Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám
«Da sitzt ein Pilgerim und Wandersmann», itt ül egy zarándok és vándor,
De Baumgarten nemcsak ebben a romantikus és metafizikai értelemben volt otthontalan, vándor és zarándok, hanem konkrét, személyes, életrajzi értelemben is. Nehéz feladat nemzeti hovátartozását megállapítani. Baumgarten Ferencz eredetére nézve zsidó volt, vándor és otthontalan fajtának gyermeke. Nyelve, kultúrája, érdeklődési köre, irodalmi oeuvreje német volt és belső közösséget csak avval a szép országgal érzett, amely azóta a szemünk láttára foszlott a semmibe: a weimári Németországgal, amelynek egyik büszkesége volt. De nagylelkű tettével mégsem a német, hanem a magyar irodalom felé fordult és magyar földhöz köti mégis a sírja, melyben zarándok-fáradtságát kipiheni. Hová tartozott ez a hontalan lélek, hol voltak igazi gyökerei, mi volt az, amitől vándorlásai közben sem tudott elszakadni?
Úgy érzem, a feleletet megadja egy tanulmánya, mely 1917 karácsonyán jelent meg a
Mert a modern Budapest már nem azoknak a városa, akiké volt és a lakosság összetételének a megváltozása a városképet is megváltoztatta. A régi Pestet ősi kultúrát hordozó rétegek építették és lakták, magyar mágnások, német polgárok és a Nyugatnémetországból, a rajnai kathedrálisok árnyékából idevándorolt patricius-hajlamú zsidóság. Az új Budapestet elárasztották az ideszakadt emberek, akiknek semmiféle városi kultúrhagyományuk nincsen: a falusi kurtanemes, a nomád és barbár keleti zsidó és a pusztalakó parasztok ivadéka. Ezek azután a maguk képére formálták Pestet és így lett az a túlméretezett és dicsekvő parvenű-város, aminek Baumgarten ismerte. «A művészet és a szépség forrása», mondja, «a vallás, a polgári lelkület és a kézműves szeretete munkája iránt.» Ezért semmi sem törékenyebb, mint a polgári kultúra hagyományai. «Mert ezt a kultúrát», mondja, «nem lehet megszerezni, csak örökölni. Ezért, hogy minden nagy művész burzsoa volt. Mert a kultúra nem tehetség, nem szellem és nem műveltség. Kultur ist Haltung. A kultúra magatartás.»
Ez a tanulmány, szubjektíven átfűtött lappangó szenvedélyességével, revelálja, hogy hol látta Baumgarten a maga gyökereit: Baumgarten pesti volt. Pesti volt a szó legnemesebb és nem igen használt értelmében; pesti volt, a régi Pest nagy polgári hagyományainak, nagy magatartásának tudatos örököse. A régi Pest egyik patricius-családjának késő sarja volt, a késő utódok törékenységével és fáradtságával a vérében.
A végsőkig finomult késő sarjak inkább befogadó, mint alkotó természetűek szoktak lenni. Baumgarten nagyon keveset írt, és amit írt, azt is mindig valahogy véletlenül írta. El lehet képzelni, hogy szerencsésebb véletlenek folytán sokkal többet is írhatott volna és el lehet képzelni azt is, hogy sokkal kevesebbet. Az írást nem érezte kötelességnek. Szigorú önkritikája is bénította az alkotásban. «Baumgartenban», írja róla Anselma Heine, lényének egyik legjobb ismerője, «örök harc dúlt a költői önkifejező hajlam és a túlságosan éber kritika között. Ha más íróról volt szó, akkor csak a már kész művet támadta; de ha önmagáról volt szó, gyilkosan rávetette magát arra is, ami még csak keletkezőben volt.»
Mint kritikus és essay-író, állásfoglalásában rendkívül intranzigens volt. Nem ismert el mentséget azokra a megalkuvásokra, amelyekre a legtöbb írót rákényszeríti az a körülmény, hogy számolnia kell kiadókkal és közönséggel. Kisszámú, de kiváló essayiben csak a legnagyobbakkal foglalkozik, csak azokkal, akik megközelíthetetlenül, magányos nagyszerűségben törekedtek a végső művészi értékek felé: Dosztojevszkijvel és Flaubert-rel, Rainer Maria Rilkével és avval a portugál apácával, akinek halhatatlan szerelmét öt levele őrzi. De ez a szigorú bíró, aki mindig a legmagasabb mértéket alkalmazta, mégis leginkább ahhoz a műfajhoz vonzódott, amelyben napjainkban legnagyobb a távolság az ideál és a valóság között: a drámához, a színházhoz. Nagyon szeretett néző lenni; hiszen egész életét a néző attitüdjében töltötte el, mint ahogy kedves költőjéről is megállapította. «A fáradt embert», írja, «legyőzi a sorsa. Az ember tudomásul veszi a dolgokat és a sorsot; így lesz néző és élvező.»
Nem volt színész és nem volt protagonista a szónak semmiféle értelmében sem; de vonzódott a színészhez, aki, az ő szavaival élve, «megtestesíti a költő vizióját és felébreszti a nézőben a viziót».(
Értett a színjátszás, rendezés, színházi architektúra titkaihoz és a legszatirikusabb hangokat a korabeli színház tökéletlensége és kultúratlatlansága váltotta ki belőle. Egy ilyen szatirikus támadásból egész könyv keletkezett, a
Életének főműve C. F. Meyerről szóló könyve,
Baumgarten könyvében C. F. Meyer korának, a mult század közepének renaissance-lelkesedését elemzi. «A renaissanceizmus,
Baumgarten Meyer-könyve igen előkelő helyet foglal el a német irodalomtudomány történetében. Azáltal, hogy C. F. Meyer historizmusát az általános szellemi áramlatokból, az európai kultúra egyetemes helyzetképéből és a kor gazdasági-társadalmi tendenciáiból vezette le, és hogy nem úgy tekintette, mint elszigetelt jelenséget, hanem rámutatott párhuzamaira a képzőművészetek területén is,
Ennyit az íróról. Baumgarten nem sokat írt, de amit írt, oly karakterisztikus, hogy soraiból előttünk áll emberi alakja. Az így nyert képet igazolja és kiegészíti az a szép és meleghangu megemlékezés, amelyet Anselma Heine berlini írónő írt Baumgarten halálakor. Ebből az írásból is megtudjuk (amit Baumgarten műveiből is megérezhetünk), hogy a társadalmi érintkezésben legszembetűnőbb tulajdonsága az állandóan harcrakész szellemesség, az erős szatirikus és ironizáló hajlam volt. Rendkívüli tehetsége volt a hirtelen találó megformulázásokhoz. Gondolkodása erősen dialektikus természetű volt; a vita, a támadás váltotta ki belőle azt a gyilkos és nagyszerű szellemességet, amelynek emlékét őrzi a
De intimebb körben felengedett és sejttette lényének lágyabb, költői vonásait is. Vendégszerető volt, szerette, ha meghitt társaság gyült össze berlini lakásán. Ilyenkor szívesen beszélt terveiről is és főkép szeretett felolvasni kedves költőinek verseiből. «Recitálás és felolvasás közben», mondja Anselma Heine, «olyan lelkesedési képességet árult el, ami mindig meglepte az embert, aki mint kérlelhetetlen kritikust ismerte őt.» Egyébként ez a kettősség: szatirikus szellemesség és szárnyaló liraiság kettőssége, megnyilatkozik Baumgarten stilusában is. Ha költői tárgyról ír, stilusa költőivé inspirálódik, de mindjárt maróan szellemes lesz, ha a giccsről ír, ami patricius-lelkét ingerli. Engedtessék meg, hogy Baumgarten stilusának illusztrálására eredetiben idézzek néhány sort a
Denkt man der Theater in Graecia und Magna Graecia, so grüsst ein Heidenlenz aus frühen Reisetagen. Berge, die hinter Silberschleier atmend glimmen, selige Buchten blauen Meeres, Wolken, die vor weitem Himmel flocken, und überall Glanz, und überall Sonne, Afrikas Sonne, die selbst den Marmor bräunt zu Gold.
És egy bekezdéssel lejjebb, a berlini Grosses Schauspielhausról már így ír:
Die Gänge des Theaters sind Katakomben, das Foyer ein Aquarium, in dem von Licht und Anstrich zu Wasserleichen gebleichte gebleichte Menschen wandeln. Der Zuschauerraum mit Hänge-Kuppel und Kunst-Stalaktiten ist eine stilgerechte Grotte für einen Eispalast mit Kunsteis und mit nigger-songs.
De volt egy harmadik hangja is, ami ritkán szólalt meg: a humanista hangja, amelyet olyankor emelt fel, nemes és komor rezonanciákkal, amikor a szentek szentjét veszélyeztetve látta. Kéziratban maradt humanista proklamációjában, a világháború befejezésekor, ezeket a szavakat mondja: «...mert minden hatalom tehetetlen és az örökös győztes mindig a szellem marad, mely a legmélyebb szenvedések sírjából feltámad mindig és újra, mint ahogy feltámad most is, a világháború keresztjárása után.» A háborút gyűlölte, idegen volt a nemzetek vetélkedésétől, európainak vallotta magát.
Szatirikus támadószellem, költői megrendültség, humanista páthosz: mindezek csak kifejezési lehetőségek voltak, és mögöttük ott állt, «szép szomorúságában», megközelíthetetlen magányosságában maga az ember. Amint ő mondja C. F. Meyerről: «Zwischen ihm und den Menschen stand trennend seine Einsamkeit.» Magányos fájdalma kerülte a közvetlen megnyilatkozást, csak másokon keresztül beszélt önmagáról, költőkön keresztül, és akkor is legszívesebben olyan költőkön keresztül, akik nem beszélnek önmagukról. Előkelő lélek volt, akinek két attitüdje volt a világ felé: undorral fordult el a parvenütől és gondos leplezéssel, szenvtelenül sírta el bánatát.
Előadás-sorozatában, amelyet Berlinben tartott Baumgarten Ferencz, rá oly jellemző módon, a XIX. század íróiban közös ismertetőjegynek a dezilluzionizmust látta. A kiábrándultságot. Ő is dezilluzionált lélek volt. A világgal szemben is a legmagasabb mértéket alkalmazta, mint az irodalommal szemben, és mikor a világ a mértéket nem ütötte meg, patricius-gőggel visszavonult, mint nagy mintaképei, Flaubert és C. F. Meyer, és magányos és vándor lett belőle. Bensőségéhez képest a világ hideg és szegény volt. Lelkében a tökéletesség vágya élt és a világ nem volt tökéletes. Róla is el lehet mondani, amit ő mondott költőjéről: a tökéletesség betegségében szenvedett. Er litt an der Krankheit der Vollendung.
Tíz évvel ezelőtt Babits Mihály búcsúztatta Baumgarten Ferenczet a