Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: Mai angol Dekameron
Szerkesztette: Vernon Duckworth Barker - Fordították: P. Berinkey Irma, Hevesi András, Karinthy Frigyes, Reichard Piroska, Schöpflin Aladár, Cs. Szabó László - Nyugat-kiadás

Elbeszéléskötet, amelyik szinte testi jóízeket kelt fel. Az angol tea illatát, amelybe kínai, indiai fűszerek szállították engedelmesen a maguk exotikumát, a whisky fanyarságát, amely húzódozó ínyünk és sznobisztikus hajlamainak számára az inzularitást érzékelteti, az angol cigaretta csípős ízét és ópiumos füstjét, a common sense valósága felett lebegő álomvilágot. Mindent, amit ételben, italban, szellemben, jellemben megszoktunk angolnak tekinteni, az örök közhelyet, ami a gondolat kényelme, pihenő elnyújtózás a kínálkozó képzetek között. Az angolt, azt mondják, kilométerről meg lehet ismerni az utcán. Az angol novellát is, akárhogy elkeveredik kontinentális társai közé, nyomban jellegzetesnek érezzük; hát még ha rajban jön, egészséges öntudatossággal, mégis fegyelmezetten, mint egy angol túristacsapat! A könnyen felismerhetőség, ami már önmagában szellemi élvezet, avatja az angol könyvet «társasági» olvasmánnyá; ki tudná a modern nőt Maugham- vagy Huxley-regény nélkül elképzelni? De ugyanez a tulajdonság, tetézve a mesterségbeli rutinnal, kelleti az ínyencekkel is, akik számára izgalmas kérdés marad, hogy ennyi magátólértetődés, tenyeres-talpas valóság hogy férhet meg a legsejtelmesebb, legfeszültebb, legkörmönfontabb hangulatokkal, hogy lehet a kettő tulajdonképpen egy. Nem háttér, nem alapeszme, nem szimbolikus utalás formájában, mint a német elbeszélésekben, amelyek bonyolultsága alapjában oly egyszerű, hanem bosszantóan megmagyarázhatatlanul magában az ábrázolásban, amelyben a legkisebb jel sem árulkodik a szándékra. Az angol regény rejtélye a világossága, a megcsináltság, ahol a tökéletes mesteremberben kell lépten-nyomon felismernünk a szent őrültet. Ez a dekameron is szolíd, mint az angol világbirodalom és abszurd és érthetetlen, mint az angol világbirodalom.

«India tea.» Lelkiekben a franciák kényeztettek el bennünket. Előzményeket felfejteni, az egymást keresztező hajszálmotívumokat, a tetthez vezető utat feltárni senki sem tudja úgy, mint ők. Maga a cselekvés már kevésbé érdekli őket, brutalitásától önkéntelen visszahúzódnak az indokok szellemi területére. Az angol a brutalitást választja, hogy a kirobbanás magnéziumfényével pillanat alatt világosságra rángassa a sötétben megbújó ösztönöket. Maugham novellája, az «Eső», egyetlen jóladagolt töltés a fellobbanáshoz, amely azután utólag beragyogja a szereplők arcát is, alig észrevehető finomságokra figyelmeztetve. Jelző alig van róluk, csak szavuk és sorsuk vési keményre figurájukat. A borzalmas vágás, amellyel a megtérítettje előtt elbukó misszionárius halálba küldi magát, az utolsó logikus mozdulat a fanatikus gesztusok sorában, amelyek a szemünk előtt nőnek félelmetes valósággá. Áldozatának olcsó kis élete ott kavarog a sikoltozó, elhallgató, újból felújjongó gramofonlemezeken. És a mellékszereplők milyen tökéletesen leplezik le magukat egy-egy fordulatban; az orvos, aki elnéző szellemével oly fölényben érzi magát és aki oly tehetetlen tud lenni az akarat pusztító dinamizmusával szemben, a két feleség, akik a maguk bágyadtabb módján remekül kiegészítik férjeiket, az egyik ijedt tartózkodásával a könnyelmű, a másik pedáns szigorával a lobogó mellett. «Azt a szót, hogy «tisztességes» szigorúan technikai módon ejtette ki» - az összeszorított vértelen ajkakat látjuk, és lehetetlen többé elfelejtenünk.

A lélektani csattanóra építi fel történetét Huxley is, akinek háborúutáni okossága egyébként élesen eltér Maugham békebeli bölcseségétől. Erre számít Hughes is, novellájában és kegyetlen regényében (A High Wind in Jamaica) ugyanígy hempergeti csapdáról csapdára idegzetünket. Három író, akiknek lélekismerete és biztonsága, árnyalatokban való jártassága semmi kívánni valót nem hagy maga után és mégsem veti meg a meglepetést, a figyelmünk elleni erőszakot, majdnem azt mondhatnám, a detektívtörténetek erős hatásait. Úgy halogatják a döntést, mintha agyafúrt bűnözők késleltetnék és oly váratlanul dobják elénk, mintha a mesterdetektív lépne jótékonyan közbe. Mert nem válogatnak az eszközökben és természetes nemtörődömséggel váltogatják a megszokottat és a váratlant, mindig el vagyunk készülve a rendkívülire. A csodavárás hangulatát megteremteni pedig már a legigazabb költészet; a felajzottság adja a hitet, a hit a valóságos csodákat. Ami írói fogásnak indult, művészi kinyilatkoztatásként ér el hozzánk.

De a lélek meglepetésein kívül két más forrás is táplálja az angol epika örök szükségletét, a kalandot; a lelkek feletti fantasztikum és az idegen lelkek exotikuma. Wells, aki mélységesen bonhomme tud lenni, ha a gondolataira, de vérbeli író, ha a képzeletére bízza magát, a dekameronban közölt hangulatos novellájával bizonyságot tesz, hogy a költőiségnek sem árt a reális részletezés. A vakok közötti egyetlen látónak küzdelmét a magamegértésért a francia író filozófikus mesének, a német szimbolikus képnek írta volna meg (magyar fordítója, Karinthy Frigyes krokinak használta fel a rokon témát), Wells angol módra ruházza fel a valószínűtlent az élet apróságaival, a mindennapi embereket a döntő fogyatkozásukból eredő groteszkséggel. A fantasztikum itt szolgál, nem felszabadult, de munkába fogott bűvös szellem. Akárcsak az exotikum Maugham írásaiban; a legtávolabbi színeken is megérződik az angliai keverés. Messze földről jön, de London adja át a világnak. A francia kalandkeresők, Lotitól Morandig, mindig megütköznek a messzi idegenen, valami hallatlanul eltérőt, természetelleneset látnak benne, az angolok Kiplingtől Maughamig az alattvalót, a szellemi kiegészítőt veszik szemügyre. «Comment peut-on ętre Persan?» - kérdi a francia; «ime a perzsánk, indiaink, malájink» - mondja az angol. His Majesty's exotism.

«Black and white». Ami a kontinentális embert legjobban megzavarja az angolban, az a hagyománytiszteletük és forradalmiságuk viszonya. Sehogysem tud eligazodni rajta; vajjon a multra csak azért van szükségük, hogy még különlegesebbnek tünjenek fel, megőrzött furcsaságaikkal utolsó egyéneknek egy tömeg-Európában, vagy szeszélyes újatkeresésük azért olyan bátor, mert öntudatlanul érzik, hogy a vérükben lévő előítéletekkel sohasem zuhanhatnak szellemi nihilbe. Irodalmilag is milyen furcsa az örök formabontó Sterne-ket békés egyetértésben látni az örök mesélő Fielding-ek mellett, megértve és méltányolva egymást, nem is annyira a tisztelet, mint inkább a játékos cinkosság érzésével. Ilyen nevető gyöngédséggel néz vissza a mai írói nemzedék a viktoriánus óriásokra, meglesve hipokrizisüket, túlzott ünnepélyességüket, de habozás nélkül magukévá téve, amit értékesnek látnak benne. Regényt a maguk feje után akarnak írni, de novellát! Itt csak tovább fejlesztői lehetnek halhatatlan mintaképeiknek és a legforradalmibb is engedelmesen símul a tökéletessé formált gyakorlathoz. Aki Joyce regényét és novelláskötetét olvasta, alig hiszi el, hogy egy ember írta őket. Nem természetes fejlődés van köztük és nemcsak a felfedezésétől megrészegedett író gyökeres szakítása a multjával, ami szintén fejlődés, ha negatív is; a két szélsőség jellegzetesen angol párosítása ez a lélekben, úgy tombolni ki forradalmiságát, hogy a megfelelő területeken nyárspolgár tudjon maradni. Barker idézi Maugham vallomását művészetéről: «Szeretem a jól kifundált történetet» - mondja egyszerűen és szeretik, ha nem is mondják ki ilyen nyiltan, a legálmodozóbbak vagy legintellektuálisabbak is. A regényben rakoncátlanul történéstelen Huxley egyszerre mesélővé szelídül, ha novellát ír és akik, mint Virginia Woolf, sehogy sem tudnak letenni újító hajlamukról, inkább nem írnak elbeszélést. Hogy miért éppen az elbeszélés hagyományos formáját tartják tiszteletben, amikor nem tisztelték a drámáét és regényét, egyike azoknak az angol irracionálitásoknak, amelyekre nem szabad magyarázatot keresni. Vagy talán mint más értelmetlenségük mélyén itt is egy gyakorlati megfigyelés lappang, ösztönös elfogadása a ténynek, hogy ez a műfaj Boccaccio óta alig változott. Mindenesetre a tíz külömböző írói törekvésnél élesebben rajzolódik ki a kötetből a forma közös természete.

«Gold Flake.» A legfőbb különbség talán költőiségük mértéke. A legújabbak, akik a pátoszból kigyógyultak, még nem jutottak el egy korszerű költészetig; az átmenetet szellemes mutatványokkal töltik ki, mint Osbert Sitwell, vagy önmagán gúnyolódó vágyódással az elvesztett paradicsom után, mint Huxley. A kiábrándultak két halott társukat csodálják rajongva, egy férfit és egy nőt, akik nem a kételybe menekültek, hanem saját külön mitológiájukba. Utánozhatatlanok, mert lelkükre volt szabva világképük, de ösztönző hatásuk erős. Katherine Mansfield újra, elfogadhatóvá tette a szentimentalizmust; olyan érzelgős, mint a mozi, olyan leheletszerű modorban, mint a japán festmények. «Parker néni élete» egyszerre visszaélés a szívünkkel és legkényesebb ízlésünkkel; mint a benne szereplő író, mi se nagyon tudunk mit kezdeni a gyásszal és az elbeszélés végén ugyanúgy a világba szeretnők üvölteni fájdalmunkat, mint a néni. Csak a művészetre figyeltünk és egyszerre a legvalódibb sírógörcsben vagyunk; fínomsággal jobban erőszakoskodni igazán nem lehet.

A másik érzelemapostol, Lawrence, volt számomra a kötet nagy felfedezése. Eddig csak regényeiből ismertem és sehogysem tudtam megérteni a rajongást, amellyel emlegették. Unalmas eltökéltséggel, túlságos programmízűen, néha, mint a «Lady Chatterley's lover»-ben, önkéntelen komikumba forduló komolysággal fejtegetett valamit, aminek arcunkba kellett volna csapni, marni és égetni, mint a lángnak. Csak elemi erőkkel dolgozott, anya és fiú, férfi és nő, ember és istenség együttesének legkínzóbb, legrejtettebb, legősibb élményeivel, de részletezése elfojtott minden titkot bennük, a szenvedélyből, amellyel feléjük fordult, alig mentődött át valami a hatásba. Nos, a kötetben közölt elbeszélés egyszerre megismerteti az igazi Lawrence-t; csak elakadó lélekzettel lehet olvasni. Ennek a démonikus művésznek halála volt, ha szélesen elterpeszkedett és feltámadása, ha sűrítette a mondanivalóját. Negyven oldalon olyan zsúfolt képét kapjuk egy élet tragikumának, amit a «Sons and Lovers» két kötete meg sem tud közelíteni. Nem a szándék rikít belőle, hanem a gyötrő indokolás; ez a lélek nem találhatta meg a helyét a társadalomban. Egyre magányosabb szigetre menekül a szigetek szerelmese; kihülő szívvel távolodik el az emberektől, idegenektől és szerelmestől, állatoktól és növényektől, akarattól, vágytól, érzelmektől, magától az élettől. Hová lett az életkiélés szavaló prófétája ebben az összeomló emberben, hová a felmagasztalt természet ebben a süket, üres, szürke világban! A tenger színeváltásai kísérik, a festés hátborzongató művészetével, az élőt a halál felé. «A víz tajtékja nem volt már tiszta. Piszkosnak látszott. És a tenger nyaldosta a hullaszerű föld fehérségét. Hódara szitált a halott levegőből.» Igy köszönt be a vég.

És így csap magasra, a különálló egyéniségben is közös angol módra, váratlan kitöréssel a költészet. Ahogy a háború képeire, ahol a többi irodalmak példájára nyers eszközöket várnánk, Aldington könnyű fátyolt borít, lírai betétekben oldva fel az emlékek keserűségét. Nehéz az angolok útjait kiszámítani (talán ők maguk sem tudják), de többnyire helyeselnünk kell azt, amit választottak.

A dekameron jól összeválogatott együttese általános jellemzésre csábította az idegent; Barker tanulmánya otthonos fölénnyel és mértéktartó ízléssel osztja el az egyéni színeket közöttük. A fordítók is egyéniségük szerint osztozkodtak a darabokon; a rokonhajlamok átszínesítik stílusukat.