Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Kiállítások

Az Arcképfestők társasága, mely néhány évvel ezelőtt alakult, a Nemzeti Szalonban kiállítást rendezett, hogy, mint a tárgymutató előszava hangsúlyozza, közönségünk figyelmét felhívja a művészalkotta arcképre. Nyilvánvalóan két irányban kell védekezni, egyrészt a fényképészek készítette kiszínezett képmások, másrészt ama kontárok ellen, akik némi másolói ügyességre támaszkodva fényképekről festegetik azokat az aprólékos és síma portrékat, melyek legújabban, sajnos, a társadalom legmagasabb köreiben is megbecsülésre találnak.

De vajjon minden tekintetben sikerült-e ez a védekezés? Vajjon a kiállítók valóban kizárólag csak művészi szempontokat tartanak-e szemük előtt? Törekednek-e gondosan elmélyedni modeljük egyéniségébe? Vajjon mindig csak festői viziójukat adják-e, vagy pedig ők is élnek a hizelgés olcsó eszközeivel?

Ezekre a kérdésekre ez a kiállítás, egy-két kivételtől eltekintve, meglehetősen kedvezőtlen választ adott, mint ahogy mai arcképfestészetünk túlnyomó része általában is kedvezőtlenül felel. Igaz, hogy az arckép igen nehéz műfaj. Művészi szabadság szempontjából a legkorlátozottabb. A festő megrendelőjével áll szemben, akinek rendszerint százféle kívánsága van s a festő sokkal könnyebben is hamisíthat, mert a fényképész lencséjének nem lehet annyira parancsolni, mint az ecsetnek. Fehér holló számába megy az olyan megrendelő, aki nem avatkozik a művész munkájába, aki nem akar szebbnek, fiatalabbnak, előkelőbbnek, minden tekintetben különbnek látszani, mint amilyen: egy Velazquez kegyetlen igazmondása ma aligha tetszenék a nagyuraknak. De még ezen a korlátozáson belül is maradna elég lehetőség, amely művészibb megoldást enged, ahol a gúzsba kötött géniusz megmutathatná erejét. Az igazság helyett ragyogóan festhetné meg a hazugságot, - de ez a kiállítás még erre sem igen szolgáltat példákat.

Még László Fülöp festményei sem, amelyek ma talán az egész művelt világon a legkedveltebb termékei a virtuóz nagyvilági arcképfestésnek. Évről-évre modorosabbá és lelkileg üresebbé váló ábrázolásmódja kitünően elégíti ki megrendelői vágyait. Annál is inkább, mert olyan virtuóz álfestőiségbe burkolja előadásmódját, mely külsőségekben egykori nagy arcképfestők modorára emlékeztet. Képei előtt álmélkodva áll az a közönség, melynek a formateremtő művészet örökre idegen és kinevette annak idején egy Ferenczy Károly, vagy Rippl-Rónai József alkotásait.

*

Nagy István kiállítása persze jóval kevesebb közönséget vonzott. Egyike ő ama művészeinknek, akivel kortársai a legigazságtalanabbul bántak el. Nem is a nagyközönség, melynek általában igen kevés köze van a művészethez, hanem még azok is, akik a lélek teremtő erejét fel tudják ismerni a művekben. Oka ennek alkalmasint az volt, hogy Nagy István nem esett bele a magyar festészet fejlődésének vonalába. A naturalizmus és impresszionizmus diadalútjának elején jelentkezett romantikusan hangulatos, expresszív festményekkel, melyek egy szenvedélyesen gyötrődő lélek alázatos küzdelmét mondták el komor, tépelődő hangon. Sötét viziókat kínált, melyekről lerítt, hogy az alkotás fájdalmából, a végtelenség ébresztette megalázkodásból születtek. Nagy István kezdetben legtöbbnyire szénnel dolgozott, amivel fehér-fekete ábrázolásokat készített mély sötétségekkel és harsogó fehér részletekkel. Később kissé színesebbé fejlesztette világát. Áttért a pasztellkrétára, anélkül, hogy ennek lágy és enyhe világos hamvasságára csábító lehetőségei megvesztegették volna.

Mostani kiállítása is ennek a sötét színességnek jegyében áll. Tájképei ma még viziószerűbbek, mint eddig. Komor megdöbbenéssel számolnak be arról a vallásos rajongásról, amellyel a művész a természet világába merül. Tömören összefoglalt tömegeket, harsogva sötétlő vagy felsíró színeket görget elénk.

Elérkezett-e végre Nagy Istvánnal szemben az igazságszolgáltatás ideje? Talán. Művészetünk legújabb kifejlődése, melyet ő számos évvel előzött meg, hasonló nyomokon jár s ha közönségünk nem is, de éppen legjobb művészeink kezdik jelentőségét érdeme szerint méltányolni.

*

Hivatal és művészet nálunk a XIX. század második felében nagyon eltávolodtak egymástól. A hivatal a régi bevált formák utánzásához ragaszkodik, az igazi művész újat teremt. A hivatal az ügyeskedést szereti, a síma sablónt, a polgári kisszerűséget, de fél a művészi teremtő erőtől, melyet rendetlenségnek érez, amiben igaza is van, mert az igazi művész csak a maga alkotásmódjának rendjét követi. Ennek a régi tapasztalatnak, sajnos, folyton akadnak új bizonyságai. Nemrégiben az egyetem háromszázéves jubileuma kettőt is szolgáltatott. Az egyetem Pátzay Pálnál, kiváló szobrászművészünknél emlékérmet rendelt meg, melynek Pázmány Pétert kellett ábrázolnia. Pátzay el is készítette a modelt, mely nagyszerűen sikerült. A nagy bíboros fölötte jellegzetes fejének remek képmása volt. Bízvást mondhatom, hogy a legjobb, legművészibb, melyet róla valaha készítettek. A legszebb magyar emlékérmek egyike. Ezek után csak természetes, hogy nem Pátzay érmét verették ki a jubileum emlékére, hanem egy művészileg egészen jelentéktelen művet: a magyar bürokrácia nagyobb dicsőségére.

És jött a Pázmány kétpengős, hasonló művészi kudarccal. A pályázaton messze kimagaslott Beck Ö. Fülöp pályaműve. Persze ismét nem neki jutott a megbízás. Ugyanaz az éremkészítő kapta, aki az egyetemi érmet készítette. Az eredmény ugyanaz: jelentéktelen, épen olyan, mint a forgalomban lévő sikerületlen kétpengős, ugyanannak a plaketteurnek műve. Jót erről a Pázmány-kétpengősről nem lehet mondani. Írásoldala üres, sablónos, fejoldalán Pázmány hatalmas feje helyett egy elaprózott és kiegyensúlyozatlan kompozició, amelyen egy mellékalakot magasabb reliefkiképzés emel ki a főalakkal, Pázmány Péterrel szemben, akinek arcára alig egy-két négyzetmilliméter tér jutott, de annál több lapos ruhájára!

Hivatal és művészet mily messzire esnek egymástól még a magyar reformkorszakban is!