Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · FIGYELŐ

Remenyik Zsigmond: A HALLGATAG BRAMBLE EZREDES
André Maurois regénye

Van-e felelőtlenebb a kritikusnál, aki egy író helyzetét egyetlen munkája nyomán ítéli meg, és van-e megbízhatatlanabb az írónál, aki munkásságának úgy nívó, mint igényesség szempontjából ellentétes termékeivel hozza zavarba az olvasót. Önkénytelenül is felvetődik ez a kérdés efajta dolgozatoknál, ezesetben éppen André Maurois A hallgatag Bramble ezredes című kötetének ismertetése alkalmából. E vidám könyvecske különösen alkalmas arra, hogy zavarba hozza a kritikust és az olvasót, legalább is azt az olvasót, aki előre beállított igényességgel, vagy igénytelenséggel fordul egy bizonyos író felé és azt a kritikust, aki szakítva a protagorasi «emberközponti» mérték alkalmazásával, az író kialakított lényét éppúgy a kor és a körülmények behatásától függetleníthetetlennek hiszi, mint a csontmadár tollazatát a jeges vidékeken, vagy a négerek barna színét a trópusokon. Jól tudom, hogy mennyire rossz ez a hasonlat, mert az író végeredményben se nem néger, se nem csontmadár. Az író, amennyiben méltó rá, hogy megérdemelje e nevet, nem csupán abban különbözik egyéb foglalkozást űző polgártársaitól, hogy hangosabb, közlékenyebb és fecsegőbb mint a többiek, hanem abban is, hogy e fecsegését egy sehol nem létező világ képzelt rendjének érdekében, vagy ellenében gyakorolja, amely rend lehet jobb, vagy lehet rosszabb, mint az iparos, vagy adóellenőr reális világa, de azzal semmiképpen sem azonos. Regényt írni majdnem egyértelmű azzal, hogy elveti az ember a létező világot, amennyiben egy dolgozat valóban fedi a valóságot, megszünt az regény lenni egyúttal. Anekdotikus gyüjteménnyé válik, a prózai műfaj egyik legszerencsésebb formájává. Ez az a műfaj, amely sokat elbír, elbír cinizmust és könnyet, társadalmi vonatkozású anekdótát és személyeskedő pletykálkodást, természettudományt és vadászkalandot, statisztikát és suszterpolitikát. És hogy még mi mindent bír meg, példa arra A hallgatag Bramble ezredes, amely bár szinte jelképesen, de már a címben méltánylandó és jóindulatú türelmet jelez. A keret, amelyben anekdotikus értelmezésben sok mindenről értesülést szerez az olvasó, maga a háború. Másodlagos fontosságot nyer A hallgatag Bramble ezredesben a környezet, hisz ezek az anekdóták, élcek és ítéletek elhangozhatnának egy éjszakai kártyacsata alkalmából is, vagy egy kedélyes fürjvadászaton. A fegyverek is mintha csak jelképesen ropognának, és ha egy értelmetlen gránát ki is oltja a gyanútlan 0275 Scott népfelkelő haszontalan életét, azt csak a hősi sors már szinte bohózatbaillő illusztrálásáért teszi. Maurois háborús világa merőben különbözik Remarque, Barbusse, Solochov háborús világától, akárcsak az Út vége és a Dicsőség ára tompadübörgésű világától, amelyekben a végzet lebeg rongyos és vérhasas hősök felett. A dialektika örök törvényei szerint az ellentétek egymást kiegészítésének igazolására míg O'Grady doktor filozófushoz méltón bölcs haszontalanságokról fecseg, addig az ezredes gramofonja útálatos ócska lemezeket közvetít. Mégsem állíthatom, hogy hősi elán nélküli volna e könyv, Maurois mesternek bizonyul nem csupán a vonalvezetésben és a kádenciák csoportosításában, a Svejk technikájára emlékeztetőn, de a rejtett tanulságok mély és humanistához méltó kihangsúlyozásában is. Mégis, miről szól a könyv, vethetné fel méltánylandó joggal az olvasó. Pár rövid mondatban alig meghatározható ez, nyilván sokkal többről, mint ami elmondható. Többről, mint amiről még maga a kötet is beszámol, nyilván tudatosan vázlatszerűen, többről, mint egy barbár viszonylatba került gentlemanok látszólag léha gramofonálásáról, bölcselkedéséről, kényszerült hajtóvadászatáról, többről, mint egy francia tolmács költői szárnypróbálgatásáról. Többről szól, egészen bizonyos, hogy sokkal többről. Az indiai napsütésen, az afrikai fenevadakon és a csodálatos világon kívül, amelyet egy isteni kertész csak azért alkotott, hogy az Egyesült-Királyságok gentlemanjai jól érezzék benne magukat, a népről is szól, mintegy végső akkordképpen, a crécy-i öreg parasztokról, akik, miután megkérdezik tőlük, hogy valóban ez a crécy-i mező volt-e a csata színtere, tudatlanul és már szinte bárgyún állanak. «Csata?» kérdik tájékozatlanul, «Miféle csata?» Ez a jelenet, a kötet befejező jelenete, minden élces íze mellett is vészesen jelképessé válik, a feledékenység és egyben a múló idők tompító hatásának jelképévé, amelyből már nem cinikus bölcselmek és erjesztő anekdóták nőlnek, de romboló legendák és mitoszok. A kritikus rokonszenvétől távol áll az efajta rombolás, amennyiben tehát szava hiteltérdemlő, szívesen tesz vágyának és reményének eleget, ha kívánja, hogy Maurois látszólag haszontalan ismeretekben bővelkedő kötete jusson még a Voltaire által is mellőzött és nem sokba vett Candide sorsára, és élje túl könnyed és bölcs szellemével az író teatrális hírnevének dicsfényében tündöklő «reprezentatívabb» munkáinak tömegét. Különösen tiszteletreméltó ez a vágy éppen napjainkban, amidőn az értelem hallgatag, legfeljebb csak gramofonlemezeket és jelképes történeteket hallató. Külön hangsúlyt és értelmet nyer e szemszögből is tekintve e kötet, hisz a tiltakozásnak és az együttérzés hiányának ha nem is végső fázisa, de első etappja a hallgatás. Jól értsük meg, távolról sem a némaság, hanem a kósza suttogást követő megszakadása a beszédnek, ami már konspirációs jelleget feltételez. E halhatatlan orcheszter, e megszakított suttogás, e konok hallgatagság, ma már megtölti tompa zümmögésével Európa ködbeborult völgyeit és lapályait.

Maurois regényét Ujvári Imre fordította kitünő készséggel és plaszticitással.