Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · Földi Mihály: Új theokrácia felé?

Földi Mihály: Új theokrácia felé?
Előszó és epilógus helyett egy készülő könyvhöz
5.

Tudnunk kell és tudatossá kell tennünk.

Az emberi élet néhány évtized óta elmehanizálódott, elszürkült. Cipelünk magunkkal régi formákat, újakat is kiver belőlünk a sorsunk, de mindnyájan érezzük, hogy hiányzik az igazi tartalmuk, a lényeges rendeltetésük. Szürkeség és tartalmatlanság jellemzi az egyes emberek életét, a családot, az össze-vissza kavargó társadalmat, az acsarkodó osztályokat, hazug, szemforgató versengés a nemzetközi életet, céltalanság a tömegeket, melyek elfásulnak az anyagi javak elintézetlen harcában és amelyeknek tusakodásában ma oly gyakran teremt pillanatnyi csöndet az erőszak, a jog és az isteni meggyőződés hiányában. Jog? Meggyőződés? A világháború, mely csak elmélyítette a válságot, az isteni elvek mellőzött rendteremtő ereje helyett új rendszert erőszakol: a tények erejét. Tényeket teremts s a jog és igazság, a nemes és megváltó «affectio és misericordia» majd alkalmazkodik a tényekhez. Az ifjú, ki az iskolában megtanult bizonyos mennyiségű vallást és erkölcstant, zavartan rángatja fejét, mikor elindul az életbe: mit kezdjen erkölcstanával?... hiszen itt kint alig van nyoma az uralmának, sőt a mindennapos gyakorlat épp az ellentétét «szentesíti». Győzz, a többivel ne törődj, látja itt kint s ha nem akar elbukni, beáll a tények sorába. Megalkuszik s mire győz (ki a győztes itt?) vagy elbukik (amire nyitva áll a tér), lehullottak lelkének csillagai s a temető felé már csak egy korhadt testet vonszolnak, mely után nem világít fény. A temető felé? A mi mai életünk kiégett emberekkel van teli. Kiégettekkel és pogányokkal. Egy új pogányság véli ma mindenfelé diadalmasan szárnyait bontogatni, új barbarizmus, mely azt hiszi, hogy a kiégett formákat lármával, propagandával, erőszakkal, vérrel lehet megtölteni. Ez tévedés. A formának csak egy éltető tartalma van: a lélek, mely isteni eredetű és rendeltetésű. De tévednek azok is, akik azt hiszik, hogy az új pogánysággal sikeres harcot lehet vívni a kultúra emlegetésével, az emberiesség siránkozásával, a demokrácia és mindenféle emberi jog hol kényelmes, hol unalmas, de mindenképen megszokott és idejét mult hangoztatásával. Demokrácia? Hogyne, jó volna. Emberi jog? Gyönyörű. Kultúra? Nélkülözhetetlen. Emberiesség? Ez a cél. De ez nem elég. A harc harc, a harc elől nem lehet kitérni, a harc áldozatot és elsősorban önfeláldozást követel. Mindenekelőtt pedig felszerelést. Mivel szerelhetjük fel magunkat, ha nem éppen azzal, amit szembeszögezünk a neobarbarizmusnak és amit meg akarunk menteni: kulturával. De nem a szóval, nem a szó üres és gyanús handabandázásával, hanem le kell szállnunk a gyökerekig. A kultúránk gyökeréig. Hol van az? Mi az? Isten.

Ez a mi kultúránk Istenben gyökerezik, mint ahogy a pusztító neobarbarizmus is néha nagyon réginek látszik: olyan népkatlanokból lángol fel, melyeket talán sohasem telített meg a kereszténység... Ez a mi kultúránk Istenben gyökerezik, Istenhez kell visszatérnünk. Istent kell visszahoznunk az életünkbe. Tudatosan. A magánéletünkbe. A családi életünkbe. A társadalmi életünkbe. Az állami életünkbe. A nemzetközi életünkbe.

Theokrácia.

Egy új theokráciáról van szó. Ez a menekülés, ez a feltámadás útja.

Modern theokrácia.