Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · KÜLFÖLD

Thein Alfréd: Tolsztoj ismeretlen naplója

Ősszel, Tolsztoj halálának negyedszázados fordulója alkalmával nagyjelentőségű publikáció fog a francia könyvpiacon megjelenni: Tolsztojnak egy eddig ismeretlen és kiadatlan naplója, melynek francia verzióját most készíti elő az egyik előkelő párisi könyvkiadó.

1910 július 29-én, alig valamivel több, mint három hónappal halála előtt írta be Tolsztoj első feljegyzését egy kis füzetbe: «Új naplót kezdek, egyedül magam számára.» Azután napról-napra követik egymást a rövid, néha csak néhány soros rögzítések, párhuzamosan a közismert Napló fejezeteivel. De míg ez utóbbit Tolsztoj a világnak írta, eseményeket lefektetve, azok okait boncolva, harcos védekezésben: a Journal pour moi seul jegyzeteit sohasem mutatta meg senkinek.

Csak önmagával foglalkozik Tolsztoj naplójában és énjének legtisztább valójával: Istennel. Állapota állandóan rosszabbodik. Tudja, hogy halála közeledik. Két izben is találkozunk az elalváselőtti halálkétség izgalmával «ha életben maradok...». De Tolsztoj mégsem fél a végtől: várja, reméli a halált. És nem azért menekül Istenhez, nem azért esdekli segítségét, hogy ez utolsó megpróbáltatástól, a betegség kínjaitól, szabaduljon, hanem, hogy erőt merítsen a szeretethez. Szeretni akarja barátait, gyermekeit, feleségét, szeretetben akar megválni a földi élettől. És ugyanekkor kétségbeesett harcot vív környezetével és önkínzásban őrli fel önmagát.

Izgatott, néha kuszált szavaiban Tolsztoj precizen határozza meg családja iránti érzéseit: fiaihoz való viszonya bonyolult. Leót lehetetlen szeretnie, Andrejről nehéz elképzelnie, hogy Istentől kapott lelke van. Mégis becsüli jóságát. Idősebbik leányáról, Tanjáról, alig emlékezik meg. Annál jobban csüng kisebbik leányán, Szasán. Ő másolja naplóját, ő készíti elő menekülését, neki ír és sürgönyöz Optináról, október 28-án este (könyveket kér: Montaigne-t, Maupassant-t, Dosztojevszkij-t), neki diktálja leveleit. Egy este magához hívja: «Nem gyorsírásodra van szükségem, hanem szeretetedre» és mindketten sírnak, összeölelkezve.

Tolsztoj legelkeseredettebb ellensége a felesége, Szofja Andrejevna. A naplójegyzetekből döbbenetes erővel bontakozik ki ennek a szerencsétlen asszonynak a tragédiája. Beteg. Fél. Mindentől és mindenkitől. A hisztéria pánikjában donquijote-i szélmalomharcot vív láthatatlan, képzelt ellenségekkel. Hatvanhatéves és szexuális krizisekben szenved. Féltékeny. Féltékeny Tolsztoj írói munkásságára, fél, hogy férje végrendeletében megfosztja családját műveinek szerzői jogaitól, féltékeny Leo Nikolajevics meghitt barátjára, Csertkovra, akit sikerül is eltávolítania férjétől. A két barát levelezését is kikémleli, majd lehetetlenné teszi. Szeptember másodikán, felhasználva férje távollétét, elégette Csertkov képeit, melyeket Tolsztoj dolgozószobájában talált. Majd papot hivatott, aki szenteltvízzel meghintette a szobát és a Te Deum-ot énekelték... Féltékeny gyermekeire (Szasával, Tolsztoj kedvencével csak férje betegségének hatása alatt békül ki), de főképpen féltékeny - saját múltjára. Szüntelenül gyötri férjét, hogy újitsa meg «régebbi igéreteit»; és Tolsztoj megnyugtatja, újra meg újra, hogy naplójának azon részei, melyeket súrlódásaik és viszályaik pillanatnyi hatása alatt írt és melyeket későbbi életrajzírói Szofja Andrejevna ellen használhatnának fel, csak múló érzések kifejezései és nem adnak hű képet a két házastárs viszonyáról. Ezt írja feleségének. De önmagának, titkos naplójának nem tud engedményeket tenni: «Ma a házasságomra emlékezve arra gondoltam, hogy ez valamilyen végzetes dolog volt. És még hozzá sohasem voltam szerelmes.» És Szofja Andrejevna a rég halott elleni gyűlöletben, lázas betűkkel írja később e szavak mellé: «Egykori naplójában ezt írta: Szerelmesebb vagyok, mint valaha. Főbelövöm magam, ha visszautasít.» Két végzetesen egymáshoz kapcsolt ember halálontúli viaskodása. Strindbergi vízió.

Ebben az internális haláltusában Tolsztoj szökésre gondol: szeptember 24-i feljegyzése: «Néha arra gondolok, hogy mindenkit el kellene hagynom.» Hindu filozófust, Shoi Shankar írásait analizálja. Az élet lényegét kereső metafizikai alapban követni tudja a buddhista gondolkodót. De a doktrínáját zavarosnak találja: «rosszabb, mint az enyém». Csak Istenben talál nyugalmat.

Tolsztoj önmagának készült feljegyzései többet revelálnak, mint amit általában naplóktól kapunk. Olyan kietlen és félelmetes mélységekbe világít le, amilyeneket csak a halálelőtti végső tisztázásban látunk meg önmagunk és mások számára. Mint az öngyilkos orvos, aki utolsó negyedóráit a méreg rombolásának pontos diagnosztikálására fordítja: úgy ragadja meg szavakban Tolsztoj menekülő lelke földi búcsúzását.