Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám

NAGY MÉDA: A ZSÁKMÁNY
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella

Az erdő sötét lombja úgy mozgott, mint a mellkas, ha emelkedik és besüllyed. Egyszerre fönt, egészen magasan, a majmok hintázni kezdtek, az egyik fütyülni próbált kedves, éles-pajkosan, mint egy kamaszgyerek. Aztán hirtelen, riadtan, szükölve menekültek ágak hegyén, léggyökereken tornázva és lent lassan-óvatosan, - mint otthon a kamrában egérlesre indulva, - puha lépteivel megjelent a legnagyobb macska. Az erdő visszatartott lélekzettel figyelt. A csönd valósággá meredt. Mindenki dermedten tartotta ujjai között. Aztán foltos, karcsú testét fölitták a bokrok.

A nézőtér föllélekzett. Egy csöpp maki lenézett és bohókás grimaszt vágott a távozó után.

Suhant az erdő és közelebb jött a fű, kiégve, szárazon, szinte törni látszott, sötét, tiprott szigetekként néhol fölrémlett a föld. Világos testű kígyó süttette magát a nappal, néha megmozgott gyűrűzve, aztán lustán és kényesen önmagába tért. Egy szürke fűcsomó mögül előkúszott a társa, hosszabb, de teste alig vastagabb. Összecsaptak, mint ember ember ellen.

Szisszenve fut a csodálkozás.

Lassan forognak, egymásba folynak: melyik az egyik? melyik a másik?

A világosabb dühödten csapkod, tátja a száját, méregfoga villan, - a másik lassan, alattomosan a farkát keresi, ragadja és nyelni kezdi.

Tisztul a kép.

A rémült figyelem undorrá válik.

A másik még harcol, nem hiszi el, hogy a küzdelem hiába való, fekete szeme vad és egyre harap.

A sötétebb pedig csak nyel, csak nyel, lassan és kegyetlenül magába húzza a másik eleven testét. Egy negyedméternyire a szörnyű szájtól, csak akkor, megadja magát, feje lecsügged, vonaglása szünik, még pár pillanat és megszünt valami élni.

Aztán lomhán és jóllakottan csusszan a sötét kígyó teste, oly lassan, hogy csak a film viszi előre, gyorsan peregve a forráshoz, beléhajol, kétágú nyelve kinyúlik...

Fölírás: «A jó falat után egy kis itóka.»

Az asszony fölugrik. Reszket az undortól. Bocsánatkérő szorítással búcsúzik a társaságtól.

Azok összesúgnak: - Frau Gruber ismét gyermeket vár, azért nem birja, - és megértően bólongatnak.

Az idegen város sötét és nyálkás köddel hajlik fölébe. A lámpák küzködnek önmaguk fényével. Előre botladozik. Alig félméternyire látja csak az utat maga előtt. Itt át kellene menni. Hallgatózik, megindul. A hirdetőtábla fehérje dereng, most már biztosabban érzi az utat és sietni kezd.

Az ajtót csapja, átvág a szobákon, pillantása csak súrolja a nyugodtan alvó gyerekek arcát, kabátját dobja, s már nyikorog a falépcső vele, föl, a műterembe. A fekete szén gyorsan mozog a papiron, a kígyó teste siklik, de jaj, feje emberivé merevül, nagy, kapzsi férfi szájjá, s a másik...:

a zsákmány: ő maga.

Forgatja, nézi, maga elé tartja, lassan közel viszi a lámpához, aztán reszketve dobja és kitör belőle a sírás. Elébb hangtalanul, majd fölijedve, jajongva, hullámzó fájdalommal.

Körül ébrednek a képek: ijedt vadrózsák, kinyúló mimózaágak, tömött csokrok alacsony korsóban, mereven álló szegfűk, - bokrok és fák zölden és őszi ködben elalvón, pufók gyerekfej vázlatosan, lebegő hinta, tünt örömmel, régi házak és tépett hegyoldalak foltos olajnyomokkal, - mind, mind védőn csitítani akarják és merev mosolyukkal elindulnak felé.

De az asszony kezét emeli és hátrál:

- Ne, ne jöjjetek! Idegenek vagytok. Egyikben sem rejtettem el magam. Idegen asszonykéz munkája: Frau Erna Gruber festette Hans Gruber parancsára. Nem Hadik Erna, nem!

Lázasan kapkod, ecsetet keres, festéket, aztán egyetlen húzással letörli a képekről, sorba mindről a leánynevét.

Most megnyugszik kicsit. Karszékhez vándorol, beleveti magát. Halkan lélegzik, szinte visszatartva, mintha figyelne, várna valamit. Idegesen doboló ujjai is megcsendesednek, összesimulnak és halk, virágszerű mozdulattal ráereszkednek, ahol a dobbanás érződik. Egy, kettő, - újra egy, még egy! Megmozdult. A gyermek. Fáradtan mosolyogni kezd: szivárvány a verdeső zápor után. Kislány legyen, három fiú után kislány! Így jogos. Elég katonapalántát adtam már Németországnak, elég állampolgárt az idegen hazának, - ez lány lesz és magamnak nevelem, - aztán körülnézett, mint aki a falaktól is fél és csak azután fejezte be a mondatot egészen halkan: ... és magyarnak.

Istenem, tíz éve nem volt otthon. Tíz év! Forgatja a szót, emeli, elejti, aztán utána kap megint tünődve: tíz év!

Milyen boldogan keringett a pályaudvaron Münchenbe indulón. Jön a szabadság, az igazi munka, s valahol, mint végcél Páris derengett: a beteljesülés, a kiérés utolsó állomása. Milyen kicsinnyé zsugorodott akkor Magyarország, s most megint, milyen nagy, milyen elérhetetlen!...

Fázott. Az éjszaka nyirkos köde behúzódott a tetők alá, és a nagy üvegablakok átengedték ellenállás nélkül. Fölhúzta maga alá lábait, összekuporodott egész kicsinyre, de mert így nem sikerült fölmelegednie, lerántotta a rojtos, régi parasztkendőt az asztalról, amelyet háttérnek is szokott használni és azt terítette a vállára. Igy már enyhült testében a hideg.

Amíg az ösztöndíj tartott, gyönyörű volt ez a város. Festőpajtásokkal barangolni, ámulni a múzeumok és képtárak csodáin, rajongani, ha egy-egy híres mester mellettük elsuhant, keresni a kávéházak, kiskocsmák hagyományos emlékeit és csodálkozni: itt Csók ült, ide járt Hollósy, emitt meg Rippl-Rónai merengett, - és fiatalnak lenni, nagyon fiatalnak.

A szemközti falon kerek tükör fénylett, nagy, fából faragott sas tartotta a karmai között, mint a rablott prédát. Odanézett, de mert nem látta arcát előtünni, föltérdelt a karszékben és úgy kereste vonásainak visszatükröződését. Aztán fáradtan visszahullott: ez a szőke, idegennézésű asszony ez nem ő. Hadik Erna meghalt már akkor, mikor Gruber János menyasszonya lett.

Még ma sem tudja megmagyarázni, hogy hogy történt? Mást szeretett és mégis ehhez ment feleségül. Tíz éve élnek egymás oldalán, a negyedik gyermeket ajándékozza neki és még ma is azt kérdi szorongva magától: miért tettem? hogyan tehettem?

Gruber János és Baranyai Gábor jó barátok voltak, magyarok, frissek, kedvesek, udvariasak, a festőpajtások és a német fiúk után. Hányszor mondta nekik, ha együtt kószáltak:

- Úgy érzem magam közöttetek, mintha szigeten lennék, egy kicsi magyar szigeten.

Baranyai muzsikus volt, első állomása München, aztán Svájcba készült és távoli álma Amerika volt. Erna, néha, ha hármasban voltak, vagy baráti társaságban, zongorán kísérte hegedűjátékát.

Gruber közgazdasági egyetemet végzett, tanulmányutain bejárta már majdnem egész Németországot és rajongott érte, de még ekkor magyarnak vallotta magát.

Mikor Baranyai Svájcba utazott, akkor már tudták, hogy szeretik egymást.

Mielőtt Amerikába ment, Erna megigérte, hogy várni fog rá. - Két-három év, - mondta a fiú, - te még nagyon fiatal vagy, megvárhatsz.

- Igen, akkor születtem, amikor téged megismertelek, - erősítette mosolyogva a lány.

És mégis...

Alig, hogy a távozó barátnak meglengették a búcsúkendőt, Gruber János egyszerre megváltozott. Eddig a másik kettő szerelmét oly csönddel és kedves tartózkodással nézte, hogy Baranyai rábízta Ernát: - Barátom vagy, vigyázz rá! - Ne félj semmit, én megvédem!

Az első napok fájdalma és üressége mellett jólesett Gruber vidámsága és kedves figyelme, de mire kezdte megsokallni túlságos udvariasságát, már késő volt. Minden lépését őrizte. Ráfonta magát, szabad percei közé beékelte éhes férfitestét, s amíg azt hangoztatta, hogy barátjának őrzi a lányt, magának akarta megszerezni minden szavával, nézésével, mozdulatával. Pedig akkor még menekülhetett volna. Hívták haza, rajztanári állást harcoltak ki számára egy vidéki városban, de Gruber nem engedte. Tehetségét hangoztatta, s hogy önmaga ellen követi el a legnagyobb bűnt, ha tanulmányait félbenhagyja. Képeire vevőket cipelt, műértőket keresett és tanárokat hívott meg, hogy bírálják a lány munkáját. Dícséreteket hordott hozzá, majd itt, majd ott szedte föl a magasztaló szavakat. Közben úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a lány pénz nélkül áll az idegen városban. Az ösztöndíj régen lejárt és az otthoni kicsi segélyt is beszüntették, mikor megtette azt az őrültséget, hogy visszadobta a fölkínált állást. Menjen a saját feje után. Ruhája megkopott, éhezett, de külföld nem engedte ki karjai közül.

Ebben az időben Gruber több német városból kapott fölszólítást, hogy előadásokat tartson.

Baranyai féléve nem írt.

A nélkülözés megtörte Erna büszkeségét, most már szívesen elment Gruberrel egy-egy vacsorára, vagy zenés helyre, csakhogy ne fázzon és ne legyen egyedül.

A kiállított képe nem nyert díjat.

Kezdett csüggedni.

Ezt a pillanatot választotta ki Gruber, hogy lecsapjon és elvegye barátjától a lányt. Elvette, megszerezte, s mikor jóllakott a zsákmánnyal, magára hagyta. Hiába volt a felesége, Hans Gruber mellett Erna épolyan magányos volt, mint lánykorában.

Hans Gruber?... Ez a név! Görcsös kis kacaj szakadt ki a szája szélén, meglengett a nagy műterem széles szobáján és ijedten visszahullott, csengve, mint a megrepedt porcellán. Gruber János milyen gyorsan vedlett át Hans Gruberré, ősei szászok, anyja sváb, s ő maga dehogy volt magyar, soha! Sőt azt is kikutatta, hogy Erna egyik dédanyja német bárónő volt. Persze, ez mind csak később jött, lassan, alattomosan, mikor a Führer föltünni látszott. Egyszer csak arra ébredt, hogy tilos otthon a magyar szó, Jánosból Hans lett, a gyerekek Karl, Franz, Ludwig, ezt az utolsót már meg se akarta kereszteltetni. Titokban vitte el, míg távol volt. Mikor hazajött és megmondta, úgy büntette őt, hogy azonnal visszafordult és visszautazott állomáshelyére. Mert ilyen asszony nem méltó Őrá. Őrá, az S. A. halálfejes csoport tagjára. És ő még féltette, reszketett érte, mikor a tisztítótűz végigszáguldott Németországon. Féltette gyerekei apját. Nem mint feleség, már régen nem, csak mint anya. Igy hitte. Mert a test az más.

Sosem panaszkodott. Otthon azt hitték, a legjobb házaséletet élik, a gyerekek mosolygó fényképei pedig pecsétet ütöttek erre a hitre. Nem vádolt senkit életéért, csak saját magát. Maga választotta, maga okozta. Bár néha fölrémlett előtte, hogy idegen erők gyűrték le akaratát, idegen kezek tépték ki szerelmét, hogy vad, erőszakos, csak a testi élet gyönyöreit préseljék megadó asszonyiasságába.

De későn ébredt, túlkésőn.

Akkor már a második gyermeket viselte szíve alatt.

Mért is nem lehet azt a napot kitépni? Száraz szájaszélét beharapta, megszívta, hogy vér serkent ki rajta és sós íze, mint annak a napnak a kegyetlensége szétáradt az inyén, a keserű nyál a torkáig szaladt.

Milyen édesen, bután fiatal volt, mennyire hitt még akkor, még ennek a férfinak is. És hitt az otthonában, az anyaságban, hivatásnak érezte és betöltött életnek. Még festegetett is, persze már álom nélkül, csak magának, az otthonának. Igy még ez is szép volt. Csak később lett belőle kényszer, tucatáru, megalázóan önmagát ismétlő, pénzért mázoló dilettáns. Hogy utálta ezért magát. De kellett a pénz. S aki idáig alázta, az is Hans Gruber volt: a férje.

A férjem. Furcsa szó. Legmélyen önmagában, ott, ahol a tudatos már szinte érintkezik az öntudatlannal, ott, már régen nem mondta ki ezt a szót: férjem. Hanem csak úgy: Hans Gruber. Az idegen. A német állampolgár. Fiai apja. Csak így. Soha egyszerűbben, soha közelebbi szóval, mint régen: János. Mióta az megtörtént, azóta soha.

Fürödni ment. A zuhogó víz friss zajával betöltötte az előszobát, még a háló is morajlott tőle. Valamit bent felejtett, visszatért. Puha papucsai fölfogták léptei neszét, így történt, hogy azok ott bent nem vették észre még az ajtónyitást sem. Dermedten állt. A nagy szétesett testű parasztlányt az ágya felé vitte, mohó, vad öleléssel. Kifordult, nem tudott szólni. Azok csak az ajtócsapódásra ijedtek föl. A férfi utána sietett:

- Mintha kiáltott volna, talán szüksége van valamire?

- Köszönöm, nincsen.

- Keresett valamit a szobában?

- Igen, a hajhálómat.

- Majd kihozom.

Az asszony meg csak állt és nézte a zuhogó vizet, nem is tudta, melyik folyik, a hideg vagy meleg, csak a csöppeket látta, amint habzanak a kád oldalán.

- Erna, miért nem zárja el a csapokat, hiszen kifolyik a kádból a víz.

- Igen, persze - és engedelmesen elcsavarta.

- Valami baja van? Kis csacsi! Nem kell mindent olyan komolyan venni! - és megpacskolta meztelen hátát, egy futó csókot nyomott a nyakára, s mint aki mindent jól elintézett, fütyürészve becsukta maga után a fürdőszoba ajtaját.

Rázta az undor.

Óh, hát nem elég nagy a város, miért éppen saját otthonát kell beszennyezni? ilyen megalázó módon?

A gyermek is ott aludt, alig egy méternyire.

És még azon éjjel szerelemre kényszerítették a testét.

A gyermek mikor megszületett, beborították a sebek. Ő tudta mitől: a könnyektől, s az embertelen fájdalomtól.

Az idő pedig múlott. Mikor a harmadik gyermek is megérkezett, Kolozsvárról hozzájuk költözött a férfi anyja. Lefoglalta a legjobb szobát, kezébe vette a háztartást, rendelkezett a gyermekekkel és gyűlölte Ernát.

A fiú segítőtársat kapott az anyjában. Attól kezdve megszünt a magyar szó. Még Erna se beszélhetett magyarul a gyermekekkel. A két nagyobb gyorsan felejtett, már csak az estéli ima volt magyar. Az sem sokáig, mert az anya besúgta fiának és Erna a gyermekek előtt kapta a szidást:

- Milyen állampolgár vagy te? - kérdezte Karlt, a legidősebbet.

- Büszkén mondom, hogy német.

A kisebb selypítve ismételte.

- Mutti milyen állampolgár? - és az asszonyra nézett szigorúan. Az megreszketett.

- Ő is német.

A szája hangtalanul szétnyílt, a keze intve fölemelkedett, aztán lehanyatlott. Hiába.

- Mutti szokta azt mondani, hogy ő magyar?

- Könyörgöm, ne így, ne a gyerekek előtt, - suttogta, de a férfi türelmetlenül leintette.

A kicsik megriadva néztek anyjukra, majd igent bólintottak.

- Jegyezzétek meg, - Mutti akármit mond is, - hogy mi mindannyian németek vagyunk, voltunk, leszünk és maradunk.

- De Hans, ezt úgyse értik így a gyerekek!

- Igenis értik. Úgy-e Karl érted, hogy te német vagy, ezért se beszélni, se imádkozni nem szabad magyarul?

- Igenis, papa.

- Látja, a gyerekek jobban értik, mint maga, hogy itt nincsen szentimentálizmus, ez kenyérkérdés. Ha érzelmileg nem is tud ura és gyerekei hazájához csatlakozni, legalább erre gondoljon: ez létkérdés. Nem tűröm, hogy a legcsekélyebb is emlékeztessen arra a szégyenre, hogy nem itt születtem. A fiaimnak sejteni se szabad, érti?

- Gruber Jánosnak 24 évig adott a magyar haza kenyeret, az apjának és nagyapjának pedig sok évtizeden át.

- Elég, nem érdekel.

- Én nem tudom ily könnyen levetni és megtagadni régi magam.

- Tessék, nyitva áll az út, visszamehet a hazájába, amely oly sokat tett magáért, - mondta a férfi gúnyosan.

- Ha ott maradtam volna, annyit bizonyára juttatott volna a boldogságból, mint a német haza.

- Szóval boldogtalan?

Az asszony dacosan nézett szembe a szóval és nem válaszolt. Csak mikor elhalt a kemény léptek zaja, akkor forgatta meg a szót: boldogtalan!

Iszonyú jelző! Hát még annak, akinek nincs semmije ezen az egy szón kívül, ez beborítja, átitatja testét, lelkét, s mint a rozsda az eldobott vason, egyre mélyebbre mar.

Gyerekeit elvették tőle.

Barátja nincs, senki, akihez bánatával közel hajolhatott volna.

Imádkozni nem tudott. Istenhez nem talált szót, csak a kétségbeeséshez.

Hans Gruber Berlin mellett kapott állást, vezető állást. A Führertől. Családját nem vitte el. Igy maradt Erna még jobban egyedül. Félév is eltelt míg hazalátogatott. De a gyermekei nevelését vigyázta, az anyja őrködött és beszámolt. Ernának nem volt szava. Egész egyéniségét megölték, eltaposták, félredobták. Fessen és szülje a gyerekeket a hazának.

De ami legjobban megalázta, hogy teste nem tudott elszakadni a férfitől, engedelmesen meghajolt akarata előtt és önmaga előtt is titkolt érzékenységgel féltette idegen asszonyoktól.

Ez már betegség volt. Maga is tudta. Alattomos kór, amely előkészítette a legnagyobb törést: amikor a lélek és test külön életet kezd.

Az egyik ablaktábla megzörrent. Fölriadt. Egy kósza galamb repdesett a fénytől vakultan, figyelmeztetőn, hogy a tető alatt is van élet és vágy a pihenés sötétjére. Zsibbadt lábait kinyujtóztatta, lecsavarta a villanyt és lebotorkált a sötét falépcsőn.

másnap megérkezett a férfi. A műterem padlóján még ott hevert a szénrajz, dúlt és sietős vonalakkal. Fölvette, meglengette a világosság felé, aztán értetlenül az asztalra dobta. Az asszony föllélegzett. Nem érti. Jobb.

- Itthon maradok. Áthelyeztek.

Csak ennyi volt a magyarázat. Az asszony bólintva vette tudomásul.

Néhány nap mulva idegen asszonyt hozott bemutatni az ura.

- Kérem Erna, vegye pártfogásába Frau Schulzot, még nem ismeri a várost, mutasson meg neki mindent.

A néma kérdésre:

- Régi berlini ismerősöm. Az ura jó barátom, most külföldön van, s én annyi szépet meséltem Münchenről, hogy most itt akarja tölteni idejét az ura visszaérkezéséig.

Frau Schulz ettől kezdve mindennapos lett. Sétálni vitte a gyerekeket és elárasztotta őket ajándékokkal, az öregasszonynak apró figyelmességekkel kedveskedett, Ernát pedig édeskés bókokkal és ruhatanácsokkal látta el.

Erna tűrte. Figyelt és várt.

Aztán klinikára került. Megjött a negyedik fiú. Hans Gruber mellét verte. Erna sápadtan figyelte az idegen jövevényt: ez sem az övé. És könnyeket törölt le a meg nem született kislányért. Még egyedülvalóbbnak érezte magát, remény nélkül.

A férfi pedig Frau Schulz társaságában jött el Ernát meglátogatni nap-nap után és hangosan tüntetve dícsérte az asszonyt, aki négy fiút ajándékozott neki.

Erna pedig egyre szótlanabb lett. Néha sokáig elnézett egy helyre, amíg az ápolónővér föl nem riasztotta. Máskor beszéd közben, a mondat közepén elhallgatott és mereven a hallgatója arcába nézett, mintha kérdezni akarna valamit, egészen mást, oda nem tartozót. Aztán megrázta a fejét és próbálta tovább fűzni az előbbi szavait, de néha nem talált rá, s akkor kis csodálkozó mozdulattal a fejére mutatott: annyi kavarog itt belül, s úgy fáj.

Egyik nap, mikor néhány perces látogatás után Hans Gruber és Frau Schulz elhagyták a szobáját, hirtelen fölült az ágyán és a becsukódó ajtóra mutatott:

- Itt hagytak valamit! Egy rossz szó itt maradt a levegőben! és makacsul ismételte: egy rossz szó van a levegőben.

Hívták az orvost. Mire megérkezett, már nem emlékezett semmire. Bágyadtan kérte a fiait. A nevelőnő elhozta hozzá a gyerekeket. Megsímogatta szőke, makacsul göndör hajukat, megcsókolta őket és rémülten figyelte magában a fájdalmat, mikor azok sietve akartak szabadulni a hosszú ölelésből. Elszakadtak tőle, már el is felejtik. A két kicsi vadul kergetőzni kezdett a szobában, mindent megtapogattak és helyükből elmozdítottak.

- Kérem, vigye ki őket a kertbe, - kérte a nevelőnőt, - Karl te maradj itt, te már nagy fiú vagy, beszélgetni szeretnék veled.

Mikor az ajtó becsukódott, a fiúcska nagy komolyan föltelepedett a kemény székre és lóbálni kezdte lábait, s azokat, ahogy előre repültek, figyelmesen vizsgálgatni kezdte:

- Lyuk van a harisnyámon, látod itt! - és föltartotta vékony, karcolásoktól végigszántott fiúlábát.

- Miért nem kéred a Tantet, hogy varrja meg?

- Melyiket? Helén tantét, vagy Irén tantét?

- Helén tante is nálatok van?

- Ojjé, mindennap. Már többször ott is ebédelt és nagyanyi akkor olyan jókat főzött.

- Úgy? - mondta rekedten és a torkához kapott, mert azt hitte, hogy megfullad. Tehát az anyja is védi a fia szeretőjét. Talán még segít is nekik, hiszen őt gyűlöli. És... és az nem számít semmit, hogy a négy gyereknek, a négy fiúnak ő az anyja?!

Lecsukott szeme mögül könnyek szivárogtak. Vékony virágkezecske símította meg:

- Mutti, figyelj csak rám!

Az asszony kinyitotta a szemét és mosolyogni próbált, - ez az érintés olyan jól esett, magánya enyhült.

- Mondd csak Karl!

- Papától katonaruhát kaptunk mind a hárman. Az enyémen kitüntetés is van, mert én vagyok a Führer. Most mindég katonásdit játszunk. Nekem három pisztolyom van, Franznak kettő, Ludwignak csak egy. Ez a kicsi mikor fog járni? - bökött a pólyás felé.

- Még sokáig. Miért?

- Mert nekünk kellene még egy fiú, akinek egy pisztolya sincs, az lenne az ellenség.

- De hiszen az ellenségnek is van fegyvere.

- Akkor neki csak egy kardot adnánk.

- Na, szép kis háború volna, hat pisztoly egy kard ellen!

Karl tünődni látszott:

- Akkor két kardot kapna, de pisztolyt nem, mert minket, németeket nem lehet legyőzni. Mi nagyok vagyunk és hatalmasok, úgy-e Mutti?

- Igen, Karl.

- Mutti!

- Tessék, fiacskám!

- Az iskolában megnéztem a térképen a te hazádat, juj, milyen kicsi, a mienk százszor akkora.

- Na, nem egészen!

- Mutti, úgy-e rossz neked, hogy olyan kis országban születtél?

A gyönge kis kezek megforgatták a kést.

- Nem Karl, a kicsit épúgy lehet szeretni, mint a nagyot.

- De azért egy kicsit szégyeled?

- Hogy mondtad? Karl, kis fiam, nézd csak, ha te most helyettem egy nagyon gazdag mamát kapnál, aki sok játékot, cukrot venne neked és szép ruhákat, akkor azt a másikat választanád és nem engem, az édesanyádat?

Karl nem felelt rögtön. Mérlegelni kezdte a helyzetet.

Az asszony visszatartott lélegzettel figyelt.

A pillanatok multak, a fájdalom mélyebb lett.

- Azért én téged választanálak! - mondta ki szelesen, minden gyöngédség nélkül. Aztán az ablakhoz futott:

- Milyen szép zöld lent a fű, lemehetek én is játszani?

- Menj, Karl!

A fiú fölszabadulva viharzott ki a szobából. Az asszony a mennyezetet bámulta föntakadó szemmel, mint a halottak:

Ni, mennyi árnyalata van a fehérnek, ez itt kékes, amott meg milyen vakító fehér, és mennyi szürkés folt szántja keresztül-kasul.

Tehát Frau Schulz mindennapos vendég.

A szerető.

Furcsa, nem is fájt a szó. Most, hogy már tisztázta, valóságnak érezte, bátran szembenézett vele. Eddig csak kísértette, különös asszonyi megérzéssel sejtette, - de most már tudta. S ez a tudat valahogy meg is nyugtatta. Amit feltételezett, az ellen nem lehet védekezni, de ez most már itt van: valóság. Föl lehet venni a harcot.

Két nap mulva, mikor megállt a taxi a klinika előtt, hogy hazaszállítsa, már megérett benne az elhatározás: nem megy haza. Ahogy elkanyarodott a soffőr, megzörgette az ablakot:

- Doppelgasse 37.

Az autó elhagyta a várost és a külső villanegyed egyik háza előtt állott meg. Frau Helmuth lakott itt, egy tanácsos özvegye, aki szerette Ernát és a gyermekeket is sokszor látta vendégül nagy kertjében. Ide menekült.

- Frau Gruber, Isten hozta, a kicsi is? ó, be kedves, fáradjon beljebb!

Ahogy elhagyták a szélesre tárt vaskaput, Erna megragadta a puha, kövérkés asszonykezet:

- Frau Helmuth, engedje meg, hogy néhány napot itt töltsek!

- Hogyne, szívecském, ameddig csak jól esik, az ilyen magamfajta öregasszonynak csak áldás a maga vidámsága és friss fiatalsága.

- Ez egyik sem illik már rám, - mondta az asszony szomorúan. A másik megrettenve vizsgálta a kedves, megsoványodott arcot:

- Egy ilyen fiatal asszonynak nem szabad így beszélni, akit a jó Isten négy fiúval áldott meg és olyan derék férjjel.

Erna megrázkódott erre a vigasztalásra és megeredtek a könnyei. Az asszony csitítóan vezette egy székhez.

- Nyugodjon meg kedvesem, itt nálam szépen kipiheni, összeszedi magát, a kicsiről meg majd én gondoskodom, - mondta és meleg öleléssel a karjára kapta és vitte saját szobájába.

Órák suhantak. Kint a nap az arca elé húzta a földet. A levelek mozdulatlanul aludtak. A sötét ébredni kezdett.

A gyönyörű arc dagadtan, sírástól föltépett sebhelyekkel egyre csuklott, fuldoklott és nem tudtak megállni a könnyei.

Frau Helmuth fölvette a telefonkagylót:

- Hans Gruber?

- ?

- Ha megérkezik, értesítsék, hogy a felesége hozzám jött.

- ?

- Nincs semmi baj.

- ?

- Köszönöm.

De az asszonynak nem szólt semmit. A vacsorához támogatta és néhány falatot próbált belédiktálni.

Ekkor jött a férfi.

- Bocsánat Nagyságos asszonyom! - hajolt Frau Helmuth felé, - Erna megőrültél? miért nem jöttél haza? - és üdvözlés helyett durván vállon ragadta az asszonyt. Az kitépte magát a keze közül, fölugrott, a falhoz támaszkodott és vadul szembenézett a férfival.

- Erna, mi bajod?

- Nem megyek haza!

- De hát miért?

- Két asszonynak nincs helye egy födél alatt.

- Az anyámat gondolod?

- Nem, a szeretődet!

- Erna!

- Jól mondtam!

- Honnét veszed ezt?

- Karl mondta, hogy naponként ott van, már ott is étkezik. A szobámat még nem adtad át?

- De Erna! ez csak olyan gyerekbeszéd. Néhányszor meghívta az anyám, hiszen olyan egyedül van.

- Igazán? és én? én nem vagyok egyedül? Mióta az az asszony Münchenben van, nincs egy pillanatod a számomra. Azelőtt csak elvittél valahova, mostanában soha.

- Hiszen beteg voltál.

- Persze, kímélni kellett. Kímélni még önmagad kedvességétől is. Különben, az utolsó időket most kikapcsolom: azelőtt se.

- Hiszen nem is kívántad.

- Kérdezted?

- De furcsa lettél egyszerre!

- Furcsa vagyok? mert nem türöm hallgatva és nem viselem el tovább is szó nélkül aljasságaid?! Van arra mentség, a gyermekágyhoz a szeretőddel jöttél el nap-nap után? Mindenki megbotránkozott. Csak én nem szóltam. Nekem hallgatni kellett, mert anyja vagyok a négy fiadnak. Tűrni és viselni. Négy gyermekkel, hová, merre a világba?

- A fiaimat nem adom!

- Úgy? szóval engem elengedsz?

- Nem úgy értettem, kérlek ne fordítsd ki a szavakat!

- Ahhoz csak te értesz!

- Hallgass! - ugrott hozzá a férfi.

- Csak üss meg! már úgy sincs más hátra.

- Azonnal jössz velem haza!

- Nem megyek!

A dühödt férfi az asszonynak rontott. Frau Helmuth közéjük állt:

- Az Istenért, Herr Gruber, mit csinál? Hagyja ezt a szegény asszonyt, nem látja, hogy beteg, engedje szépen, hogy nálam maradjon pár napig, aztán megnyugszik és hazamegy.

De Erna tagadón rázta a fejét.

A férfi megfordult és becsapta maga után az ajtót.

Kint az öregasszony sajnálkozóan fogta meg a férfi kezét:

- Herr Gruber, az asszonyka úgy látom nagyon ideges, fáradt, kimerült. Bizonyára valami nagyon bántja is - és fürkészőn a férfi arcába nézett.

- Eh, csak asszonyi kitalálás az egész, - mondta elfordulva.

- Hiszen én nem mondom, de valaminek mégis csak kellett lenni, ami így fölkavarta. Várjunk. Hagyja itt szépen. Aztán nem lehetne esetleg hazaküldeni Magyarországba? A változás jót tenne neki. Nagyon nagy honvágya van. Tíz év nagy idő.

- Majd gondolkozom róla, - szólt vissza a férfi és megindította a motort.

Bent az asszony még mindég ugyanazzal a furcsa mozdulatlansággal állt és nézte a becsukott ajtószárnyat. Csak akkor tért magához, mikor Frau Helmuth megérintette a vállát és aludni hívta. Szótlanul, merev léptekkel követte föl a lépcsőn, a vendégszobáig. De mikor háziasszonya elköszönt tőle és visszaindult, akkor utána szaladt:

- Frau Helmuth, kérem, mondja meg őszintén, annyira megcsúnyultam, megöregedtem én?

- Nem, kedvesen, éppen olyan szép és bájos, mint az első gyermek születése előtt. Alig változott, még az alakját is megtartotta, nálunk, német nőknél ez ritkaság, mert tudja a csipő elveszti régi formáját, - de maga, hízelgés nélkül mondom, még most is olyan, mint egy fiatal lány. Bízhatik magában.

- Hogy visszaszerzem? arra gondol? Nem hiszem, az én szépségem az ő számára már csak megszokott, unalmas bútordarab. Hiszen sohase kereste azt, ami mögötte van. Mindég csak kívülről nézett, mint a használati tárgyakat szokás. Sosem voltam ember a szemében, értse meg, Frau Helmuth, soha, csak asszony, a szó testi értelmében.

A kicsi fölsírt odabent éhesen, Erna besietett. Frau Helmuth szoknyáját emelve óvatosan lebotorkált a lépcsőn. Lent nagyokat sóhajtva, kis öreg fejét meg-megrázogatva tűnődte végig a folyosót.

Reggel kiültette Ernát a kicsivel a kertbe, a mélyárnyékú fák alá és arról beszélt neki, hogy jó volna, ha néhány hónapra hazaengedné az ura, a legkisebbet magával vinné, a többit elgondozná addig Herr Gruber édesanyja. Sőt, Karlt ő is elvállalná, akár egész nyáron itt szaladgálhatna, neki csak öröm lenne, nem lenne egyedül.

Erna felcsillanó érdeklődéssel hallgatta:

- Igen, hazamenni, az volna a legjobb. De csak látogatóba, - tette hozzá elgondolkozva.

- Természetesen. Otthon megnyugodna, összeszedné magát, s mire visszajönne, már Herr Gruber is máskép látná a dolgokat. Ez csak olyan férfi kilengés. A feleség mindig maga marad kedvesem és az anyja is a négy fiunak.

Erna látszólag megnyugodott. Élénken járt-kelt, beszélt a régi emlékeiről és a honvágyról anyja és testvérei után. Amit tíz évig magába temetve hordott, az most egyszerre oly erősen és követelően lépett előtérbe, hogy maga is megijedt tőle.

- Frau Helmuth, én belebetegszem, ha nem mehetek haza.

- Hazamegy, kedvesem!

Haza!

Egyszerre rájött, hogy milyen ritkán írt eddig és milyen keveset tud az otthoni dolgokról. Tintát és levélpapirost kért. De nem kezdett el írni, hanem a fákról lehulló levélárnyékokat keretezte be a fehér papiron. És azon gondolkozott, hogy otthon mindenki magyarul fog beszélni, az utcán is, a boltban is, mindenütt - milyen csodálatos lesz!...

Mikor Frau Helmuth a konyhájából kitipegett, csodálkozva forgatta az üres asztal mellett a furcsán össze-vissza rajzolt levélpapirost. Szemével Ernát kereste. Az pedig a kavicsos úton sétált, furcsán, lábujjhegyen és kezét szögalakba, mereven messze tartotta a testétől. Megijedve sietett utána:

- Frau Gruber, - hívta kiáltva, de, hogy az egyre távolodott, mintha nem hallotta volna, hát szaladni kezdett, nehézkesen, zihálva és az asszony elé próbált kerülni. Akkor csodálkozva látta, hogy annak szeme mélyen behúzódott üregébe és mereven fénylett.

- Frau Gruber, miért tartja úgy a karját?

Suttogva felelte:

- Gonosz a testem, nem szabad megérinteni.

Átkarolta résztvevőn és vezetni kezdte vissza, a ház felé. Engedelmesen ment vele. A diványon oly különösen egyenesen feküdt végig, mintha egy fadarabot ejtettek volna le.

Ebédnél ismét a régi volt, nem emlékezett a történtekre.

Délután Hans Gruber orvossal és ápolókkal jött érte. A kocsiban dühöngött és ki akart ugrani:

- A gyermekeimet akarom! A gyermekeimet!

A külváros egyik szürke, nagy épülete előtt megállt az autó. Az asszonyt ájultan vitték. Az orvos megjegyezte: tudathasadás. A férj nem kérdezve, de megállapítón tette hozzá: gyógyíthatatlan! és nyelvével megnedvesítette a szájaszélét közönyösen.

A nagy, szürke ajtó pedig lassan, kegyetlenül záródni kezdett, ép úgy, mint egy óriás száj csukódik, mikor a zsákmányt már magába nyelte.