Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY

SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Treno popolare

Az utazás Gardoneból Bolognába majdnem egy napig tartott. A hajóút nagyon kellemes volt, de a vonat Desenzanotól Bolognáig kevésbé. A vonat minden állomáson öt-tíz percre megáll, az utasok kiszállnak és visszaszállnak, ezt nevezi az olasz állam kedves öniróniával accelerato-nak.

Hihetetlen, hogy az olaszok mennyire utazó természetűek. Időnkint felkerekedik az egész család, nagy kofferekkel, bambinokkal, és átmennek látogatóba a csizma másik végébe. Az ujság szerint augusztus tizenötödikén és tizenhatodikán, vasárnap, a rendes forgalmon kívül, ami szintén nem csekély, 750.000 ember utazott Olaszországban. A filléres vonatokon, amelyeket treno popolarenak, népvonatnak neveznek, 150.000 utas lehetett. De tulajdonképpen minden vonat filléres népvonat itten. Senki sem utazik egész jeggyel, mindenkinek van valami hatalmas kedvezményt biztosító írása.

Amint elnézem a kedvezményes tömeget, mily jókedvűek, büszkék, barátságosak, mily hamar megtalálják egymást és mennyi beszélni valójuk van: igen, ez a nép, totális állam, a diadalmas fassió népe. Itt minden őérte történik, érte futnak a filléres vonatok, érte épülnek az új épületek, az új olasz városok, az ő szórakozására folyik a sok katonai parádé, az ő kedvéért hódították meg Abessziniát. A népvonatok a nép államát szeldelik keresztül. Nem értek a részletekhez, de azt mondják és az arcokon is úgy látom, hogy a népnek itt általában jobb dolga van, mint máshol, ezerszer jobb dolga van, mint nálunk, anyagilag viszonylagos jólét, az olasz nép szerény igényeihez képest, erkölcsileg pedig a mérhetetlenre duzzadt honfiúi önérzet, amely minden olaszt választott vitézzé, az Impérium polgárává fuj fel.

És úgy érzem itt a vonaton, hogy ez a nép sokkal inkább egy testet alkot, mint máshol, a rétegeződések kevésbé élesen válnak el egymástól, felolvadnak a fasiszta lelkesedésben, ez itt nemcsak a szó szociális értelmében vett nép, hanem elsősorban Olaszország népe.

Igen, gyönyörű ez az egység és gyönyörű a fassió számtalan szociális intézménye, most is nem tudom hány ezer munkanélkülit helyeztek el a cukorgyárakban és nem tudom hány ezer munkásnak felemelték a bérét, korporatív alapon, egy egész szakmának, a gyáros nem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik az állam óhajának - de... Hogy is mondjam...

Mindennap elolvasok egy olasz ujságot. Egy kicsit olyanok, mint az öreg Rockefeller számára külön készített ujság, amelyben csak kellemes és megnyugtató hírek vannak. Az olasz eszme az egész világon diadalmaskodik, különösen Spanyolországban. És idebent Itáliában kizárólag nagyszerű dolgok történnek. A Duce megnyitja az új teknősbéka-verseny-stádiumot és a nép lelkesen ünnepli. A trónörökös megjelenik valahol vizicserkésztábornoki egyenruhában és a nép lelkesen ünnepli. Az aostai herceg belefuj a milanói hitközség új hosszúnapi trombitájába és a nép lelkesen ünnepli. Olaszország népe állandóan lelkesen ünnepel. Semmi baj. Isten az égből lelkesen mosolyog olaszaira.

Igen, tudom, az olasz gyermekien lelkes nép, de azért mégsem tudom megérteni, hogy bírják ezt, ezt az állandó, szünetnélküli lelkesedést, ezt a köz-boldogságot. Hisz ez oly rettenetes lehet, mint üdvözültnek lenni.

Lucifert alaposan letaszították az olasz mennyekből. Az ujságokban semmi maliciózus megjegyzés. Ujságírók nem is írhatják ezeket a lapokat, csak égi angyalok. Mindenki megelégedett. És ha a vonaton történetesen szóba keveredsz a néppel, tőle is ugyanazokat a sztereotip mondatokat hallod, amelyeket az ujságban olvasol. Tökéletesen vannak «kondícionálva», mint a Huxley jövőbeli emberei. Ha más hangot találnál megütni, elkomorulnak és elhallgatnak. És ez volt egykor Bresciai Arnold, ez volt egykor Cola di Rienzi, ez volt egykor Silvio Pellico, ez volt egykor Garibaldi népe, a carbonarok, a klasszikus lázadók és elégedetlenek hazája?

Igen, magam is vallom, hogy semmi sem fontosabb a földön, mint segíteni a nép nyomorán, felemelni esettségéből, anyagilag és erkölcsileg emberi életet adni a számára. Különösen a föld szegény népének, (amelyet úgy tudom, itt is kifelejtettek a játékból.) Amíg azok rabszolgasorban élnek, új humanizmusról beszélni: szép szó, amit a nagytőke fizet, nevetséges humbug. De vajjon nem elég az, hogy ember módjára éljen, szükséges az is, hogy boldog legyen? Ki boldog? az őrült; a részeg; akit hipnotizáltak; és aki tömegszuggesztió alatt áll. A természetes állapotban lévő ember elégedetlen. Aki megelégedett, az gyanus. Nem fizettek az olaszok túlságos nagy árat azért, hogy a khaoszból és a nyomorúságból kimeneküljenek?

Nemrég olvastam az emigráns Sforza gróf könyvét, amelyben azt bizonygatja, hogy Olaszországnak mindig azok voltak a teremtő nagy korszakai, mikor kis államocskákra megoszolva, végtelen küzdelmek és szerencsétlenségek között marcangolódott, - a nagy birodalmi álom mindig szellemi terméketlenséggel járt együtt.

Itt, egyéb jelmondatok és hazafias lelkesültségek közt gyakran látom házak falára felírva ezt az igen szép mondást: Meglio vivere un giorno di leone che cento anni di pecora. Jobb élni az oroszlán egy napját, mint a barom száz esztendejét. De vajjon, ha Dante ma feltámadna és bejárná újra szülőjét, a toszkán földet és a száműzetés városait, Veronát és Ravennát, vajjon nem ezt a mondatot olvasná a mai Olaszország fejére?

Olaszország, a dantei magányosok, a cellinis őrültek hazája, a személyi gőg birodalma egykor, ma a tömeg-önérzet országa lett. A fassió látszólag egy nagy vezéregyéniség egyeduralma, de a nagy vezéregyéniségen át és benne megtestesülve tulajdonképpen a tömeg uralkodik, az egységes és boldog tömeg. Ez a mai politika legnagyobb paradoxiája: az elvben demokratikus Angliában az élite uralkodik, a diktatórikus államokban pedig a tömeg.