Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · KÜLFÖLD

Joó Tibor: IM SCHATTEN VON MORGEN
J. Huizinga könyve

A külföldön egyre szaporodó «válság-irodalom» termékei közül Huizinga könyve több fontos és lényeges vonásával válik ki. Mindenekelőtt, ezt a könyvet szigorúan szakhistórikus írta, mégpedig olyan kíváló, mint ez a méltán világhírű holland tudós, s ilyenformán, ha előadása távol is áll minden «szárazságtól», sőt szenvedélyes gúnnyal ítéletet is gyakorol, megállapításaihoz a történetkutató fegyelmezett módszerességével jut, adatokon és a jelenségek elemzésén keresztül. Ez a könyv mint történelemírói teljesítmény is a legkitünőbbek közé tartozik. Emellett megtartóztatja magát minden jóslástól. Mint histórikus jól tudja, hogy a történet nagy fordulatai sohasem úgy mentek végbe, ahogy azt előre elképzelték. Pusztán csak arra mutathat rá diagnózisában, - mert nem akar egyéb lenni, mint ein Diagnose des kulturellen Leidens unserer Zeit, mint az alcím mondja, - mi vezetett a mai állapotig, s miben áll annak lényege. Ebből ő csak arra következtethet, hogy mit kell megváltoztatni, min kell túljutni. Túljutni, áttörni! Igen, mert - ezt nem győzi hangsúlyozni - a történetet megfordítani, a multat visszahozni soha nem lehet.

Összes prófétálása kimerül abban a meggyőződésben, hogy a fiatalokban élnek a képességek, melyek a világot meg fogják menteni.

Tehát csak diagnózis. De a legmélyebbre hatoló. Hatalmas történeti képe mögött világos és szilárd filozófiai világnézet áll, s ez segíti a történeti megértéshez. Az életet, a maga nyers és önző szükségleteivel, vak kíméletlen ösztöneivel és erőszakosságával, látja az egyik oldalon, s a szellemet, amely eszes, öntudatos és legfőképpen egyénfeletti, örök, objektív értékeket és normákat hordozó, a másik oldalon. Az emberi lélek és történet e két hatalom küzdőtere. S korunkban az következett be, hogy a szellem háttérbe szorult. A tragikus helyzetet pedig csak növeli, hogy az elragadott csatatéren ott maradtak eszközei, melyek rendkívüli hatalmat adnak, ezek az eszközök az ellenfél kezébe kerültek, s felhasználhatja őket. Ez a gondolat nem az annyiszor, főként Spengler által felhasznált ellentét a kultúra és civilizáció között, hanem egészen mély, sajnos, itt eléggé nem elemezhető metafizikai értelem bontakozik ki benne. Arról van szó, hogy napjainkban olyan emberek kerültek széltében vezető helyekre, a tömegek élére, olyanok diktálják a közvéleményt, olyanokat követ mintaképként a tömeg, akik elfeledték a kultúra legelső alapelvét, létalapját: a kötelesség és szolgálat elvét. Elfeledték, hogy a kultúra eleven lelke a magasabb és jobb szakadatlan törekvése, a szellem szolgálata, amelynek lényege, hogy sohasem elégszik meg azzal, ami éppen nyersen az élet. Olyan mai napság a világ, mintha az emberek legnagyobb része nem jutott volna túl a pubertás korának eszmei zürzavarain és zabolátlan érzelmein, melyek felett képtelen uralkodni. Sőt egyenesen elvvé tették ezeknek az érzelmeknek a jogát, az ösztönöknek, szubjektív kívánkozásoknak és érdekeknek a jogát, elvetve az igazság, erkölcs, szépség észszerű parancsait. Az objektív, transzcendens és abszolút norma uralma dőlt meg. A szellem uralma.

Ezek a megállapítások gazdag tartalmat nyernek Huizinga könyvében, a bőséges bizonyító anyag áttekintésével. Közel húsz fejezet lapjain vonultatja fel az olvasó előtt ennek az alapjelenségnek különböző változatait, kezdve az észnek és normáinak a filozófia és tudomány mezején lejátszódott bukásán, folytatva a kritikai érzék elsorvadásán, az «Élet» kultuszának felburjánzásán, - mely a harc mítikus dicsőítését is magában foglalja, s az ezzel járó erkölcsi, szociális, politikai következményeket, - a heroizmus mai ferde értelmezésén, a puerilizmus sokféle jelén, sőt korunk különleges babonáinak felsorolásán, s végezve a művészet elfajzásain és az irracionalizmus különböző formáin. Ez az analízis éppen olyan szemléletes, mint Huizinga többi történelmi ábrázolásai. S áttekintése közben a szellemről alkotott fogalma is határozott körvonalakat ölt. Az ő szelleme távolról sem a német romantika Geist-ja, hanem sokkal inkább a cartesiánizmus ratio-ja, vagy Kant Vernunft-ja. Telve világossággal. És éppen a sötétség uralma az, amit Huizinga a mai világ betegségének lát. Könyve élére is olyan szavakat ír, clairvauxi Bernáttól idézve, amely erre utal: Habet mundus iste noctes suas et non paucas.