Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY

SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Bologna

Erről a városról általában keveset beszélnek. A legtöbb turista mintegy véletlenül vetődik ide, és elcsodálkozik a város báján és elevenségén. Utcáin csupa árkád, az árkádok alatt gyönyörű kirakatok, rengeteg városias ember, remek kávéházak, hatalmas történelmi emlékek. Gótikus és renaissance palotáktól környezve ott áll a középen Enzio király háza (voltakép börtöne egykor) és mellette a szép Neptunszobor, Olaszország legirígylésreméltóbb embere a szememben, mert állandóan hideg víz ömlik rá négyfelől. Az ekkora városok az ideálisak, mint Bologna, Velence, Firenze: negyedmillió lakósuk van, hiányzik belőlük minden kisvárosias szűkösség, nagyvárosok, de a milliós város rohanása, parvenüsége, belső üressége nélkül. Emberszabású városok. A magyar civilizáció egyik legfőbb hiánya, hogy nincsenek ilyen tipusú, ilyen méretű városai.

Az első este, csak úgy az orrom után menve, nagyon kedves kis trattoriára találtam, ahol kitünő fritto mistot csináltak nekem és utána megittam néhány pohár nagyon jóleső Albano dolcet. Különben is szeretek enni-inni, de most, hogy egyedül vagyok, legfőbb örömem és izgalmam. Ez a magánnyal együttjár, úgy látszik. Most már meg tudom érteni a nagyétű Turauskast, a magány szörnyetegét.

Én is rengeteget eszem és iszom itt, minden olasz ételt és minden olasz italt szeretnék megkóstolni. Legnagyobb bánatom, hogy ebben a melegben nincs mindig kedvem a borhoz. Esténkint néha elindulok finom olasz borokat kóstolni és az a vége, hogy narancslét iszom. Pedig nem vagyok igazi gourmet, nincs sok érzékem az étel-ital nüanszai iránt. Nem az a fontos nekem, hogy jó legyen, hanem hogy új, szokatlan legyen. Romantikus evő vagyok.

Miután megittam a jó Albano dolcet és hazafelé igyekeztem, megéltem olaszországi utam legmegdöbbentőbb kalandját. Mentem, mendegéltem jókedvűen a sötétben és egyszercsak egy téren elémbe állt egy látomás. Két óriási ferde torony, de olyan ferdék, hogy azt hittem, részeg vagyok. Az egyik jobbra dőlt, a másik balra, és ott dülöngéltek némán és sötéten a téren, félelmesen, az Asinelli és a Garisenda. Oly groteszken félelmesek és oly stilizáltan középkoriak voltak, mint Füst Milán némely költeménye.

A Baedekerből azután megtudtam, hogy ezek a tornyok Bologna legfőbb nevezetességei. Félek, hogy nekem is illett volna tudnom róluk és hogy olyan vagyok, mint az a remek Mrs. Green nevű amerikai nő, aki most megjelent olaszországi útleírásaiban elmondja, hogy a Tevere milyen nagyszerű folyó, pedig senki se hallott róla.

De hogy visszatérjek a ferde tornyokhoz: az olaszságnak a serenitas mellett van egy iszonyat-oldala is: a hallgatag ciprusok temetők mellett, a fekete sikátorok, a sárkánytaréj tetők, a ferde tornyok. Az olasz lélekben is van valami, ami ennek megfelel. Hiszen Shelley leveleiben még úgy ír az olaszokról, mint félelmetes félvadakról. És máig is megmaradt bennük valami, nem véletlen, hogy nagy pillanataikban szeretnek feketeinges kalózoknak vagy martalócoknak maszkírozva felvonulni.