Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: ILLYÉS GYULA PETŐFIJE

Lehet-e költőt merőben csak verseiből, emberi valójának ismerete nélkül megismerni? Csupán csak esztétikai jelenség a lírai költészet vagy más; emberi életjelenség, egy ember életfunkciója, amelynek megértéséhez hozzátartozik a többi életfunkció is, egy ember egész élete? El lehet-e választani a költő versét, amely mindig reagálás az élet bizonyos pillanatában az élet egy bizonyos tényére, attól, amire reagált? Főképen pedig el lehet-e választani egyik versét vagy verseinek egy csoportját azért, mert esztétikailag értéktelenebbnek nyilvánítjuk a többitől? Vagy úgy kell néznünk pályája egész eredményét, mint egyetlen, egységes alkotást s ennek távlatából nézni, mint egyetlen esztétikai tényt. Közömbös-e reánk, olvasóira nézve a költő általános magatartása olyan területeken is, amelyek nem tartoznak szorosan a költészet körébe?

Illyés Gyula, mikor életrajzi essayt írt Petőfiről, [*] az élet és költészet, az ember és lírája közvetlen kapcsolatából indult ki s az életrajz emberi tényeiből kiindulva akarta megtalálni a versek tulajdonképeni értelmét. Életrajzot írt, amelyben egyes versek is úgy szerepelnek, mint élettények, ahogy beleilleszkednek élete folyamába és egész költészete folyamába. Arra a kérdésre is meg akart felelni, hogy miért épen ezeket a verseket írta, épen ebben vagy abban a pillanatban s mért épen ő, Petőfi. Megkereste emberi magatartásának rúgóit, melyek költészetének is rúgói - élet és költészet senkinél sem olyan közvetlen egység, mint Petőfinél -, hogy rámutasson ennek a magatartásának kialakulására.

Petőfi erre különösképpen kínálkozik. Ismerjük életének jóformán minden napját, nagyon sok művének szereztetési alkalmát, barátait és ellenségeit, korának eseményeit és azok visszahatását ő reá, - jobban ismerhetjük, hála a kortársak feljegyzéseinek és saját vallomásainak, mint legtöbb személyes ismerősünket. Olyan nyilvános életet élt, mint senki más, nem rejtett el magából semmit, mert arra volt büszke, hogy nincs semmi rejtenivalója. Csak meg kell találni a lélektani összefüggéseket és előttünk áll egész világosan, szinte élőn. Ezt akarta Illyés megmutatni, ezt az élő Petőfit. Láttatni az emberben a költőt, a költőben az embert, a kettőnek a szét nem bontható egységét.Új adatokat nem kutatott ki, nem is lett volna érdemes kutatni utánuk, ha mégis sok tekintetben új a kép, amelyet az adatok mozaikjából összerakott, az összerakás módjától, az egyes kavicsok megfelelő helyükre illesztésétől új.

Az eddigi Petőfi-irodalom csaknem teljesen arra a képre támaszkodik, melyet Gyulai Pál rajzolt a költőről. Gyulai megállapításai a pillérek, amit azóta megállapítottak vagy megállapítani véltek, az mind részletezés vagy díszítmény. Illyés rájött arra, hogy ez a kép nem teljes, csak olyan értelemben hű, ahogy hívek a költőről a század közepe táján készült rajzok. Bizonyos lényeges vonások, Illyés szerint a leglényegesebbek el vannak árnyékolva vagy egészen el is hagyva. Gyulai tanulmánya 1854-ben készült, a közvéleménynek s a tanulmány írójának ellenforradalmi hangulatában s ha híven is adja a költő forradalmi szereplését, bizonyos momentumokat nem lát meg benne és forradalmi költészetét hol többé, hol kevésbé jogosult esztétikai kritériumok alapján háttérbe szorítja. Azóta is Petőfi, a forradalmár, minduntalan kényelmetlenséget okozott azoknak, akik a költőről írtak: a szabadsághős iránti kötelező lelkesedés nem mindig tudta leplezni a forradalmi versek miatti fejcsóválást. Nem volt könnyű eltitkolni azt a sajnálatos tényt, hogy a költő, mikor a szabadságért hevült, nemcsak a nemzet politikai vagy közjogi szabadságára gondolt, hanem a századok óta uraitól elnyomott nép szabadságára is s mikor zsarnokságot emleget, nemcsak Habsburg-zsarnokságára kell érteni, hanem a nép elnyomóinak zsarnokságára is. Ez a legkevésbé hangúlyozhatta az iskola, a Petőfi-kultusz fő-terjesztője s ezért találta szükségesnek Illyés módosítani azt a Petőfi-képet, amely az irodalom és az iskola hatása alatt a köztudatban él.

A politikai forradalmár mellett a társadalmi forradalmárt is megmutatni s ezzel emberi és költői magatartását teljes világításba helyezni, - ez volt Illyés célja. Ennek irányában vázolta fel az életrajz vonalát kezdettől fogva. Az élet folyamán, különösen a gyermek- és ifjúkorban szenvedett sérülések tesznek valakit forradalmárrá, hacsak nem könyvszagú ideológiából indul ki s Petőfi, ha forradalmiságából nem hiányoztak is bizonyos a francia forradalomból tanult dogmák, természete szerint minden inkább volt, mint ideológus. Illyés gyermekkorától fogva kielemzi a költő sérüléseit s bennük látja azokat a csirákat, melyekből férfi-jelleme kinőtt. Gyermekkorában, egészen a válságos kamaszkorig a jómódú és gondos szülők gyermekének kiváltságos életét élte, aztán, hogy a szülei tönkrementek, hirtelen zuhant a nyomorba, a védett és ellátott fiú sorsából a védtelen és éhező koldus-diák sorsába. Ez a zuhanás állította először szembe a fennálló társadalmi renddel s töltötte el daccal és haraggal a hatalmasok és gazdagok ellen. A veleszületett hivatástudat hajtotta mindig iskolák közelébe, Sopronba, Pápára, mind újra megpróbálta folytatni a tanulást, - ez nem engedte elzülleni, beleolvadni a «peregrinus» típusba. Lassankint kifejlődött benne az az öntudat, hogy nem válhatik belőle közönséges, mint ma mondanánk, átlagember. Aut Caesar, aut nihil, - írja Pápáról egy levelében. Gyalogútjai közben, télben, hóban, sárban, chaplini cipőben, rossz ruhában több jót tapasztalt szegény jobbágyoktól, cselédektől, mint uraktól. Szüntelenül érezte a déclassé sértődöttségét s gőggel, daccal, gorombasággal kompenzálta, ha alkalma volt rá. Ez a gőg és dac - botrányköve a jómódban élőknek, akik a szegénytől alázatosságot várnak - tartotta tisztaságát, ennek köszönhető, hogy a nyomor nem tudta megrontani. Mint a leány szűzességét a házasságra, úgy őrizte becsületét későbbi életére, mikor az lesz, ami lenni akart, amiben rendíthetetlenül bízott: nagy ember. Nagy költő vagy nagy színész - de mindenesetre nagy művész. Mióta mint pápai szegény diáknak A borozó vímű verse megjelent Bajza és Vörösmarty Athenaeumjában, azóta egy pillanatra sem rendült meg elhivatottságában való hite. Amilyen büszke volt másokkal szemben, olyan szerény, sőt alázatos a két szerkesztőhöz írt leveleiben, nem meghunyászkodásból, hanem az irodalom iránti tiszteletből. Soha azután sem volt számára az irodalom mesterség, mindig hivatás volt. Nemcsak esztétikai örömök szállítója akart lenni, hanem a magyar élet alakítója, a költészeten át a magyar szegény emberek pártfogója. Népies költészetével - ezt elismerik régebbi bírálói is - felemelte az elnyomott magyar népet a napvilágra, de nemcsak a költészet napvilágába, hanem szándéka szerint a szociális napvilágba is. Helyzete az akkori magyar társadalomban, amelybe sohase tudott teljesen beilleszkedni, élete végéig sem tudott konszolidálódni, mindvégig osztálytalan maradt, napról-napra élő és kielégületlen. Országraszóló hírneve idején is minduntalan kénytelen volt vidékre menni, szüleihez vagy jóembereihez, hogy meg tudjon élni. A nemzet elismert költőjének soha nem volt művelt emberhez méltó, a munka nyugalmát biztosító lakása. Cselédszobákban, sötét albérleti zugokban élt házasságáig. Szüntelenül olyan őnérzetsérelmek között élt a büszke lélek, amelyeket csak dacos, néha erőszakos és gőgös résenállással tudott ellensúlyozni. Illyés Gyula ezekre az ismert tényekre olyan hangsúllyal, a modern lélektani belátás olyan világítóeszközeivel mutat rá, úgy megérti és megérteti mindazt, amit régebbi írók, a kötelező polgári jómodor álláspontjáról csodálkozva vagy fejcsóválva szoktak mint különcködést emlegetni, hogy könyvének ebben kell látnunk egyik fő eredetiségét. Előadásában a költő élete úgy tünik fel, mint szüntelen kompenzálás. Nem lehetett belőle más, mint forradalmár.

Nagyon érdekes, ahogy Illyés Petőfi forradalmi magatartását látja. Szerinte ő volt körülbelül az egyetlen, aki a forradalom lényegét érezte, aki meglátta, hogy csak akkor lehet a forradalomnak sikerre kilátása, ha a föld népét belevonják azzal, hogy kívánságait kielégítik. Míg a többiek, a politikusok alkudoztak a jobbágyfelszabadítás olyan megoldásáról, amely csak keveseknek biztosítson jobb módot s a nagybirtokosok uradalmait megmentse, az ő szeme a szegény népre volt függesztve s a politikai forradalmat, az Ausztria nyüge alól való felszabadulást csak a szociális forradalom útján látta elérhetőnek. Ezért került összeütközésbe nemcsak a vezető politikusokkal, hanem a közvéleménnyel is, - az úri osztály közvéleményével. Az a szabadság-fogalom, melyért ő lelkesült, nemcsak a világszabadság romantikus gondolatát foglalta magában, hanem a szociális szabadságét is. Az erre vonatkozó vitába nem bocsátkozom bele; merőben elméleti is volna, hiszen a magyar forradalmat - akkor forradalomnak nevezték, csak jóval később adták neki az euphemisztikusabb szabadságharc nevet - nem a saját dinamikája döntötte el, hanem az orosz túlerő beavatkozása.

Félek, az olvasó, ha eddig figyelmére méltatott, azt fogja hinni, Illyés Petőfiben csak a forradalmi politikust mutatja fel, holott éppen ellenkezőleg, tárgyalása előterében mindig a költő áll. Mindig rámutat lelki állapotának költői lecsapódásaira, mindig költészetén át mutat rá emberi valójára, emberi valóján át költészetére. Kitünő érzékkel emeli ki azokat a verseit, amelyek fejlődése egy-egy korszakára jellemzők. Nem papír-esztetikát űz, de a kongeniális költő fínom érzékével emeli ki egy-egy vers, néha egy-két strófa vagy egy-egy kép szépségét, azokat a hasonlíthatatlan szépségű villanásokat, melyek egyik-másik elnagyolt versben is bizonyítják a géniusz jelenlétét. Sok más Petőfi-kritikussal szemben érvényre juttatja a költő elbeszélő költeményeinek szépségeit. A János vitéz rövid elemzése pompás példája a költői értékek kiemelésének, a Helység kalapácsának rehabilitásában igazat kell neki adnunk: megsemmisítő kritikája a hexameteres klasszikus eposz fegyvercsörtetésének, melyben elvérzett még Vörösmarty is s az Apostolokban is a részletek szépségén kívül elragadó az emberi magatartás őszinte lendülete. A Tündérálom pedig a magyar romantikus képzelet remekműve. Petőfi forradalmi költészetének magyarázata a könyvben a költő és műve közti azonosítás mesterműve: a költeményt, minden esztétikán túl mint tettet mutatja be. Tiszta esztétikai szempontból ez a forradalmi költészet mögéje kerülhet a költő többi műveinek, de mint emberi jelenség a legnagyobb, amivel a magyar irodalom büszkélkedhetik.

Illyés, a költő, nem tudja tisztán csak a történetíró vagy a kritikus szemével nézni Petőfit. Belerajzolja a képbe önmagát is, s a saját emberi és költői ideálját alakítja ki belőle. Mint az igazi jó arcképfestő, egyszerre két képet fest: Petőfiét és Illyés Gyuláét. Azokon a pontokon ragadja meg Petőfi alakját, amelyeken azonosnak érzi magát vele s innen formálja ki többi arcvonásait. Lehet ezért hibáztatni, mikor ez adja könyve legfőbb varázsát, stílusának azt az érzékenységét és szép hullámzását, amely életrajzi könyvét művészi alkotássá emeli? Aki közömbös a költő iránt, az írhat róla szárazon objektív életrajzot, - a lelkéhez csak az férkőzhetik, aki a szereteten, a kongenialitáson át közeledik hozzá.

Hogy meg lehessen érteni azt az alap-érzést, amelyből ez a szép könyv megszületett, ideírom az utószónak, ennek a prózában írt ódának utolsó mondatait:

«Hogy szelleme diadalmaskodott? Ne álltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit a legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről, változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek.»

 

[*] Illyés Gyula: Petőfi - Nyugat Könyvkiadó