, az élő gyermek neszel valamit. Néha hallja emlegetni. Mapapó egyszer, amikor neki készít fürdővizet s ő kifogásokkal áll elő, még nem akar fürödni, öregesen rászól: «Nem lehet, te jössz előbb, utánad apád fürdik Bertával». A gyermek megütődve hallgat, a rosszul fogalmazott mondat szöget üt fejében, tájékozatlanul bibelődik vele, de nem szól. Berta harminckétéves ekkor és szörnyű meggyötörtséggel viseli első, késői terhét; terhességének második felében egész testén kiütéseket kap s az orvosi rendeletre használt barna kátránykenőcs esténként elviselhetetlen látvánnyá teszi. A gyermek az asszony külsejének elváltozását egyébként nem veszi észre, de a kátránykenőcs miatt különös sajnálkozással sajnálja az apját, - csodálja türelmét. Homályosan olyasmit gondol, hogy egy asszonynak, aki egy férfival fürdőző viszonyban él, kötelessége szebbnek lennie. Az új gyermek érkezése, akire várni kell, titokzatosan összekapcsolódik benne a fürdővízzel, amelyet két ember közösen használ. Egyszer, - napközben - megmagyarázhatatlan, váratlan felfigyeléssel megáll a házaspár csipketakaróval beterített közös ágya előtt. A világon semmi sem vezeti nyomra, de riadtan, csaknem irtózva nézi. Titkolnivaló, bevallhatatlan, sötét események létezését érzi az ágy felől, valami testi szövetséget, amelynek rejtőzködnie kell, amely szégyen. Nyugtalanul, saját gondolatainak megfogalmazhatatlan bűnbeesettségétől űzötten menekül s az ebédnél nem mer, de nem is tud a szülőkre nézni. Ebben az időben egy közelükben lakó zsidó ügynök három gyermekével, két fiúval s egy lánykával barátkozik. A három gyerek zajos, meglehetően neveletlen, de elég együgyű; megfér velük, sohasem bántják. A zsidó család elsötétített ebédlőjében játszanak bujócskát egyszer, a nagyobb fiú végigveti magát a nagy támlásdíványon s a dívány előtt álló asztal terítőjét félig magára borítja. Tökéletes búvóhely, felfedezhetetlen. A gyermek majdnem irígyli érte, ő nem talál jó helyet, topog, szaladgál a szobában ide-oda. «Gyere ide te is, » súgja neki a fiú - feküdj mellém, itt meg nem találnak». A gyermek habozás nélkül kap a segítségen, odapréseli magát melléje, de a terítőt már nincs ideje magukra húzni. Hallják egymás szívének dobogását, a közeledő lépéseket figyelik az ajtó felől, pompás helyük van. «Elment, - súgja a fiú és izgatottan hallgatózik. - Maradj békében, nem fognak megtalálni.» Feküsznek szorosan, lélegzetfojtott mozdulatlanságban egymás mellett, fekhelyük közössége a magukramaradottság csendjében valami különös értelmet kap s a gyermek egyszerre váratlan lehangoltságot érez magában, végtelen melegséget, mély szomorúságot és békét. Nézi a fiút, aki mellett fekszik. Nagy, vaskos, izzadt kölyök. A füle... milyen piszkos. Fáradt elnézéssel megbocsátja neki és pontosan tudja, hogy ezzel a meleg, szomorú és békés elnézéssel tartozik hozzá most legszorosabban. Valamiért sajnálja magát, valamibe belenyugszik, valami erős erőt érez ébredni magában, lemondásnak és megnyugvásnak valami melegítő és biztos erejét. Gyengédség fogja el a fiú iránt, oltalmazójának érzi magát, a piszkos fül titkával megküzdő, sőt ezzel a titokkal megküzdeni kötelezett társának.

De túlbecsülte gyengédségének erejét, mert váratlanul émelyítő utálat fogja el éppen a piszkos fül iránt s felkel helyéről. Úgy érzi leválni magáról a szorosan mellétömődött másik testnek a melegét, mint egy nehéz, megfülledt ruháét. Megrázkódik és menekül. Egész nap nem tudják otthon sem a lakásba csalni, a kertben szaladgál, fürdeti magát az orgonabokrok hűsében, a reggeli esőtől felázott friss, porhanyó és fekete földbe csuklóig belefúrja kezét, - tisztogatja magát. De nem felejti el az érzést, amelyet megtanult s amely elválaszthatatlan a homályos fogalomtól, amit két ember együttélése jelent benne.

Az erecskéből csermely lesz lassan; már patak. Partjait nem ő választotta, nem mehet másfelé, mint amerre indult, de folyása olyan, mintha ismerné az irányt, amely felé tartania kell. A homok, amit maga alatt felmos, még tiszta és érdes: ha akad, aki tenyerébe meríti, gyönyörködhetik benne: napfényben megszikrázik. De mossa partjait is, mélyíti medrét; idegen vizeket nyel, idegen anyagokat sodor.

Egy újonnan érkezett gyermek lábacskái lépnek bele; a gyengéd, ügyetlen nyomok gödre fölé játszó sietség surranásával tódul a megállíthatatlan elem, rá se érne észrevenni, hogy valami változott. A parton valami öreg rokon áll és puszta időtöltés gondolattalan játékával nagyot csap vesszeje a vizen: «Na, kis híres, most aztán nem téged fognak szeretni, van már, aki helyetted kedvenc legyen!» Harag, keserű düh, alulmaradottság sötétjével zavarosodik a futó tükör a felelőtlen durvaságra; messzire viszi magán a foltot, míg sodra szétmossa. De a benne tapiskáló lábacskák körül lágy, tiszta símogatással gyűrűz.

Gyengéd apácakezek építgetik benne vigyázva a maguk szelíd és kemény gátjait. A nyughatatlan, torlódó anyag átlátszó tisztasága megduzzad s megtelik erővel. De ez az erő - éppen ez az erő a falat ostromolja, amely útjában áll, amelynek bőségét köszönheti. Zajong, fehér habocskákat ver, harcol magával és a fallal, ijedezik, fel-felkavarog. Nehéz dolga van. Szeretné, ha nem ezt kívánnák tőle, hogy erős legyen, szörnyű nehéz ez a falak előtt - a falak előtt, amelyek ráparancsolják. Ő sietni akar! Hangulatok százféle felhőzésében szivárványszínűnek látja a tájat, erősítő, siettető akadályokkal telinek éppen a medret, amelyről még mitsem tud, csak a távolság hívogatását érzi, amerre vezet. Aztán belehajítják az első köveket s ezeket nem veti ki magából. Engedi talajába fúródni mélyen, kemény és fekete sebeket őriz velük.