Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KÖNYVEK

Az Ars Hungarica sorozatban legutóbb Körmendi András könyve jelent meg Kernstok Károlyról. Az író legújabbkori festészetünk egyik legérdekesebb tagját választotta témául, akiről annyi vitatkozó szó esett már, akit valamikor nagy lelkesedéssel ünnepeltek. Ez nem is volt csoda, hiszen kezdeti naturalizmusának hatalmas sikerei után az impresszionizmussal és naturalizmussal szembeforduló művészeti forradalomnak legkiemelkedőbb művészegyénisége valamikor éppen Kernstok Károly volt.

Visszaemlékezem, hogy 1911-ben mekkora lelkesedést és mekkora megrőkönyödést ébresztett hatalmas képe, a «Lovasok», amely egyik határállomása volt festészetünk fejlődésének. De aztán a tizes évek szenvedélyes lendületű Kernstokjára egy másik következett, aki más formákat keresett. Sokat átvett multjából, de új törekvéseibe nem tudta átvinni azt a nagy lendületet, mely a tizes években ellenállhatatlanul ragadta magával. Egyrészt közeledni próbált a természethez, melyet fiatalságában nagy erővel ragadott meg, de most férfikorában sokkal lágyabb és líraibb formákkal iparkodott képpé alakítani, másrészt folytatta útját a stilizálás mezején, de ezt sem a régi erővel tette, halkabbá, bizonytalanabbá, erőtlenebbé vált.

A célok, amelyeket az utolsó évtizedben maga elé tűzött, egyáltalában nem voltak alsóbbrangúak eddigi törekvéseinél. Monumentális akart lenni a régi nyugtalanság és szenvedélyesség nélkül, a férfikor megállapodott fensőbbségével akarta nagy és nyugodt harmóniákba foglalni mondanivalóját. De míg valamikor úgyszólván minden hallatlan biztossággal sikerült neki, művészetének harmadik korszakában a régi erő már nem állott rendelkezésére. Hogy vajjon ez volt végső szava, vagy pedig egy szép napon ismét régi erejével áll-e elénk, ezt ma bajos volna eldönteni.

Körmendi András nagy szeretettel foglalkozik témájával. Gondos elmélyedéssel kíséri végig a művészt átalakulásokban, megrázkódásokban gazdag pályáján és mindenkor hű és megértő kisérőjének bizonyul. Kitűnően ismeri az újabbkori európai festészetet és hősét biztos kézzel állítja mozgalmai közé. Lelkesedik érette és tűzbe teszi kezét érte ott is, ahol mások jóval szkeptikusabban mérik teljesítményeit. De éppen az a lelkesedés az, amely jó magyarázóvá teszi, hiszen az essayírónak nem a fogyatkozásokkal való bíbelődés, hanem az értékek mentől erősebb kidomborítása igazi feladata.