Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám
Lehet-e költőt merőben csak verseiből, emberi valójának ismerete nélkül megismerni? Csupán csak esztétikai jelenség a lírai költészet vagy más; emberi életjelenség, egy ember életfunkciója, amelynek megértéséhez hozzátartozik a többi életfunkció is, egy ember egész élete? El lehet-e választani a költő versét, amely mindig reagálás az élet bizonyos pillanatában az élet egy bizonyos tényére, attól, amire reagált? Főképen pedig el lehet-e választani egyik versét vagy verseinek egy csoportját azért, mert esztétikailag értéktelenebbnek nyilvánítjuk a többitől? Vagy úgy kell néznünk pályája egész eredményét, mint egyetlen, egységes alkotást s ennek távlatából nézni, mint egyetlen esztétikai tényt. Közömbös-e reánk, olvasóira nézve a költő általános magatartása olyan területeken is, amelyek nem tartoznak szorosan a költészet körébe?
Illyés Gyula, mikor életrajzi essayt írt Petőfiről, [*] az élet és költészet, az ember és lírája közvetlen kapcsolatából indult ki s az életrajz emberi tényeiből kiindulva akarta megtalálni a versek tulajdonképeni értelmét. Életrajzot írt, amelyben egyes versek is úgy szerepelnek, mint élettények, ahogy beleilleszkednek élete folyamába és egész költészete folyamába. Arra a kérdésre is meg akart felelni, hogy miért épen ezeket a verseket írta, épen ebben vagy abban a pillanatban s mért épen ő, Petőfi. Megkereste emberi magatartásának rúgóit, melyek költészetének is rúgói
Petőfi erre különösképpen kínálkozik. Ismerjük életének jóformán minden napját, nagyon sok művének szereztetési alkalmát, barátait és ellenségeit, korának eseményeit és azok visszahatását ő reá,
Az eddigi Petőfi-irodalom csaknem teljesen arra a képre támaszkodik, melyet Gyulai Pál rajzolt a költőről. Gyulai megállapításai a pillérek, amit azóta megállapítottak vagy megállapítani véltek, az mind részletezés vagy díszítmény. Illyés rájött arra, hogy ez a kép nem teljes, csak olyan értelemben hű, ahogy hívek a költőről a század közepe táján készült rajzok. Bizonyos lényeges vonások, Illyés szerint a leglényegesebbek el vannak árnyékolva vagy egészen el is hagyva. Gyulai tanulmánya 1854-ben készült, a közvéleménynek s a tanulmány írójának ellenforradalmi hangulatában s ha híven is adja a költő forradalmi szereplését, bizonyos momentumokat nem lát meg benne és forradalmi költészetét hol többé, hol kevésbé jogosult esztétikai kritériumok alapján háttérbe szorítja. Azóta is Petőfi, a forradalmár, minduntalan kényelmetlenséget okozott azoknak, akik a költőről írtak: a szabadsághős iránti kötelező lelkesedés nem mindig tudta leplezni a forradalmi versek miatti fejcsóválást. Nem volt könnyű eltitkolni azt a sajnálatos tényt, hogy a költő, mikor a szabadságért hevült, nemcsak a nemzet politikai vagy közjogi szabadságára gondolt, hanem a századok óta uraitól elnyomott nép szabadságára is s mikor zsarnokságot emleget, nemcsak Habsburg-zsarnokságára kell érteni, hanem a nép elnyomóinak zsarnokságára is. Ez a legkevésbé hangúlyozhatta az iskola, a Petőfi-kultusz fő-terjesztője s ezért találta szükségesnek Illyés módosítani azt a Petőfi-képet, amely az irodalom és az iskola hatása alatt a köztudatban él.
A politikai forradalmár mellett a társadalmi forradalmárt is megmutatni s ezzel emberi és költői magatartását teljes világításba helyezni,
Nagyon érdekes, ahogy Illyés Petőfi forradalmi magatartását látja. Szerinte ő volt körülbelül az egyetlen, aki a forradalom lényegét érezte, aki meglátta, hogy csak akkor lehet a forradalomnak sikerre kilátása, ha a föld népét belevonják azzal, hogy kívánságait kielégítik. Míg a többiek, a politikusok alkudoztak a jobbágyfelszabadítás olyan megoldásáról, amely csak keveseknek biztosítson jobb módot s a nagybirtokosok uradalmait megmentse, az ő szeme a szegény népre volt függesztve s a politikai forradalmat, az Ausztria nyüge alól való felszabadulást csak a szociális forradalom útján látta elérhetőnek. Ezért került összeütközésbe nemcsak a vezető politikusokkal, hanem a közvéleménnyel is,
Félek, az olvasó, ha eddig figyelmére méltatott, azt fogja hinni, Illyés Petőfiben csak a forradalmi politikust mutatja fel, holott éppen ellenkezőleg, tárgyalása előterében mindig a költő áll. Mindig rámutat lelki állapotának költői lecsapódásaira, mindig költészetén át mutat rá emberi valójára, emberi valóján át költészetére. Kitünő érzékkel emeli ki azokat a verseit, amelyek fejlődése egy-egy korszakára jellemzők. Nem papír-esztetikát űz, de a kongeniális költő fínom érzékével emeli ki egy-egy vers, néha egy-két strófa vagy egy-egy kép szépségét, azokat a hasonlíthatatlan szépségű villanásokat, melyek egyik-másik elnagyolt versben is bizonyítják a géniusz jelenlétét. Sok más Petőfi-kritikussal szemben érvényre juttatja a költő elbeszélő költeményeinek szépségeit. A
Illyés, a költő, nem tudja tisztán csak a történetíró vagy a kritikus szemével nézni Petőfit. Belerajzolja a képbe önmagát is, s a saját emberi és költői ideálját alakítja ki belőle. Mint az igazi jó arcképfestő, egyszerre két képet fest: Petőfiét és Illyés Gyuláét. Azokon a pontokon ragadja meg Petőfi alakját, amelyeken azonosnak érzi magát vele s innen formálja ki többi arcvonásait. Lehet ezért hibáztatni, mikor ez adja könyve legfőbb varázsát, stílusának azt az érzékenységét és szép hullámzását, amely életrajzi könyvét művészi alkotássá emeli? Aki közömbös a költő iránt, az írhat róla szárazon objektív életrajzot,
Hogy meg lehessen érteni azt az alap-érzést, amelyből ez a szép könyv megszületett, ideírom az utószónak, ennek a prózában írt ódának utolsó mondatait:
«Hogy szelleme diadalmaskodott? Ne álltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit a legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről, változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek.»
[*]