Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · KÜLFÖLD

Mohácsi Jenő: EGY ZSIGMOND-DRÁMA

Könyvben olvasom Háy Gyulának, az Abonyból elszármazott, németté vedlett költőnek Zsigmond-drámáját. (Julius Hay: Gott, Kaiser und Bauer. Schauspiel. 1935, Verlag Oprecht u. Helbling A. G. Zürich.) Három év előtt e dráma körül Berlinben felháborodás hullámzott. A Deutsches Theaterben adták a művet, Karlheinz Martin rendezésében, Fritz Kortner játszotta Zsigmond császárt, Paul Wegener XXIII. János pápát. A katolikusok felhördültek, tüntettek. A színház igazgatósága megijedt, hat előadás után levette a műsorról a darabot. A baloldali sajtó ebben a színpadi irodalom szabadságának megbántását látta és dühösen protestált. A katolikus sajtó ujjongott. Alig három hónappal később megalakult a Harmadik Birodalom.

A dráma Zsigmond magyar király és német császár életéről szól. Látjuk Zsigmondot, a magyar korona birtokosát, Siklós várában, ahol országai főnemeseinek, Cillei Hermann stájer grófnak, Frigyes osztrák hercegnek, Gara Miklósnak és Frangepán Lászlónak foglya. Az urak le akarják fejeztetni, ha le nem mond a magyar koronáról. A kalandor Zsigmond ravasz és lángeszű okfejtésével és azzal a fogással, hogy feleségül kéri Cillei kéteshírű leányát Borbálát, arra bírja ellenfeleit, hogy megsegítsék a német császári korona megszerzésében.

Már ebben a ragyogó felvonásban, négy közül az elsőben, megvillan Háy Gyula bámulatos és számunkra különös írói tehetsége. Beleröntgenezik a világtörténelem eseményeibe, eltünteti a csontvázukra tapadó húst és ideget és a rájuk rakott sujtásos, kicifrázott kosztümöt. Kivetkőzteti a szereplőket minden hősi pózukból. Megmutatja így a kalandos Zsigmond királyt annak a vérbő kurafi embernek, aki kalmárabb a neki hitelező kalmároknál, ravaszabb ravasz főurainál, aki túlvan a jón és rosszon, embert és elvet áldoz, ha a pillanat előnye úgy parancsolja; szajhák és tivornyázó pajtások öröme, szabadszájú, káromkodó és káromló - és mégis nagy uralkodó, aki megérti az idők szavát és már nem a nemességre, hanem a polgárságra támaszkodik, de megint csak nem uralkodói emberségből, hanem azért, mert a meggazdagodó polgárságot ki lehet szipolyozni.

Apró tényekből állnak össze a nagy események.

Grandiózus a második és harmadik felvonás. Néhány évvel később, a konstanzi zsinaton. XXIII. János pápa, egyike az akkori három egyidejüleg uralkodónak, akit neves katolikus egyháztörténészek kétes multú és erkölcsű férfiúként jellemeznek, le akarja törni Zsigmond császár hatalmát, Zsigmond pedig el akarja ítéltetni a méltatlan bitorlót. János Zsigmondot pénzzel szeretné megvesztegetni. De Zsigmondnak e pillanatban nem kell pénz. A pápa maga felé akarja hajlítani a zsinat hangulatát azzal, hogy alázatosan felajánlja lemondását, a császár túljár az eszén azzal, hogy ő még alázatosabban leteszi koronáját és jogarát és a pápa lába elé borul, erre a meghatott zsinat a császárnak hódol. A lefőzött János, miközben látszólag megáldja a császárt, ezt súgja oda neki: Átkozott komédiás!

A negyedik felvonásban eldől Husz János, a paraszti származású tisztalelkű reformátor sorsa. Husz János Zsigmond császár védőlevelével állt a zsinat elé, amely megcitálta. A bibornokok bebörtönöztetik az eretneket, aki az egyház megtisztulására és a parasztság felszabadítására törekszik. Zsigmond és neje Borbála, aki Husz híve, meglátogatják az erőslelkű férfit börtönében. Zsigmond ebben a gyönyörű jelenetben felajánlja Husznak, hogy megmenti, de Husz nem fogadja el az uralkodó segítségét: A máglya az én szövetségem. A császár meg akar menteni a következő évekre. A máglya megment engem a következő évszázadokra. - Husz nem fogadja el a császár feléje nyujtott kezét. És amikor Zsigmond megígéri egyoldalúlag, hogy meg fogja menteni Husz Jánost, ez így felel: Nem tudsz, ne akarj és nem is fogsz megmenteni. - Így is történik. A pápa megszökik, Zsigmondnak szüksége van a Konstanzban maradt bibornokok támogatására. Ezek pedig csak azzal a feltétellel hajlandók a császár tüntető felvonulásán résztvenni, ha Huszt a máglyára küldhetik. Zsigmond feláldozza Huszt. Mert már nem is a trónról van szó. - Es handelt sich um die nackte Existenz, - mondja Zsigmond.

Így fejeződik be a különös, érdekes, sok vonásában zseniális dráma. Sok bántó van ebben a műben, de mindez nem sértheti a katolikus egyházat és hitet. Az egyház ma erkölcsös és tiszta és nem vállal közösséget azokkal a régi funkcionáriusaival, akik e nemes, nagy és lélekben gazdag intézményből áradó fényt megrabolták. Az ember tragédiája bizánci színében sem kifogástalan a patriárka jelleme. A történelemírás pedig nem riad vissza attól, hogy leálcázza a régi uralkodók sok tettének nemtelen indítóokait. Politikai és nemzeti érdek ideig-óráig megbéklyózhatja az írót történelemszemlélete szabad nyilvánításában, de elvben az író e jogát fel nem adhatja.

Igaz, hogy Háy Gyula, ha magyar író marad, ezt a drámát meg nem írta volna vagy pedig így meg nem írta volna. A magyar lelkület még akkor is, amikor a legmerészebbnek tetszik, konzervatív ahhoz a nyugati tradicióhoz képest, amely maró savakkal kezdi ki a történelem féltve őrzött szentségeit. Háy Gyula pesszimisztikus pátosztalanságában rokon szellemű a német irodalom egyik részével, mely a világháború után virágzott, formában pedig a «genialisch» (ez a német szó a «genial»-nak megszűkítése) Georg Büchnerrel, a Danton és a Wozzek költőjével.