Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: A hazatalált író
Molnár Ákos «A császár dajkája» c. regényéről.

Az író polgársorsú ember. Minden sorával dokumentálja, hogy városi kispolgárok között él; hivatalnok-családok udvari lakásaira nyílik műveinek perspektívája; hőseinek élete csip-csup szürke gondok között morzsolódik le; a «természetbe», a «tájba» csak sután sikerült kirándulásokkor tévedünk vele; a falu levegője csak egyetlen egy konyha gőzén keresztül szivárog el hozzánk, sápadt glóriaként övezve az öngyilkos kis cseléd alakját. Ezt a polgári, városi világot betéve tudja az író: egy-egy mondata felidézi a csenevész környezet gonosz szomorúságát, torz furcsaságát. Átélt keserűség ízét érezzük: minden részlet konkrét, fotografikusan pontos, sőt mikroszkopikus vizsgálatok eredménye. Molnár Ákos félholtakon végzi viviszekciós kísérleteit - hiszen a lélek nem tud elevenné bontakozni kétszoba-konyhás börtönében; albérlője, sőt gyakran csak ágyrajárója a robotoló testnek; csendes, göthös, szerény szobaúr, kinek jelenlétéről tán sohasem szereznénk tudomást, ha véletlen és groteszk katasztrófák nem kényszerítenék egy-egy adott pillanatban az események színterére. Molnár Ákos polgári író, városi író, sorsrészletek és embertöredékek megírója. Legújabb könyvével azonban kilép eddigi világából. Lendülete messze, nagyon messze veti a budapesti gangos házaktól - vad, viharvert erdélyi bércek, primitív embercsökevények, kemény koponyájú, rátarti nemesemberek közé, a mult századbeli elmaradt struktúrájú Erdélyországba.

S ebből a számára »idegen« anyagból a művész regényt gyúr, mely messze túlszárnyalja minden korábbi alkotását. Eddig szűk körben mozgó tehetsége hirtelen széles mederben hömpölygő epikus folyammá dagad. Véletlen események sorssá komolyodnak, genre-figurák helyett szerves társadalmat kapunk, ötletek helyett korukat jelentő s a környező természetbe beágyazott eleven organizmusok teremnek. Zárt művészi világba kerülünk, mely önmagában teljesül, felszippantja a részleteket s transzcendentális atmoszféra-burokkal építi egésszé a töredékes valóság-ábrázolást. Az író otthonosan mozog ebben az új világában s olyan magabiztos, természetes, előkelő, amilyen csak saját portáján lehet a vendéglátó gazda. Íme: Molnár Ákos legújabb regénye megcáfol minden olyan teóriát, mely külső, társadalmi korlátok gettójába akarja zárni a művészt. Írója akkor lelte meg önmagát, mikor olyan tájakra, olyan emberek közé kalandozott el, hova empirikus személye sohasem tartozhatott; kor, faj, térbeli távolság szakadékán kellett keresztülhatolnia, hogy hazataláljon. Tagadhatatlan ugyan, hogy a fa gyökeréből táplálkozik: de átfogóbb szemlélet számára a fa koronája is gyökér, mely a levegőég transzcendenciájából szívja erőit. S a művész sem táplálkozik kízárólag eredetéből; vágyálmaiban, törekvései céljában igazibb otthonra lelhet szülőházánál, s a rendeltetés gyakran kényszerítőbb a származásnál. Nem akarom ezzel az állításommal tagadni a mindenféle és mindenkori gettóteóriák jogosultságát. Magam is vallom: nagyobb a valószínűsége annak, hogy az ember saját empirikus életét jobban győzi művészettel, mint azokat a világtájakat, melyeket csak fantáziájával járt be. De minden teória csak addig igaz, amíg szerényen kételkedik saját igazságában és állandóan kész rá, hogy felemelje önmagát a valóságadta kivétel, az ösmeretlenből felbukkanó új igazságok előtt. Csak a mechanisztikusan materialista gondolkodás tagadhatja le a kivételt, mely nem egyéb a szabad akarat s a kegyelem megnyílvánulásánál. S megszívelendő a Szentírás tanítása, mely azt hirdeti: «ott van a szíved, ahol a kincsed» - s nem megvetendő az ősregék bölcsesége, mely szerint «ott van az életed, ahol a talizmánod». Molnár Ákos legújabb műve bizonyítékul szolgál arra, hogy a szellem világában kiki maga választhatja hazáját - Isten országában szabadon optálhatunk polgárjogért.

Molnár Ákosnak eddig kétféle hangját ösmertük. Novellái szimbólikussá emelt egyszeri bizarr történések. Két első regényének is novellalelke van. Minden fínomságuk, szellemességük mellett valami feloldatlan görcsösség köti a történést a pointe karójához, valami kiélezett akartság gáncsolja el monumentalitását. Nem lüktet bennük az a végtelenbe torkolló «egyszerivé inkarnált örök folyamat», mely az igazi regény lelke. Novella-jellegű írásai mellett vannak lírikus elbeszélései: ezek minden lélektani mélységükkel és poézisukkal, félbemaradt nagy regények elvetélt töredékeként hatnak. Ilyenek a gyerekkori emlékezések: az egyébként gyönyörű Gyereknek lenni s a gyönge, de érdekes Elhibázott költő.

Molnár Ákos saját kispolgári világát ösmeri és gyűlöli is egyben. Ezért kapnak nála a részletek kísérteties fontosságra. Elönti a keserűség, nyakig benne van a bajban, - történés helyett összeroppanást, totalitás helyett töredéket lát; hiányzik a distance monumentalitása, pátosza. S mivel patetikus lélek: a hétköznapok undorából a katasztrófába menekszik. A fárasztó katasztrófa-kényszer alól csak egy olyan téma mentheti meg, melyre egyrészt a kellő távlatból tekint, másrészt a kívülről beavatkozó katasztrófát immanenssé, mintegy folyamatossá váltja. A Varga Katalin története megfelel mindkét feltételnek. A világ, melyben lejátszódik, szervesen összefügg, de nem azonos a mai magyar polgári városi világgal s a hősnő erkölcsi szenvedélyben izzó jelleme maga az inkarnált katasztrófa. Ennek az ábrándosan okos, józanul misztikus, gyermekdeden érzéki asszonynak nincsenek hétköznapjai, - minden megmozdulása kitörés, minden szalmaszál a «megváltás cigányjele», sorsszerű útján. A talaj, amelyen mozog, vulkánikus; védencei, az őskori kultúrájú bányászok, tompa mágikus félálom és félelmes kirobbanásszerű lelkiébredések között támolyognak. A történet íját nem kell túlfeszíteni: Katalin erkölcsi lendületében mese és értelem egyaránt a katasztrófa eposzává azonosulnak. A békés megpihenések, az idillikus intermezzók csak ellentétképpen kapnak benne jelentőségre. Az író hősnőjét «földi és égi szerelemmel» szereti; a bányászok védasszonyát egyetemessé, anyabálvánnyá emeli; fejlődése egy az események, sőt a kor fejlődésével is; személyében küzdi magát tudatossá környezetének lelke s mintha csak belőle vetítődnének ki a körötte nyüzsgő alakok, mintha a zordon havasok s a bájos biedermeier Bécs csak orcáinak tükre, jelleme kétféle lehetőségének visszfénye volna. A bányászok érzéki konkrétsággal, mesterien megírt zendülése mintha már a feléjük közelgő Katalin előrevetett árnyéka lenne csak; a börtön sem egyéb, mint Katalin tépettsége, lelkifurdalásai. A hősi és együgyű kis asszony demiurgos sorsa jelleméből emanál s miként az ősi istenségek, ő is egyben szülőanyja, kedvese, áldozata a belőle termett világnak.

A szenvedélynek, az intenzitásnak ez a megbonthatatlan egysége tömöríti zárttá, drámaivá a regényt; ez ragadja magával 600 oldalon keresztül az olvasót. S érdekes, hogy a regény lendülete csak ott lanyhul krónikássá, ahol a történelmi dokumentumok sokasodása kényszerítette, lenyűgözte az írót, s a művészi valóság ott tör elő a legelemibb erővel, ahol az empirikus talaj másnemű valósága elvész a lába alól: Katalin gyerekkorában, a bányászok alakjában. A hiú Manasse, kit a véletlen avat hőssé, mártírrá s a misztikus Sebastian, ki meghallja a tündérek jóslatát s a szerelmetes Gafta, kinek ügyetlen meleg keze elejt minden cserépedényt s elejti saját csecsemőjét is rémületében - méltán sorakozhatnak a legszebb «parasztábrázolások» közé.

Molnár Ákos puritán stílusát egyazon szenvedély hevíti, mint alakjait. Olyan szép, hogy már észre sem venni szépségét; nincs külön élete, összeforr a mondanivalóval. Nyelve «ige-centrikus»: izmos, jóvérű csikói igék ragadják magukkal a mondatokat, melyekről lemarad az öncélú jelzők cicomája. Ez a stílus nem literatúra, hanem «élőszó». Így válik lehetségessé, hogy a könyv nagy papiros-súlya és fekete betűinek töméntelensége ellenére sem hat írásnak. Halljuk és nem olvassuk Varga Katalin époszát, mint az ősregéket, a családi hagyományokat, mint saját álmainkat. Az olvasó élménye inkább fonetikus, mintsem látomásszerű. a legérzékibb leírásokon keresztül átszűrődik a szív ütemes dobogása. Ebben a regényben belső zenévé válik a történés: az ütem uralkodik a vizió, a folyamatos élet, az anyag felett.