Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Nagy Lajos: Én, Máthé Erzsébet
Gergely Márta regénye - Pantheon

Teri, a Máthé Erzsébet barátnője, ilyeneket mond magáról Erdődy mérnöknek, kivel - Erzsébet révén - az imént ismerkedett meg:

«Nem tudok tovább várni, úgy akarok élni, hogy ami bennem van, mind napvilágra kerüljön, a teljes életemet akarom. Mert hiszen nincs más dolgom itt, mint hogy ami bennem van, odaadjam a világnak.» «Amíg szabad nem vagyok, csak a nyugtalanságot érzem és nem tudom, melyik lesz az én utam. Hiszen nem is olyan lényeges, hogy melyik utat választja az ember. A fontos csak az, hogy eggyen elinduljon.»

Teri, a regény egyik alakja, zavarosfejű leányka, neki joga van így beszélni. Én, mint olvasó, elismerem ezt a jogát és türelmes is volnék Terivel szemben. Máthé Erzsébet azonban, sőt pontosabban, maga az írónő, Gergely Márta, - elsőszemélyben elmondott történet a regény -, türelmetlenebb nálam. Ő ezt mondja:

«Igen, Teri így beszélt, önmaga iránti különös türelemmel.»

Később:

«Hirtelen izgalomban fölálltam ülőhelyemről. - Én elmegyek - mondtam fojtott hangon - tudod, hogy nem bírom hallgatni, mikor így a világról beszélsz és feladatokról.»

És el is ment, otthagyta Terit.

Így ő, Terivel szemben.

De miket mond ő, Máthé Erzsébet - Gergely Márta - önmagáról, világról és feladatokról, egy egész köteten keresztül?

«Múló pillanatok zavartalan csendjében, igazában csak ilyenkor érzem sürgős vágyamat, hogy a világot megértsem. Megértsem, tudjam, kifejezzem magamnak, ezért születtem.»

«A valódi komolyságot társadalmi, furcsa komolyság váltja föl, nem elégszünk meg egymás nevével és a teljes ember jelenlétével, magyarázatot követelünk, előbbi időket és helyeket, ahol megfordultunk, eljátszott életet, melyet pedig arcunk minden pillanatban amúgy is világosan megjelenít.»

Vagy:

«Tudnom kell, hogy merre tartok, tudnom kell, tudnom kellene, miért teszem ezt vagy azt, hogy miért dolgozom a gépeken, hogy miért, miért. Mint más, miért nem tudom a nevét minden dolgom velejének, miért nem tudom, hogy hová vágyom?» Így, akárcsak Teri.

Mit csináljak én ezek után Máthé Erzsébettel? Ő otthagyta Terit. Igazságtalanul. Mert ami Erzsinek szabad, az Terinek is szabad. Sőt! Terinek szabad, mert Teri csak egy mellékalak, őt lehet úgy is jellemezni, hogy lám, ilyeneket beszél ez a Teri összevissza, - de Máthé Erzsébetnek már nem szabad, ami a Terinek szabad, főleg nem egy egész könyvön keresztül.

Én bizony nem voltam olyan türelmetlen Erzsihez, mint ő Terihez. Végigolvastam őt, 229 oldalon keresztül. És nem hiába. Mindenkitől lehet valamit tanulni. Számomra legértékesebb tanulság az volt, hogy megismerkedtem a szövőgyári munkásnők életével («csoda jó kedvünk volt, egész éjjel csak integettünk és szaladgáltunk»), munka- és kereseti-viszonyaival. Megtudtam, hogy szépen spórolnak, takarékba rakják a pénzt, hogy «Annus még csak két éve dolgozik Pesten... mégis már egész kis vagyont gyűjtött.» Ezen nem is csodálkozom. Ha egyszer szabad volt és lehetett Berend Ivánnak, a Fekete gyémántok-ban, a bécsi (vagy párizsi?) operában, mikor a basso profondo egy áriát a mély é-vel fejezett be, egy oktávval mélyebben elbődülnie, hogy aszonta: brá-á-á-vó, - akkor szabad és lehet az Annusnak is két év alatt akár akkora vagyont gyűjtenie, hogy a vezérigazgató tőle vesz fel váltókra kölcsönöket. Nem kell az ilyesmit politikai, társadalmi, vagy gazdasági szemmel nézni, csakis a művészetet kell itt meglátni.

«Hamvas ez a könyv» - mondja a kiadó a borítéklapon - «akár a tavaszhajnali barack». És a kiadónak is van valami igaza, nem ugyan a tavaszhajnali barackkal, hanem a hamvassággal, vagy mivel, mert a könyv stílusában van valami kellemes, valami olvasásra csábító, de csak akkor, amikor az író a tárgyi környezetet rajzolja s még nincs oka és elég alkalma, hogy az értelmesség és őszinteség köréből kilépjen.