Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · KÜLFÖLD

Hevesi András: Mester és tanítvány

André Gide (Feuillets retrouvés 1920-21, Nouvelle Revue Française november) többek közt szóváteszi az irodalmi átadás kérdését. «Érdekes megállapítani - írja, - hogy a nagy emberek utódai mindig kétesek és gyanusak, a tanítvány sohasem a legtökéletesebb remekműből vagy egy mű legtökéletesebb oldalából meríti ihletét vagy mintaképét, hanem éppen ellenkezőleg a hibáiból. A tanítvány a tökéletlent folytatja, mert csak azt tudja továbbfejleszteni. Baudelaire tanítványai a Fleurs de Mal-ból a kísértetiességet, a szokatlant vették át. (Rollinat). Az olyan művésznek, aki önmagának minden részét tökélyre viszi (Goethe, Racine, Poussin) nincs követője, mert minden utat elzárt.» Hasonló gondolatok foglalkoztatják Thomas Mannt a Leiden und Gröse der Meister című kötetében megjelent Theodor Storm-tanulmányban. Mann, éppen megfordítva, tisztára akarja mosni Stormot, mentesíteni akarja a gyanutól, hogy bármi köze volna a nyomában felburjánzott érzelmes családi és honi költészet laposságaihoz és együgyűségeihez, nem győzi eléggé hangsúlyozni Storm beteges érzékenységű művészkedélyét. A kérdés bonyolult és érdekes: felelősségre vonható-e a művész a követői miatt? Ahogy a torzkép egy emberi arc gyenge pontjait, élettelenül mechanikus vonásait ragadja meg, nem olyanformán torzképe és egyben kritikája is az epigon utánzata a mester művének? Felelős-e Petőfi Lisznyaiért, Arany a balladák és jámbor családi költemények tízezreiért, Ady a dübörgő szavak, mindig kéznél levő indulatok és előírás szerint váltakozó összeomlások és dacos feleszmélések ürességéért? Hiszen ezek a rossz költők tagadhatatlanul hasonlítanak a mintaképükhöz, az a kérdés, szabad-e a kritikának felhasználni az epigont, mint önkénytelenül leleplező adalékot a mester értékelésében?