Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár

Bárdos Arturt ünneplik, mert most telt be huszonötödik jubileuma annak, hogy elkezdett rendezni. Akik ma színházat vezetnek és színházban rendeznek, azoknak nagyobb része kortársa, vagy nála idősebb, de egy sincs, akinek a pályája olyan színes és változatos volna, mint az övé. Rendezett klasszikusokat és operetteket, moderneket és régieket, realisztikusokat és stilizáltakat, igazgatott kis szinházakat és nagy színházakat, ezek közül egyiket-másikat ő is alapította, voltak igen nagy sikerei és voltak balsikerei, kisérletezett írókkal és színészekkel. Nyugtalan pálya és nyugtalan ember, olyan korban, mikor a színházak vezetői csak arra igyekeztek, hogy mikép lehetne kockázat nélkül biztosra menni, ő az egyedüli, aki mert kockáztatni, kipróbálatlan dolgokat kipróbálni. Mindazok között, kik az utóbbi negyedszázad alatt Budapesten színházat vezettek, benne volt a legtöbb bátorság. Mindig nagyot akart és néhányszor el is érte, a munkája nem óvatos rutín volt, hanem egy fanatikus szinházi ember szűntelen újrakezdése. Azzal dicsérik, - és méltán, - hogy a legtöbb kíváló színészt ő juttatta először szóhoz, - ez is nyugtalan természetéből folyt, abból a művészi kiváncsiságból, amely nem a bizonyos, hanem a lehetséges dolgokat szereti keresni. Éppen ezért nem konzerválódott egy bizonyos rendezői stílusban, nem állt meg elért eredményeknél, mindig eggyel tovább ment, vagy előre, vagy vissza. Szerelme mégis, úgylátszik, a játék visszavezetése a bábjáték-stílushoz, a színjátszás táncszerű jellegének reaktiválása, mert ehhez évek során, mióta a Dembinszki-utcai kis színházban elkezdte, minduntalan visszatért. Joggal dicsekedhetik azzal, hogy ami pluszt huszonötéves pályáján ki tud mutatni, az művészileg is értékes darabok előadásából származik. Néhány nagy erkölcsi sikere nagy anyagi sikert is jelentett. És huszonöt év alatt nem higgadt le és nem vesztette el sem fanatizmusát, sem nyugtalan, kereső ösztönét, legkevésbé pedig hitét a színházban. Voltak, akik igazságtalanul kritizálták és most megvan az elégtétele, hogy azok is elismerik, hogy nélküle színpadunk sokkal szegényebb volna.

*

A hadműveletek elindításakor - a gép-háborúk előtti időkben legalább így volt - a könnyű lovasságot küldték előre kitapogatni a terepet és megkeresni az érintkezést az ellenséggel. Igy szokták a színházak is: szeptemberben, szezón-nyitóul könnyű fajsúlyú darabokkal jönnek elő, hogyha a közönség kicsit elszokott a nyáron a színháztól, visszacsalogassák a könnyű szórakozás csalétkével. Három színház nyitott eddig, három darabbal s mind a három a legkönnyebbet nyujtotta, amire csak képes. Színvonal dolgában csak az a különbség, hogy a Belvárosi Színházban némi zenével játszották az operettet, míg a másik kettőben zene nélkül.

Egy dolog közös mind a három darabban: a helyzetinvenció fogyatékossága. Az ember azzal az érzéssel megy haza a színházból, hogy kicsit több ötlettel és leleménnyel ugyanazt sokkal gazdagabban és mulatságosabban is meg lehetett volna csinálni. A szerzők még a maguk színvonalán sem tudták elérni azt, ami elérhető lett volna. A Pityu-ban (Bruno Frank-Török Rezső, Magyar Színház) a kofaasszony Hauptmanntól örökölt figurájában nincs elég humor, az íze kissé savanyú. Az esernyős király (Fodor-Bernatzky, Belvárosi Szinház) minduntalan elejti a téma fonalát és nem használja ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a nász estélyén miniszterelnökké kinevezett férj helyzete szinte kényszerítve kínál, a Szerelemből elégtelen (Bús-Fekete László, Vígszínház) egyáltalán elejti a témát a kabaré-jelenetek mozaikmunkája kedvéért, mintha szerzőjének sok kasszasikerrel bizonyított szórakoztató érzéke is ellankadt volna. Behatóbban elemezni ezeket a darabokat, ehhez több nagyképűség kellene, mint amennyivel mi rendelkezünk.

Inkább az előadásokról érdemes beszélni. A Pityu-ban nem éreztük, hogy Fedák Sári a helyén van. Neki nem abban van az ereje, hogy bele tudja magát élni egy szerepbe, hozzá hasonulni, - ő akkor játszik igazán jól, ha a szerep hasonul hozzá. Ebben az esetben olyan alkalmazkodást követel tőle a szerep, amelyre nem képes, ezért minden szemmel látható igyekezete mellett is, azaz éppen ezért, bizonytalan és nem igazi. Rózsahegyi Kálmánnak humorban szegény a szerepe s ha pótol is hozzá a magáéból, az nem lehet elég. Legjobban Békeffy László járt, akit most láttunk először nagy darabban. Neki van leginkább mit játszani és meg is játssza. A Vígszínház darabjában Muráti Lili bebizonyítja, hogy karakter-színésznőnek is beválik; nem könnyű a dolga és jól csinálja, bensőséget tud adni ott is, ahol a szerző nem segít neki. Olyan bohózatos helyzetben, mint mikor a függő-ágy leszakad vele, éreztetni tudja az alak szomorkás alaphangját. Góth Sándor egész kis szerepében nagy dolgot végez - ez az alak az ő leleménye, nem a szerzőé. A Belvárosi Színházban első sorban a rendezés munkája az érdekes; Hermann Richárd, nem hiába Bárdos Artur tanítványa, bábszínház stílusban állította be a darabot, zenélő szekrényben - elmés díszlet - mozgatja a színészeket s ezzel kihangsúlyozza az egésznek játék-jellegét. Kisérlet ez, de sikeres kisérlet. A színészek közül Páger Antal tud magával ragadni természetes jókedvével, a rendezésnek megfelelően kiemeli szerepét a realitás síkjából a felelőtlen játékba. A többiek közül Simon Zsuzsa tud legjobban vele tartani, míg Egry Mária, új felfedezés, még ezután kell hogy bebizonyítsa, hogy csakugyan felfedezés. Majd ha magából is ad valamit. Rátkai Mártont egy kuplé-féle előadásában éreztük igazinak.