Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 3. szám · / · FEJTŐ FERENC: SZIGET ÉS TENGER

FEJTŐ FERENC: SZIGET ÉS TENGER
SZIGETI GONDOLAT ÉS ÚJROMANTIKA

Fiatal magyar írók és tudósok közül egynehányan az úgynevezett «szigeti gondolat» zászlóhordozóivá csaptak föl. Mi ez a szigeti gondolat? - «Újromantika» - feleli egy fiatal bírálójuk. [*] «Pszichológiai jegyei határozott schyzothymia, hajlam a misztikára, irracionalizmus, vágy új mithosz után, elkívánkozás a hétköznaptól, el a tudománytól, el Európától, a technikától, a természettudománytól; mindentől, ami a szó közönséges értelmében «van», afelé, ami «volt».

Az elkívánkozást valóban értjük. Érzékenyebb idegrendszerrel, nyilt szemmel, fogékonysággal, az élet értékei iránti szeretettel «megáldva» nem könnyű elviselni az európai művelődés mai anyagi és szellemi krizisét, az emberanyag elsilányulását, az erőszakos rendszerek ostoba gonoszságait, a hatalmon levők biztonságos, fölényes játszmáit s az alullévők tehetetlenségét. «Előttem - sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt - gyűlőletek hálója, önös kormányok öröklő - versenye, vér, vér, vér»- írta Babits Mihály a forradalmak után s mindebből logikus a következtetés: «Légy sziget s várj napot a mocsárból.» A szellem emberének rezignációja ez: ha nincs fül, amely hallja, lélek, amely értse, elvonulni, emigrálni a társadalomból, hacsak jelképesen is, hacsak szellemben is, valami csúcsra, szigetre, amely még kiáll az özönvízből. Kivonulni s a kis poggyászban, Noé bárkájának kései unokájában kimenteni a menthető kincseket, könyveket, gesztusokat. «Aki holt prófétaként a hegyre húzódik, mégis csak megőrzi az utódok számára a «csúcsok üzenetét»: a belátást, türelmet, szkepszist s a gondolat gyönyörét; a többiek, kik a barbarizmust és politikai kuruzslást nemcsak elszenvedik, hanem értelmezik is, árulók.» [*] Egyfelől az Egyház, másfelől a támadókedvű Luther: nehéz sorsuk van mindenkor az Erasmusoknak, akik zsákbamacskát nem hajlandók venni, akik szellemi elsőszülöttségi jogukat, függetlenségüket semmiféle tál lencsékért nem akarják elvesztegetni, mert ép ebben az elsőszülöttségben, a gondolkozás gyönyörű függetlenségében látják életük értelmét.

Ha ez a szigeti gondolat: az igazak, bátrak, következetesek, a szabad-gondolkozók tömörülése s elkülönülése - akkor minden tiszteletünk az övé! Minden hódolatunk az övé! Ha valaki a tiszta, pártosságtól, alacsony emberi érdekektől független igazság mellé szegődik, ezt az igazságot akarja szolgálni tekintet és kímélet nélkül, mindenki ellenére, még maga ellenére is, akkor senki olyan írástudó, aki méltó e névre, nem támadhatja, még csak nem is ellenszenvezhet vele. Mert tartozzunk, gondolkozó emberek, bármilyen párthoz és világnézethez: csak azért és csak addig tartozunk párthoz és világnézethez, ameddig igaznak és igazságosnak találjuk elméletben és gyakorlatban. Ha valaki ez Abszolutum nevében, a plátói ideák «Örök Állama» nevében exodusra határozza el magát, szigetre vonul, hogy onnét bíráljon, intsen, szemléljen és óvjon: elvben nem lehet köztünk különbség, legyünk humanisták, szocialisták, vagy polgári radikálisok politikai s erkölcsi meggyőződésünkben.

Attól tartunk azonban, hogy a szigeti gondolat újdonsült hordozói, legalább is részben s javarészben, nem ilyen értelemben, nem az irástudói felelősség és megfontoltság jegyében, nem a szellem rezignált bölcsességével, s komoly fegyelmével s mindenekelőtt nem kellő felszereléssel vonulnak a maguk szigetére. Nem akarunk indokolatlanul gáncsoskodni s nem hallgatjuk el, hogy e belső emigránsok kiadványának, a Sziget c. könyvecskének [*] nem egy, szaktudományi igénnyel és felkészültséggel írt közleményét majdnem hiánytalan örömmel olvashattuk. Annál aggasztóbb azonban az a filozófiai és esztétikai, valamint kultúrpolitikai dilettantizmus,
amely az egész megjelenését, körülményeit és hangszerelését jellemzi. Aggasztó és a nevetségességhez igen közeláll a beharangozás, a harangok megzendítése, ami a tettet megelőzte és kíséri. Az az erkölcsi tartalom, amelyet «szigeti gondolattal», jelölnek meg, nem az ő privilégiumuk. Minden gondolkozó és író ember, ha túljut kamasz idealizmusán vagy materializmusán, ha megérik, - észrevétlenül és csendesebben fölfedezi azt a bölcsességet, hogy az eszmék minden emberi megvalósulása esendő, hogy minden eszme, amely emberi csoportok eszméjévé válik, könnyen prédájává lehet kicsinyes érdekeknek; felfedezi azt a bölcsességet, hogy lelkiismerete és a környező világ közt ür tátong s lelkének üdvösségét csak úgy mentheti meg, ha függetleníti magát az alkotás korszakaiban és perceiben mindentől, ami nyüg és akadály, ha megteremti maga körül a teremtés és keresés szigeti csendjét és magányát. Ha megteremti azokat a feltételeket, amelyek között nyugodtan, zavartalanul folytathatja párbeszédét az istenekkel. Bármily igaz alkotó írását lapozom föl, megérzem benne ezt a kimondatlan bölcsességet, az alkotás bölcsességét és történeti praemissáját, a «szigeti gondolatot». A Sziget egyik (ellenmondásokkal zsúfolt) közleménye írja: hogy «az élet a beszédben profanizálódik». Ezt a profanizációt érzem én abban, hogy nagy dérrel-durral olyasmit írnak ki zászlójukra, ami lehet benső adottság s alkotó bölcsesség, de nem lehet cél, nem lehet programm, nem lehet jelszó. A szigeti gondolat misztifikációja annak, ami minden értékes alkotásnak előzménye és feltétele. A puskaport nem lehet diadalmasan újból felfedezni úgy, hogy új nevet adnak neki! Új itt csak a név, a forma: csupa külsőség, ami érték, az régi, hagyományos szakkutatás, tudomány. Az intenzív alkotás - nevezzük, ha úgy akarják, szigeti alkotásnak, - mindenfajta emberi teremtés formája és módszere; azzal, hogy pártjára állnak, nem tesznek semmi újat, különlegeset, kidobolásra érdemeset; majd ha ez alkotásnak érdemes gyümölcse lesz, ha közelebb jutnak ahhoz, amit mi is keresünk: akkor, de csak akkor, joggal zendíthetik majd meg a harangokat. (Bár úgy is ízlésesebb, ha nem maga az alkotó dícséri portékáját, hanem más, a befogadó, a bíráló, a közönség.)

És ez második kifogásunk: aránytalannak látjuk az önreklám hűhója és a portéka közti viszonyt. Furcsa, hogy akik undorodva vonulnak ki a mindennapok vásári zsivajából, ilyen vásári zsivajt csapjanak szerény termésük körül. «A sziget számunkra nem a vágy azúrpartja, hanem a mellünkre szegzett követelmény: olyan intenzitásra, teljességre, szigorúságra törekedni - mintha magunkban volnánk» [*] ez tiszteletreméltó, mint minden olyan álláspont, amelyben az ember magától többet követel, mint másoktól. De viszont azt írni, hogy - amint folytatják - «követelmény: már annyira megvalósult, hogy nem tudunk szabadulni tőle» - ezt írni egy «mozgalom» elején, egy folyóirat második oldalán - fegyelmezetlenség.

S ez harmadik kifogásunk: aránytalannak látjuk az állítólagos belső követelmények és a megmutatkozó képességek közti viszonyt. Bármilyen helyes is, hogy az ember magából a lehető legnagyobb teljesítményt kényszerítse ki: helytelen, ha nagyobb teljesítményt akar vagy vél kikényszeríteni, mint ami lehetséges, képességei szerint. Semmi kifogásunk nem lehet az ellen, hogy tudósaink «művészi szellemiségre» törekedjenek. Hogy szépen és jól írjanak. A szigeti gondolat ama, magukat meg nem nevező hordozói azonban, akik a «Tudósoknak való» (!) bevezetést írták, a jól-írásnál is magasabbra törekszenek és megvetőleg nyilatkoznak a jó stílusról: «Egy omaha indiánus azt mondja: a fehérek, amikor énekelnek, akkor is beszélnek. Vagy ami szinte még rosszabb volna: ha - mikor tudósok, akkor is csak «jól» írnának».

«Csak» - mi inkább ezt a szerénytelen «csak»-ot tennénk idézőjelbe. Hogy a szigorú önbírálatnak szerintük «annyira» megvalósult «követelményét» a csak-jól írásnak meghaladását közvetlen megvalósulásában, a Sziget-ben bemutassuk, szó szerint idézzük a következő, 12. oldal néhány mondatát:

«Ha az Ókortudományunk valóban elért oda, hogy a görög lényeget megragadja és a magyar lényeget felidézze (!), akkor közelében van a legnagyobb cél szerint való beteljesülésnek. Ezért van első helye a szigeti, vagyis a legmagasabb követelmény szerint művelt tudományok között.

Nemcsak azért, mert körében jelentkezett először a legmagasabb szellemkövetelmény. Hanem azért, hogy érvényesüljön benne a legmagasabb műhelykövetelmény. A műhely ott, ahol szellem nincs, értelmetlen műhely. Lehet-e az értelmetlen műhely jó műhely? És ha a szellem működhetik, ha tere van: ha szigete van - nem a legjobb műhelyet kívánja-e működésbe hozni: azt, amelyet csak saját szigetén hívhat létre?»

Bízvást az olvasó bírálóképességére bízhatjuk annak megítélését, hogy az idézett mondatok a jóíráson innen, vagy túl vannak-e? De a stílus maga a gondolat s ez a stílus és gondolat a Nyugat Árkádia rovatába való! Mert ha örülünk is neki mindnyájan, hogy az ókortudomány «a görög lényeget megragadja», szeretnők tudni, hogy idézheti fel pl. a klasszika filológia a magyar lényeget? Jobban, mint a matematika, botanika, vagy zoológia? Ez az önhatalmú önértékelés valószínűleg csak arra jó, hogy legyen jogcím az első helyre a tudományok között. Mirevaló vajjon ez a lealacsonyító kicsinyesség? És a «szellemkövetelmény», gondolkozásnak és nyelvnek ez a kerékbetörése? és «műhelykövetelmény?» S mi értelme van annak a mondatnak, hogy «a műhely ott, ahol szellem nincs, értelmetlen műhely?» Hát érdemes-e még szóra olyan műhely, tudományos műhely, ahol nincs szellem? Olyan talmudizmus ez, mint annak a zsidónak észjárása, aki azt kérdi: minek ebben a szóban, hogy alef, a nü? Ez az írásmód kiprovokálja belőlünk az ignótusi mondás megfordítását: akasszanak fel, ha értem, de - csunya!

S ha ezek után azt kérdi tőlünk a Sziget, «nem jut-e végül egészen közel a művészethez» - azt feleljük - nem, sőt eltávolodik tőle. Ha azt kérdezi, «nem lesz-e az élete több, mint könyv-alkotó», azt feleljük: talán még annyi sem! S ha azt kérdezi nem több szerénységgel: «esetleg nemzet-alakító?»...: akkor azt feleljük: az igazi tudomány mindig nemzetalakító. Nem is annyira maga a tudomány, mint inkább ethosza, magatartása, az abszolutum kultusza, amely benne példaadóan megtestesül. De először is: ilyen értelemben minden tudomány nemzetalakító s másodszor csakis az az igazi tudomány, amely dolgozhatik művészi intuicióval és művészi stílussal, de az intuiciót ellenőrzi s a stílust vagy stílustalanságot nem teszi öncéllá. Nemzeti művelődésünknek fontos mozzanata lehet a görögség, vagy akár az egyiptomi művelődés feltárása és közkinccsé tétele, de nem kevesebb hasznunk lehet és van a magyar történelem s az újkori Európa történetének tudományos feldolgozásából. Nem fölösleges-e azon tanakodni, hogy melyik tudománynak adjuk művelődésünkben az első helyet? Nem célszerűbb-e egyszerűen az, hogy mindenki megtegye képességei szerint a maga kötelességét?

Negyedik kifogásunk az, hogy maga a «görög lényeg», amely a szigeti gondolkodók műveiből «kisugárzik», nem annyira görög lényeg, mint inkább - mélységesen német. De nem a «német alaposság» értelmében vett német, hanem a nietzschei, megbízhatatlanul «intuitív» és «neoromantikus» németség... Már a terminológiájuk is ilyen. Visszaélnek az «existenciális» divatszóval, az «ösztönülésekkel» s ilyen rettenetesen hangzó, a német szellem legszörnyűbb bűneit felidéző új összetételek képzésével, mint: «könyvmagány». A tipikusan német szellem imperializmusa ma kétfélekép érvényesül tudósainkban: vagy mint völkisch, faji eszmekör, a Deutschkunde mintájára alkotott «Magyarságtudomány» követőiben, városellenes, «tősgyökeres» konyhanyelvvel - aztán meg ezzel a német görögséggel, amelynek semmi, de semmi köze az igazi görögséghez, a logikai precizitás, a geometria görögségéhez, amely végeredményben miniatür európaiság, az európai szellem minden későbbi irányzatának csirája.

S végül nem hiszünk a pesszimistának, aki nem lesz öngyilkos, nem hiszünk a könyvellenesnek, aki szerint az írás profanizál és demoralizál s akinek első dolga mégis ezt szóval s írásban hirdetni, nem hiszünk a könyv felülmulásában olyanok részéről, akik maguk is gyarapítják a könyvek számát, még pedig azonnal. S főként nem bíznánk a tűzbevaló s nem tűzbevaló könyvek kiválogatását kialakulatlan nemzetalakítókra, társas könyvmagányosokra, exisztenciális lényegkutatókra, akik egy tanulmány első felében minden, de minden könyvet tűzrevalónak ítélnek, hogy a másik felében bizonyos enyhítő körülmények tekintetbevételével megbocsássanak az «olymposzi ekszisztenciával» rendelkező könyveknek - a sajátmagukénak?

«A szakembernek, akinek csak szakja van» - írja Németh László. Ezzel is valahogy úgy vagyunk, mint a «csak» jól-írással. Németh László kitünő esszéista, Kerényi komolyanveendő filológus és vallástörténész, Dobrovics képzett egyiptológus, nem veszik-e észre, hogy a csak-szaktudományok becsületes művelése mily magas cél s hogy ez a délibábos bölcsészkedés, ez a «gnómikus» kacérkodás tudományoninneni, szellemellenes frázisokkal mennyire nem méltó hozzájuk? Valami ragály ez, amely hatalmába kerítette őket észrevétlen. «Mit jelenthet az egyiptomi lényegtudománnyá nemesült egyiptológia a magyar lényegtudomány számára? A magyar lényegtudomány megismerését a... földközelségtől várjuk» - írja Dobrovics Aladár [*] abban a cikkében, amelyben pompás szociológiai tájékozottsággal és logikával érzékelteti az egyiptomi művelődés benső történetét. Ragály ez valóban, az önmagától megcsömörlött és megkergült német szellemtudományok járványa, olyan veszedelmes, mint a hegeli terminológia, amelybe ha valaki alaposan beleásta magát, soha, de soha nem ír már le öt épkézláb mondatot. Ragály ez, melyet, úgy látszik, a «nemes társasléttel» nemcsak, hogy nem küszöbölnek ki, sőt konzerválnak, sőt felfokoznak. Bizonyítja ezt a Sziget bevezetése, amelyet Kerényi bevallása szerint [*] a «társaság» kollektíve írt s amely legpregnánsabb foglalata, sűrített kiadása a Sziget eredendő hibáinak.

Nálunk minden karrikaturává lesz, úgy látszik. Karrikatura volt a forradalom és ellenforradalom, karrikatura ez is, a Stefan Georgei Bund karrikaturája. De ott legalább volt egy költő, akinek minden hóbortjára mentségül szolgált, hogy a németség egyik legnagyobb költője volt. Ott akadtak esztéták s filológusok, akik ha nagyokat is tévelyegtek, legalább elsők voltak nemükben. De ez itt olyan utánzat, amely az alkotás előtt kezdi az önérzetet, jogcím előtt az arisztokratizálást: a nyárspolgáriságnak s kamaszos pszichének vegyületét érezni benne. Azt mondtam, az ő szavukkal, hogy profanizálják a «szigetiséget». Úgy látszik azonban, hogy «kollektíve» - nem sok profanizálni valójuk van.

De féltjük tőlük az ifjúságot, amelynek mindig tetszik, ha valami szokatlan, ellenőrizhetetlen, s főkép könnyű, mint ez a nyelv, ez a magatartás...

 

[*] Mátrai László: Magyar újromantika. Apollo. III. 1935.

[*] Cs. Szabó László: Búcsú a vándorévektől. Bp. 1935

[*] Sziget, Bp. 1935. I.

[*] (Név nélkül). Tudósoknak való, Sziget.

[*] Dobrovics Aladár: Föld és egyiptomi lényeg, Sziget.

[*] Kerényi Frigyes: Levél egy feladatról, Válasz, 1935. nov.