Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ

Bory István: «A HAJNAL MEGPERCEN»
Emlékezés Kosztolányi Dezsőre

Ezt a szokatlan és nemcsak újszerű, de egyben különleges ízű tőmondatot ő írta le egyik, néhány év előtti novellájában. A mondat merész is, ami prózában még szembeötlőbb, mint versben. Ilyet csak az írhat le, aki teljesen ura a nyelvnek és kifejezőkészsége korlátlan. Kosztolányi pedig az volt. Az ő kezében engedelmesen hajlott a nyelv és tétovázás nélkül követte a gondolatok bármily szeszélyes görbéjét, pontosan és maradéktalanul fejezve ki mindig mondanivalóit, noha ő maga nem tartotta a nyelvet a gondolat rabszolgájának és puszta megértető eszközének. Nem. Kosztolányi a nyelvet, sőt magát a szót önmagáért és önmagában is rajongva szerette. (Alább éppen erről is lesz szó.)

«A hajnal megpercen», írta ahelyett, hogy «virrad»... Magam vidéken olvastam először a minden Kosztolányi írásnak kijáró figyelemmel a novellát és benne ezt a gondolkozásra késztető mondatot. Sokat latolgattam, forgattam a kifejezést és aggodalmaskodtam körülötte. Végül is levelet irtam hozzá: hol hallotta, vagy nem is hallotta, hanem saját nyelvfantáziája szülte azt? Megírtam, hogy én a «percen» igét is mozzanatosnak érzem, annál inkább a «megpercen»-t, (talán a hasonló hangzásu «sercen» nyomán) viszont, amit vele kifejezni akar - a virradás - az nem pillanatnyi, hanem hosszantartó történés, vagy cselekvés... «Ámbár tudom - írtam -, hogy éppen a kifejezés eredetiségének ereje által magasztosodik valaki költővé, mégis megkérem: adjon számot arról, ha tud, hogy került tolla alá ez a két különböző értelmi eredőből összeállított mondat.»

...Ismeretségem akkor már néhány esztendős volt vele, a drága magyar nyelv ez olthatatlan szerelmesével, akinél tisztább öntudattal és a magabiztos elhivatottság igazabb érzésével Kazinczy óta nem forgatta magyar író a tollat s aki, ha a küzdelemben nem is volt oly aktív, mint nagy elődje - hiszen ma már nem kell küzdeni nyelvünk és irodalmunk hegemoniájáért -, s eredményei nem is annyira szembeötlők, de munkássága amazénál mélyebb és tartalmasabb.

Egy Arany-szótár előmunkálatain dolgoztam akkor s ebben a témakörben fordultam hozzá, Arany nyelvének áhitatos tisztelőjéhez, értőjéhez és méltánylójához. Egy budai kávéházban találkoztunk. Nem egyedül volt, egyik jóbarátjával üldögélt ott, aki azóta már lent járt a Styx partján, de neki sikerült visszajönnie onnan.

Kosztolányinak igen tetszett az Arany-szótár terve. Néhány részletet mindjárt közölni is akart belőle egyik napilapunk vasárnapi mellékletében, de nem tudtunk megegyezni: melyik részlet legyen az...

Nem voltam előtte ismeretlen tehát, mikor a «megpercen» ügyben levelemet megírtam hozzá. Harmadnapra meg is jött az ismert zöldtintás («Most színes tintákról álmodom»), zöldpecsétes, s amily rövid, épp oly érdekes és tanulságos válasz-levél. Egész terjedelmében így hangzik: «1931. X. 5. Kedves barátom, abban, hogy a hajnal megpercen - érzésem szerint - tényleg benne van a sercen is, de csak mint hangulati velejáró, a mivolta valószínűleg az, hogy éppen akkor, éppen abban a pillanatban - percben virradt meg. (Mozzanatos ige.) Én legalább így hallottam otthon, az Alföldön. Családunk vegyítő tégelye volt a magyar nyelvnek, egy eleven tájszótár, nagyatyám a Felvidékről vándorolt le oda (Nyitra megye, Nemeskosztolány), nagyanyám háromszékmegyei székely (Kádár Rozália), anyám és családja alföldi. Így sokszor igazán nem tudok számot adni, hol és mikor hallottam ezt-azt. De bizonyos, hogy alig akad magyar tájszó, mely számomra ne volna otthonos, gyermekszobaian meghitt. Emellett már kiskoromban rajongtam magukért a szavakért. Képes voltam beleszeretni egy leányba, mert így vagy úgy hívták. Nagyon jólesik érdeklődése, kedves barátom. Csak az ilyesmi serkenti az írót. Ha írok, ezután az ön arcát is magam előtt látom. Szeretettel. Kosztolányi Dezső.»

...Később többször jártam nála Tábor-utcai lakásán. Ő is felkeresett engem hivatalomban elég gyakran. (Mikor a Nyugat-nak szánt első cikkemet elvittem hozzá, már bepólyált arccal fogadott. «A fogam fáj» panaszolta, «olvasd fel amit hoztál.» Nem szívesen nézte akkor a betűt. Mikor néhány hónap mulva jobban lett, régi évfolyamú angol folyóiratokért jött hozzám a Házba.) Mindig a csendesebb melléklépcsőn érkezett. Nem akart senkivel találkozni, aki részes a napipolitikában. Az elefántcsonttorony lakójának «vájt fülét» igen bántotta a kavargó parlamenti élet zaja. «Hogy birod ezt?» - mondta sokszor. És hogy örült, milyen jókedvű lett, mikor megkapta a keresett lapokat. Személyesen cipelte a sok, nehéz ujságot le a kapuig, hol kocsi várta. Mondtam, elküldöm a lakására. Nem engedte. «Dehogy mondok le arról a kellemes izgalomról, mit ilyenkor érzek, ha valami kedves vagy keresett könyvet azonnal magammal vihetek. Te nem ismered ezt az érzést diákkorodból?»

Dehogynem ismertem... Magam se tettem volna máskép.

Igazat kellett adnom neki.

Azután mégegyszer beszéltem vele, de csak telefonon. Családjával együtt a Parlamenti Múzeumot akarta megnézni. A megbeszélt időpontban fel is jöttek a képviselőházba, de valami fatális félreértés miatt én nem a szobámban, hanem a múzeum helyiségében vártam őket. Elkerültük egymást. Örökre. Többé nem találkoztunk...

Már csak a szanatóriumban láthattam volna őt. Ez év kora tavaszán jártam kint meglátogatni s egyben a Kisfaludy Társaság jubileumi könyvébe tőle egy aláírást kérni. Nem jutottam tovább a betegszoba ajtajánál. Rosszul volt s csak könnyező feleségével beszélhettem néhány megilletődött szót. Az aláírást sem kaptam meg tőle. Autogramm gyüjteményem csonka maradt. Neve nem ott, hanem fejfáján sötétlik immár. A «holtak vonatja» megállt «az ablaka alatt» valóban éppen «avarzúgáskor, varjúkárogáskor». És elvitte.

Egyike voltam a legutolsóknak, kik frissen hantolt sírjától eljöttem, mikor eltemettük. A szitáló, barátságtalan novemberi ködben, a komoran és mind sötétebben terpeszkedő alkonyatban fázósan lépkedtem hazafelé. Lábam alá a lehullott lombok terítettek nedves szőnyeget... Valahonnan a lelkem legmélyéről muzsikált bennem egy foszlánya az örökszép «Praeludium»-nak:

Levelüket a fák az aszfaltra sírják
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák...