Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · KÜLFÖLD

Elek Artúr: Paul Schubring

(1869-1935)

Nem volt ismeretlen közöttünk ez a német művészettudós. Barátai, hívei, tisztelői voltak itt, s akiknek személye kevesebbet jelentett, azok is ösmerték munkásságát, idézték megállapításait, vagy vitába szálltak vele, ahogyan az egy-egy tudomány mívelői között ősi szokás. Közömbös senkinek se volt. Művészlénye az eleven érintkezésben is, írásaiban is megragadta az érdeklődést. Atlétai termetével - «mindenkinél magasabb volt egy fejjel», mint ahogy Szent László királyunkról jegyezte föl a krónikás -, rövid, hegyes szakállal megnyúló kerek fejével, szemüvege alatt vidáman csillogó kékesen szürke szemével, tréfára és kacagásra mindig kész kedélyével legvonzóbb megtestesülése volt annak a fogalomnak, amely bennünk a nagy német költők és művészek közvetítésével a német lélekről kialakult. Germán volt, de déli germán: mély érzésű, mélyen emberséges, a szabadságot szerető és annak minden megkötése ellen fellázadó művészlélek. Szerette a mesét, bármily alakban jelentkezett is: mint történelmi mondát, mint legendát, mint mythologiát, mint az álmodozó képzelet játékát a valósággal. Ösmerte is a világirodalom mesekincsét, ahogy csak kevesen, és mint tanító, előadásaiban és írásaiban sokszor szemére vetette korunknak, hogy elszakadt az emberiség ősi mesefolyamaitól és nem ismeri a mythologiát, a szentek csodás életét, az olasz novellaírók vaskosan életszerű meséit. Ő csodálatosan otthon volt bennök. Nagy hasznát is vette ennek a tájékozottságának a művészettörténettel való foglalkozásában, mikor arról volt szó, hogy valamely képnek, vagy szobornak ikonografiai vonatkozásait, vagy allegóriában elbujtatott értelmét megfejtse. Élete főműve, az olasz renaissance kelengyeládáit (cassone) diszítő festményekről írt hatalmas munkája, valóságos enciklopédiája azoknak a mondai és mese-motivumoknak, egymásból elágazó és egymásba szövődő változataiknak, melyek a középkor és a renaissance olasz festőinek képzeletét megtermékenyítették.

Emlékezése és képzelete tele volt velök. Irói stilusának kialakulására is bizonyára befolyással voltak. Alighanem nekik köszönhette, hogy előadása sokszor a mesemondás folyamatosságára és közvetetlenségére emlékeztetett: kép- és szoborleírásaiban a műtárgy mozdulatlan témája cselekvénnyé oldódott föl és alakuló folyamattá lett. Színekkel átszőtt, képeket vetítő stilusa vitte magával az olvasót. A művészet történetének tudósai között azok közé a kevesek közé tartozott, akik művészei voltak az írásnak, akik írott szóval formákat és szineket tudtak idézni és egészen a közelébe jutni annak a szenzációnak, amelyet a szobrász, vagy a festő a maga sajátos eszközeivel rögzít meg. Látszólag könnyedén, valójában mély szeretettel merült bele tárgyába és fontoskodást nem ismerve, kalauzolta el olvasóját neki idegen régiókba. Mindez ritka élvezetes íróvá tette; nem annyira a tudós kartársak, mint inkább a művészi írás élvezőinek és a mívelt tudnivágyóknak kedveltjévé. A kartársak, régi gyakorlat szerint, szerették lenézni benne a «népszerűsítőt». Az is volt, a régiek művészetének olyan értője, aki a megértéshez a profán lelkeket is el tudta vezérelni. De persze puszta népszerűsítőnél jóval több volt. Igen nagy, igen széleskörű tudású művész, aki számára a művészet egész rengeteg birodalmának kapui nyitva voltak.

Pályáját mint kutató tudós kezdte, s már a doktori értekezésével (az Altichiero-ról írt első és máig egyetlen monografia) figyelmet keltett. Nem kevésbbé feldolgozatlan anyaghoz nyúlt, amikor megírta a sienai quattrocento szobrászairól szóló szép könyvét. Az a különös sors jutott osztályrészéül, hogy a művészettörténelem világirodalma ezeket és egyéb munkáit is sűrűn idézi, főként azért, hogy vitába szálljon meghatározásaival, de ellenni nélkülök mégsem képes. Ő maga életének végső szakaszában, amikor még sejtelme sem volt róla, milyen halálos betegség vágta alattomos fogát atléta-testébe, lemondóan beszélt tudományos munkáiról.

- Az lesz a sorsuk, ami más művészettörténészek könyveinek. Az újabb nemzedékek újabb adatai fölöslegesekké teszik őt. Elmúlnak, mintha meg se születtek volna.

Azt vetettem ellene, hogy az ő írásainak nem csak tudományos jelentősége van, hanem önálló művészeti értéke is. S hivatkoztam azokra a művészeti írókra, akiket túléltek alkotásaik.

Már nagyon szkeptikus volt akkortájt - 1930-ban, Brunnenben, a vierwaldstätti tó partján, ahol utóljára szorítottuk meg egymás kezét - önmagára nézve semmi jóban sem tudott hinni. Nagyszerű lelkesedése, optimizmusa, fáradhatatlan munkakedve - minden elpártolt tőle! Magára hagyta az öregség küszöbén, amelyen túl a halálos betegség lesett reá.

Milyen lelkes, tevékeny, munkakedvtől buzogó férfiú volt pedig fiatalabb éveiben! Rómában ismerkedtem meg véle, 1911. husvétján. Az írásaiból már jól ismertem. Osvát Ernő hívta rá föl a figyelmemet. A «Frankfurter Zeitung» tárcarovatában találkozott írásaival és az ő mindig kereső érdeklődésével élvezte stílusát. Rómába Siciliából érkezett ifjú feleségével, egy csomó fiatal német építész társaságában. Már az első kézszorítása is csupa melegség volt, az első szava is szíves, nyájas barátság. Az ismeretlen, otthon is névtelen, nála jóval fiatalabb idegennel úgy bánt, mint régi baráttal. Meghitt volt hozzá, föltárta egész valóját, szemmel láthatóan örült az új barátnak. Emlékezetes, nekem felejthetetlen napokat töltöttünk együtt. Rómának ő minden zegét-zugát ismerte és hozzá multjának a történetét, mégis gyermeki örömmel fogadta, ha valamire fölhívtam a figyelmét, olyasmire, amiről mint újabban fölmerült jelenségről föltehettem, hogy még nem tud. Nagy érdeklődés volt benne az irodalom és a zene iránt is. A Teatro Costanziban együtt hallgattuk meg Donizetti «Don Sebastianó»-ját, s még évekkel utóbb is dúdolgatta belőle Battistini nagyáriáját. Azok közé a ritkák közé tartozott, akik mindig kinyílni kész lelküket egészen kitárják azok előtt, akiket meghittségükbe fogadtak. Azzal az ígérettel búcsúztam el tőle és feleségétől, hogy karácsonyra meglátogatom őket Berlinben:

- Majd megmutatjuk a legkülönbünket, amink van. A gyermekeinket.

És megmutatta a három elragadó gyermeket: a két bájos leánykát és csöpp fiát, - az eljövendő barátokat. A karácsonyfájuk alá ültetett, majd végigvitt a városon, amelyet nem nagyon szeretett, mert megtestesülése volt a katonás fegyelmezettségnek, amiről az volt a felfogása, hogy emberhez nem méltó. Mikor egyszer csodálkozva emlegettem a berlini utca nagy rendjét, hevesen csapott rám a kérdéssel:

- De tudja-e, hogy mi az ára?

Miként Stendhal, az emberélet fesztelenségéért, az ösztönök szabad érvényesüléséért szerette Olaszországot. Nem csak a múltját szerette, és benne a művészetét, hanem a ma Olaszországát is, a népét minden életnyilvánulásában. Minden lélekzetnyi szabad idejét ott töltötte. Beutazta minden részét, fölkereste minden művészeti emlékét. Tanítványainak népes karavánjait vezette végig Siciliától Rómáig, onnan az osztrák határig. Voltak kedvenc helyei: azokra még idős korában is vissza-visszatért. Ilyen volt Urbino, azután az apuliai hohenstaufi várkastélyok, Castel del Monte, Gioia del Colle és Lucera, de persze minden egyébnél inkább Róma.

Együttvéve sok évet töltött Olaszországban. Hosszú beszélgetéseink során elmondta élete történetét. Az apja evangélikus lelkész volt, de nem sokkal a ő megszületése után meghalt. Az édesanyja nevelte, Diesterweg-leány, a híres pedagógus rokona. A heroikus nőnek ritka példánya volt. Két évi boldog házasság után vagyontalanul került ki neveletlen két gyermekével a nagy életbe. Nem esett kétségbe. Felsőbb leányiskolát nyitott Bonnban, s az iskolát az évek folyamán a kis rajnamelléki város nevezetességévé fejlesztette. Fia kitűnő férfiak közelében nevelkedett. Édesanyja papnak szánta. Schubring elvégezte a theológiát és segédlelkész lett Majnafrankfurtban. De akkor már készen volt benne az elhatározás, hogy szakít pályájával és a művészet tudósa lesz. Néhány esztendei egyetemi munka után megszerezte a doktorátust, a akkor leutazott Olaszországba. Bariban a német kolónia iskolájának vezetője lett s ez az állása hozzásegítette, hogy két évet tölthessen Itáliában és kirándulásokon, kisebb utazásokon az ország nagy részét megismerhesse. Mikor két évvel utóbb visszatért hazájába, magával vitte hitvestársul a barii német konzul leányát.

Nem várt reá könnyű boldogulás. Szakadatlanul és sokat kellett dolgoznia gyorsan megnövekvő családjáért. Olyan állásban, amely a robotszerű munkától mentesítse, csak sokára, csak jóval a háború után tudott elhelyezkedni. Pedig kitűnő előadó volt és tanítványai rajongtak érte. De ismerték jól egyebütt is; sokfelé hívták előadónak a színes beszédű és vonzó föllépésű tudóst. Többször járt Budapesten is, előadást is tartott itt több ízben. Jól ismerte és nagyra becsülte Szépművészeti Múzeumunkat, s kiadványaiban szívesen népszerűsítette kincseit. Sok ragyogó tulajdonságával azonban nem adatott meg neki az érvényesülés tehetsége. S ahol másnak a boldogulás alkalma kínálkozott, ott ő rendszerint lemaradt.

De panasz nélkül vállalta sorsát. Kicsiny igényű ember volt s a munkában nagy élvezete tellett. De nagy élvezője volt az életnek is. Lelkesedett a zenéért, a jó borért és mindenért, ami szép. Érdeklődése egyáltalán nem szorítkozott a maga szakmájára. Kitünően ismerte Dantét, sokat beszélt róla tanítványainak és előadásainak eredményét élete utolsó könyvében foglalta össze. Ugyanúgy szerette és ismerte Shakespearet is. A tragédiáinak alapul szolgáló régi olasz novellákat lefordította és kötetben kiadta. Maradt egy nagyon érdekes tanulmánya, amelyben Rembrandt és Shakespeare alakját és művészetét vetette egybe egymással. S amellett olvasmányaiban nem zárkózott a múltba, hanem korának jelenségeit is figyelemmel kisérte. Spengler könyvéről akkor írt nekem, amikor hozzánk még a híre sem jutott el. S mennyire figyelemmel kísérte és ismerte mindazt, ami Olaszország múltjára vonatkozó új kiadvány megjelent!

Életének egyik nagy terve volt, hogy könyvet ír az olasz trecentóról. Még a háború utáni években is foglalkoztatta ez a terv. Mikor 1930-ban utoljára voltunk együtt, már erről is lemondóan beszélt.

- Nem fogom megírni, - jelentette ki kurtán és határozottan.

Nagyon szomorú volt a vége ennek a derűslelkű, az életet annyira szerető, az életet annyira élvezni tudó férfiúnak. Cukorbaj emésztette testét és egy elmérgesedett seb miatt tőből le kellett vágni a lábát. Műlábbal igyekezett boldogulni, de az már nem tudta pótolni azt, ami elveszett. Olaszországról, a vídám diák-karavánokról le kellett mondania. Nem volt vígasztalás számára, hogy időközben rendes tanára lett a hannoveri műegyetemnek. Nem kedvelte ezt a várost és népét és egyre sötétebb gondba borította a háború hajlandóságának föléledése az ifjúság körében. Nagy indulattal kelt ki az olasz nép militarizálódása ellen, s kétségbeesve hallotta a hireket arról, hogy ott már a gyerekeket is katonai fegyelembe törik.

- Mi lesz abból a népből, ha elporoszosítják! - mondta egyszer panaszosan, és a könnyen hívő gyermek módjára hálás volt, amikor megnyugtattam, s mint szemtanú bizonykodtam, hogy az olasz nép derékségén, emberségességén semmiféle politikai rendszer sem változtatott.

Régebben sokszor adtunk egymásnak találkozót Itáliában. Sohasem sikerült többé ott találkoznunk. Amikor végre megadatott volna a módja: ő, a mozgékony, az örökké fürge, a semmi fáradtságtól meg nem ijedő, aki augusztus forróságában volt képes Siciliát végigjárni, már örökre lemondott Itáliáról. Lemondott a ragyogó égnek, a dalnak, az emberi boldogságnak hazájáról. Csak az emlékei jártak vissza belé azokban az óráiban, amelyekben a szenvedés békén hagyta és tudattalan mély álmából felocsúdott a tudat édes álmaira. Atlétai testéből gyermeknek tiszta lelke röppent el, azokhoz a gyermeki alakokhoz hasonlatos, amelyekben az ő szeretett olasz trecentistái a meghaló ember távozó lelkét szokták megjeleníteni: az ember lelkét, amelyre az angyal vigyáz, hogy a lesben álló ördög el ne ragadja.