Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY

SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
Egy polgár vallomásai

És ekkor kezdődött. Illetve már a megtelt vonaton kezdődött, de csak ekkor kezdett tudatosodni bennem.

A nagyobb vendéglők rettenetesen tömve voltak ünnepi sokadalommal. Addig bolyongtam, amíg egy rendkívül történelmi utcából egy rendkívül történelmi zsákutcába vagy udvarba jutottam, és ebben az udvarban terített asztalok álltak, trattoria volt itt. Leültem egy sok százados fal mellé, levetettem a kabátomat, mint a többiek és a vendéglős csinos lánya kitünő pasta asciutát és egyéb olasz ennivalókat hozott nekem.

És mégsem éreztem jól magam. Hirtelen kellemetlen gyermekkori emlékek jutottak eszembe. A gyermekek érzéke társadalmi jelenségek iránt sokkal fejlettebb, - legalább is magam után ítélve - mint ahogy a felnőttek gondolják, sőt talán még élesebb, mint a felnőtteké, mert ösztönös és nem ismer semmi cenzurát. Mindenki tudja, hogy a játszótéren az édes kicsikék előbb meg szokták egymást kérdezni: Mi a papád? - és csak, ha megfelelő választ nyertek, kezdenek el barátkozni. A gyermek nem tud megbocsátani osztálykülönbségeket. A legtöbb kutya sem. És visszaemlékeztem, hogy gyermekkoromban, mikor szüléimmel külföldön jártam, néha megtörtént, hogy apámat egyébként szokatlan takarékossági hajlam szállta meg és olyan alsóbbrendű vendéglőbe vitt bennünket (azon az alapon, hogy úgy sem látnak ismerősök), amilyenbe Pesten nem tette volna be a lábát. Ilyenkor, mint gyermek, nagyon szenvedtem. Megalázottnak és kitaszítottnak éreztem magam, és egyben rendkívül sajnáltam szüléimet, mert feltételeztem, hogy ők még jobban gyötrődnek.

És itt Veronában, amint szétnéztem a történelmi udvarban és konstatáltam, hogy étkező társaim nagyobbára házmesterek lehetnek, és arról az úrról, aki az én asztalomhoz ült le, néhány szónyi beszélgetés után kiderült, hogy sofőr, ugyanaz az érzés fogott el, mint gyermekkoromban. Pedig már nem vagyok gyermek. Már igazán nem volna szabad ilyesmire adnom, és hányatott ifjúságomban ettem már sokkal szegényebb emberek között is és nem is önként, hanem financiális kényszerűségből, és nem ilyen történelmi udvaron és nem ilyen jó ételeket. Hiába. Nem éreztem jól magam. Fizettem és hazamentem.

A szállodában a dolog tovább folytatódott. A szállodám jobb szálloda volt és a Piazza Erbére nyilt, amely Baedeker szerint, és ő csak tudja, egész Olaszország legfestőibb tere. Én nem tudtam a festőiségét élvezni, majd mindjárt kiderül, miért. Ugyanis egész Veronában nem lehetett szobát kapni, csak itt tudtak adni egyet, de előre megmondták, hogy hát az bizony... Hát az bizony mikroszkopikus padlásszoba volt és különösen idegesítő az volt benne, hogy az ajtaja nem volt rendesen a sarkában és nem lehetett rendesen bezárni, továbbá, hogy az ablaka nem fölül volt, hanem alul, igen történelmi módon. Ha lefeküdtem a hasamra, láthattam a festői Piazza Erbét.

Mindez azonban délben, mikor a szobát kivettem, még nem idegesített; azt mondtam, egy éjszakára jó lesz, hányatott ifjúságomban aludtam sokkal rosszabb szobákban is, de mennyit! De éjszaka, mikor amúgy is megbolygatott polgári önérzettel tértem vissza, a szoba kínzókamrává alakult át.

Irtózatos meleg is volt és az alul levő történelmi ablak levegőt nem sokat engedett be, hanem annál több szúnyogot. Azonkívül szobám, be nem zárható ajtajával, egy másik szobába nyílt, egy olyan folyosószerű szobába, amilyent gyakran látni olasz szállodákban, fehérneműt és háztartási eszközöket szoktak az ilyenben tartani, itt vasalnak és hasonlókat cselekszenek. De a nagy megteltségre való tekintettel most még ezt a szobát is kiadták egy idősebb és teljesen hülye olasznak, aki az éjszaka folyamán kétszer is, mindig, amikor éppen kezdtem elaludni, benyitott a szobámba és amikor ráordítottam, artikulálatlan hangok közt vonult vissza. Igaz, én is bosszút álltam, mert mikor gondoltam, hogy kezd elaludni, halkan és kísértetiesen kinyitottam a szobám ajtaját, azután éppolyan kísértetiesen becsuktam és huhogtam egyet. Ehhez járult még az, hogy az ünnepi és filléres alkalomra való tekintettel egész Olaszország ott ült egész éjszaka a Piazza Erbén, danolt, kiabált, kacagott, élte világát, reggel ötig az ablakom alatt. A szememet sem tudtam lehunyni egész éjszaka.

Ezt a kínos éjszakát használták fel polgári és sznobisztikus ösztöneim, hogy meggyötörjenek. Csak veled történhet meg, hogy ilyen szobát vegyél ki, te tanár! - mondták polgári és sznobisztikus ösztöneim. - Rendes ember undorral távozott volna. Apád és kiterjedt rokonságod nem tette volna be a lábát egy ilyen szobába! Ahol alul van az ablak! - Szégyeltem magam. Intenzíven szégyeltem magam reggelig.

Másnap azután sürgősen vonatra ültem és elutaztam a Garda-tóra. A hajó ugyan annyira tele volt, hogy az olaszok a bőröndjeikkel verték egymást a beszállásnál, - de én elsőosztályos jegyet vettem és lementem a terembe, ahonnan nem láttam a kilátást, de kényelmesen és csaknem egyedül üldögélhettem. Gardoneban kiszálltam, nagyon jó hotelban vettem penziót (nem akarok hencegni, az sem került sokba, mert Gardoneban - Olaszország legmelegebb helye lévén, - ilyenkor nincsen szezon), élveztem a melegvizes csapot, amelyből itt csodálatosan csakugyan meleg víz folyt, az ebédet, amelyhez végre feltálalták a két olasz alapsajtot, a gorgonzolát és a belpaesét, a barnát és a szőkét, élveztem a fiatal polgári közönséget, kb. az a réteg volt, amit Pesten, mondjuk a Forum-moziban látni. Felváltottam úri módon ötszáz lírát; - trecento... quatrocento... cinquecento! - mondta a pincér és leszámolta az asztalra az olasz történelem nagy századait. Azután a Garda-tó hűvös és sötétkék hullámaiban igyekeztem lemosni magamról az elproletárosodás, a déplacéság gyötrő és szennyező érzetét.

Hát én sem vagyok különb a többinél.

Pedig semmit a világon nem utálok annyira, mint a polgári előkelőség-tudatot. Ami úgy aránylik az igazi előkelőséghez, mintha egy szunyog osztálygőgöt érezne a bolhákkal szemben. Utálom a polgári «jó családból való»-ságot, ami annyit jelent, hogy már a nagypapa is jómódú volt, mert virágzó nyilvánosházat vitt Mohácson, utálom a polgári civilizáltságot, ami annyit jelent, hogy «ha meghalok, folyó hideg-meleg víz legyen a síromon», utálom a polgári műveltséget, amely Stefan Zweig és Harsányi Zsolt művein alapul. Utálom a pénzen és álpénzen, pénz-látszaton alapuló distinkciókat. A pénzt magát szeretem és nem bánnám, ha sokkal többem lenne belőle - de nem azért, hogy úriember legyek rajta. Tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz belőlem úriember; ahhoz nemcsak sokkal több pénz és sokkal több ráérő idő, hanem sokkal több származás is kellene - így legfeljebb pesti értelemben lehetek úr, ami kb. annyit jelent, hogy gallért és nyakkendőt viselek, azt sem mindig. És ime mégis az első adandó alkalommal én is felhúzom az orromat, mint akármelyik honfitársam. Úgy érzem, mintha társadalmi rangomat különb szoba és vendéglő és vasúti hely illetné meg, úgy érzem - holott jól tudom, hogy társadalmi rangomat a világon semmi sem illeti meg és hogy tömegmivoltomat, belső alacsonyrendűségemet semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy pesti módon «jogokat» érzek és nem kötelességeket. Ekkora a belém nevelt dolgok, a «jó», tehát rossz gyermekszoba hatalma. Pfuj, szégyeld magad.

Később azonban rájöttem, hogy analízisem nem volt teljes és malaisemet más is okozta, nemcsak az idegeimben bújkáló sznobizmus.