Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám

BABITS MIHÁLY: EGY MINISZTERI BESZÉD KAPCSÁN

- Súlyos következményekkel járhat, ha egy nemzet rossz irodalmon nevelődik.

Ezt a mondatot egy magyar politikus mondta: a belügyminiszter Szombathelyen.

És én ezt örök mementóként irnám minden politikus elé akinek politikája, akármilyen vonatkozásban, érintheti az irodalmat.

A dolog nem olyan magátólértetődő, mint gondolná az ember. Néha inkább ugy tünik föl mintha a legtöbb államférfiu az ellenkező nézetet vallaná. Az irodalomtörténet nem egy esetet tud, mikor épen a legmagasabb, legnemesebb alkotások látszottak aggályosnak, sőt veszélyesnek az állam és rend őrei előtt. Alig van nagy remeke az irodalomnak melyet valahol, valamilyen formában ne ért volna a hatósági üldöztetés szégyene vagy dicsősége. Ezzel szemben a könnyü és léha szórakoztató irodalom, az üres és erkölcstelen szenzációregény, az alacsony ösztönökre épitő fél-pornográfia, hacsak bizonyos külső illemszabályok ellen nem vét, szabadon és háboritatlanul tenyészhet. Az ilyenek irója soha nem érzi azt a különös gyanut, azt a bizonytalan s értetlen rosszalást amely az igazi alkotót a kormányzó politika részéről szinte törvényszerüen fogadja s béklyózza.

Ez a gyanú és rosszalás talán érthető, de semmikép se jogos. Érthető ha a politikus gyanakvó szemmel nézi az irót aki hadat üzen a szokványnak, s mélyebb rétegekben ismeretlen utakat tör a lélek számára. Az igazi jó iró többé-kevésbé mind ilyen. S az ilyenből akaratlanul is kiindul a szellemiségnek bizonyos változása, mely szuggesztiv lehet s uj fordulatot készíthet elő az emberi vagy nemzeti lélekben. A politikusnak talán van oka félteni ettől a fordulattól a politikáját. Hisz azt a jelen szellemiségére épitette! S természetesen abban a föltevésben hogy ez a szellemiség változatlan marad.

De nem úgy kéne-e hogy a politikus tullásson a politikán, mely óhatatlanul csak helyé és pillanaté? Elvárhatjuk tőle hogy gondoljon nemzete s az emberiség távolabbi javának lehetőségeire is, s nyitott kapukat hagyjon a haladásnak. Ezek a nyitott kapuk épen a szellemiség lehetséges változásában tárulnak, melyet a szellem emberei, az irók, készitenek elő. Milyen szegény lenne az emberiség, milyen céltalan a világ, ha a szellemnek nem nyilna többé szabadsága uj és uj kalandokra, magasabb és váratlanabb szárnyalásokra, felfedező utakra és merész kisérletekre, megalkuvásnélküli szembenézésre sorssal és élettel, uj világok álmodására és teremtésére! Mi lenne a nemzeti lélekből ha mindezeket nélkülözné, s összes játéka csupán a rest, alacsony és szenzációéhes ösztönök szórakoztatása volna: a rossz irodalom! Mi lenne ha fantáziáját kielégitené a giccseken való kérődzés, érzelmei szentimentális sablónokba lustulnának, gondolata a zsurnálizmus kész vágányaiba nyomorodna! A gazdasági és politikai javulás egymagában még épen nem elég cél, ha közben maga a nemzeti lélek alacsonyodik törpévé és kilátástalanná. «Mit ér ha az egész világot megnyernéd, lelkednek pedig kárát vallanád?»

Valóban «súlyos következményekkel járhat ha egy nemzet rossz irodalmon nevelődik». A politikus aki ezt kimondta, az igazi kulturpolitika sarkalatos elvét mondta ki. A magyar kultúra emberei őszintén tapsolhatnak, ahogy kevésszer tapsolhattak politikusnak mostanában. Különös, milyen nagy távolságba szakadt egymástól a magyar irodalom és politika, a magyar gondolat és cselekvés. Valamikor ez a kettő szinte egy volt: a politika az irodalomból meritett ihletet, s az irodalom a politikából. Vörösmarty és Deák Ferenc barátsága szinte ugy hat ránk, mint valami szimbolum. Ady és Tisza már ellenségek voltak, s nemcsak ellenségek, hanem gyógyithatatlanul idegenek. Magyar politika és magyar költészet megszüntek érteni egymás nyelvén. S nem a politikai nézetkülömbség tette ezt: az ür megmarad akkor is, ha a politikai nézetek szinte azonosak. A magyar iró baloldalinak érezheti magát akkor is, ha nézetei egytől-egyig a jobboldal kánona szerint valók. Baloldalivá avatja maga a sablónok megvetése, a zsurnálisztikus rutin kerülése, az élettel való szembenézés, a szellem szabad kalandszomja. Vagyis épen az ami iróvá avatja, igazi és rangos iróvá, és megkülömbözteti a «rossz irodalom» középszerü és rutinos csőcselékétől.

A magyar politikus mindezt rendesen nem hajlandó megérteni. Mondják, a modern politika alapelve demokratikus. S a legtöbb magyar kulturpolitikus irodalompártolásában van is valami demokratizmus, ami a csőcseléknek kedvez. Itt a fő jelszó az «irónyomor enyhitése»: mentül több embernek megadni a lehetőséget hogy iró legyen vagy maradjon! Irodalmi alapjainknál s egyéb irodalomtámogató intézményeinknél a legfőbb törekvés «mentül szélesebb körökre» kiterjeszteni az intézmény áldásait, mintha valami demokratikus jogról lenne szó, melyet széles körök egyenlő igénnyel követelhetnek. Az irodalom pedig arisztokratikus valami, s teljesen félreismeri az a politika, mely szociális és demokratikus alapon akarja szervezni.

A belügyminiszter távol van ettől a félreismeréstől. Nem áll a demokratikus kulturelv alapján, amelynek folyománya: «mentül több irót és mentül több olvasót!» «Az irók tulságosan is elszaporodtak», mondja egyhelyütt, s nyomatékosan hangsúlyozza hogy «csak jó irodalmat szabad olvasni». A «balkáni ponyva» olvasásával szaturált alacsony izlésü olvasó számára «jobb lett volna, ha analfabéta marad». Oly szokatlan hangok ezek hogy nem állhatom idézés nélkül. Ez a miniszter tudja, mi kell az irodalomnak. Tudja, hogy az irodalmon nem lehet pusztán anyagi támogatással segíteni. Az irodalomnak igényeit kell visszaadni, szuverénitását, függetlenségét. Csak ez biztosítja hasznosságát és fontosságát! Mert ami hasznos és fontos lehet benne, az épen a szellem szabad fölénye, mely elfogulatlanul, párt, cél és korlátok kötöttsége nélkül, mintegy szabad szárnyalásban, mindent megpróbálva, semmitől vissza nem riadva éli ujra a világot s puhatolja ki szellemi lehetőségeit egy iró lelkén át.

A belügyminiszter hangsulyozza hogy ennek a léleknek elsősorban szabadnak kell lennie, szabadnak és függetlennek! S hogy az iróval nem tesz jót az aki anyagi előnyöket, teret levegőt ad neki, de mindezeket feltételekhez köti: az irónak feltételek nélküli támogatás kell! Az irónak feltétlen szabadság kell, feltétlen jog, hozzányulni az élet minden dolgához, a legégetőbbekhez és legkényesebbekhez is, éspedig a nemzeti élet dolgaihoz épugy mint az egyén életének dolgaihoz. «A nemzet sorsdöntő kérdései főleg történelmi időkben az irodalmat nemcsak foglalkoztatják, de attól egyenesen elválaszthatatlanok».

Az iró azonban nem ujságiró, és nem is publicista. Őt nem kötik a pillanat céljai, sem a politika aggályai. Bizonyos területenkivüliséget élvez, akár a röpülő aki fölülről néz és túllát a határokon, megszabadulva a földi perspektiva kötelező egyoldaluságától. A belügyminiszter nem habozik kimondani, hogy az ilyen, minden politikai céltól és kötöttségtől fölszabadult látás «még az aktuális politikai kérdések helyes felfogásának és megitélésének szempontjából is» többet jelenthet minden politikus meggyőzniakarás célzatosságánál. S igy proklamálja, politikus létére és a politika oldaláról, az irodalom szuverénitását, a l'art pour l'art elvét, mely politikázók és politikusok szemében egyébként vörös posztó szokott lenni.

«Az irodalom célja az alkotás, az önmagáért való alkotás. A napi kérdések irányzatos kezelése, a ma problémáinak sajtó jellegü földolgozása, beteg irodalom.» Hasonló gondolatokat nem egyszer irtunk le a Nyugat hasábjain; aminthogy a miniszter egész beszéde az irodalomról feltünő egyetértést mutat a Nyugat három évtizedes számtalanszor leirt s változatlanul hirdetett programmjával. De ha a politikus mondja el ezt a programmot: nem jelenti-e ez az irodalom és politika különös uj találkozását, a magyar gondolat és cselekvés uj harmóniában való egymásbacsengését? Amire érdemes fölfigyelni, ha csak pillanatnyi is. S érdemes kivánni hogy ne legyen pillanatnyi.