Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Az én erdélyiségem. - Szeretném hangerősítővel ismételni a Schöpflin szavait amiket a Nyugat mult számába az erdélyi irodalomról irt. Igen, eljött a nap amikor a kertésznek le kell akasztani fogasáról a nyesőollót. Ez mogorván hangzik, de bók rejlik benne: azt jelenti hogy az erdélyi irodalom kinőtt a dilettántizmusból. Furcsa hogy a magyar kritikus milyen elfogultan, óvatoskodva közeledik még most is az erdélyi irókhoz. De ahol valami okból nehéz a kritika, ott annál szükségesebb. S aki komoly aggodalommal csügg egy serdülő fejlődésén, nem hunyhat szemet hibáira és veszélyeire.

Igaz lenne, hogy mi, a Nyugat, «nem rokonszenvezünk az erdélyi irodalommal»? Micsoda visszás vád ez! Én a magam részéről soká éltem a «szép Erdély egy messze zugában», közvetlen a régi határ mellett. Magam is egykicsit erdélyinek érzem magamat. A transzilván színek kitörölhetetlenek lelkemből s könyveimből. Minden ami erdélyi, érdekel és izgat. Az uj erdélyi irodalomhoz sok személyes emlék köt; számos iróját szeretem és nagyrabecsülöm. Emlékszem Reményik első verseire; még könyve sem volt akkor és senkisem ismerte; erdélyi irodalom még nem is létezett... Emlékszem az elragadtatásra amivel a Fekete Kolostort olvastam; én irtam róla az első cikket a Helikonban; szegény Dadi még olvasta korrekturában a halálos ágyán, s örült neki... Emlékszem az örömre mikor Tamási Áront megismertem és sikerült utjait egyengetnem...

Igy hát nekem megvan az alibim; cikkeimet amiket az erdélyi irodalomról irtam, az Erdélyi Helikon annakidején épen nem találta ellenségesnek vagy rokonszenv nélkülinek. És mégis igaz az hogy az erdélyi irodalmat én sohasem mint külön, «autonóm» kis literaturát néztem és méltányoltam. Számomra ez az egységes magyar irodalom egy része volt. A Fekete Kolostorban a magyar, sőt európai «kincsesház» nyereségét üdvözöltem, a székely «helyi színekben» a magyar szellem szinskálájának gazdagodását. Az első cikk amit az erdélyi irodalomról (ezt is ép a Helikonban) irtam, a regionálizmus tulzásaitól és veszélyeitől óvott.

Az igazi veszély azonban nem a «helyi szinek» tultengésében, vagy egy sajátos erdélyi hagyományhoz való ragaszkodásban állott. Mindazt amit Erdély, népi mélyeiből vagy régi íróinak örökségéből, felszinre hozni tudott, a magyar szellem mindig otthonosnak és a magáénak érezte. Ezt inkább keveseltük mint sokaltuk. Sőt néha azt panaszoltuk magunk közt hogy az uj erdélyi irók átlaga tulságosan is szintelenül illeszkedik a mi pesti «nyugatos» kórusunkba. A regionálizmus szelleme ezeknél az íróknál, sajnos, egészen más formában jelentkezett. Éspedig a regionális öntudat formájában. Amely kedvezett a dilettántizmusnak, és nem kedvezett a kritikának.

*

Védekező kollektivitás. - Eszem ágában sincs hogy kritika tárgyává tegyen az ugynevezett «transzilvánizmust». Ezt történelmi szükségszerüség hozta létre, és nemes lelkesedés fűti. Lényegében nem irodalmi fogalom. Az irodalomban a külön erdélyi öntudat még a transzilvánizmus fogalmának megszületése előtt kifejlődött. Kényszerűség szülte azokban a szomoru években mikor a kulturális kapcsolat Erdély és Magyarország között egyidőre szinte teljesen megszakadt. Az erdélyi magyar kultura magára maradt, s mint a mostohába került gyermek, kényszerült egyedül a maga erejéből fejlődni s boldogulni. Igy alakult ki az erdélyi irók közt is külön közszellem, amelynek természetes szerepe és feladata kezdetben csak egy lehetett: egymást bátoritani és gyámolitani. Mint Magyarországon Kazinczy korában, minden költő vagy iró küldetést teljesített, akármilyen szerény volt is tehetsége. Nekem erről mindig az jut eszembe, mikor kis hegyi kertemben töltést csináltam: mennyire örültem amint az első eső után a friss földtermést fölverte a gaz! Ez erősitette a töltést, s a sivár, csupasz talajt az élet szinébe öltöztette.

Ahol a pusztaság fenyeget, ott öröm a fü, akármilyen alacsony, s még a kórót is virágszámba vesszük.

Ezek az idők elmultak már; de a «mentalitásuk» valahogy megmaradt. Megmaradt az erdélyi irókban a védekező kollektivitás szelleme, az az összetartás mely nem annyira irodalmi mint politikai közösségeket szokott áthatni, s mely tagjainak minden támadás ellen védelmet biztosít. S minthogy ebben az összetartásban nem az irodalmi érték, hanem az erdélyiség a döntő tényező, a kritika könnyen támadásnak minősül. Az erdélyiség maga fémjelzésnek és irodalmi nemeslevélnek számit. Megmaradt az a megszokás mely még a legszegényebb erdélyi irásban is a nyelv és szellem elnézést és halált követelő szolgálatát látta. Egyszerüen a másodrangu irástudást, vagy ép az irodalmiatlan giccset látni benne - s pláne még az egész erdélyi irodalomnak bizonyos hiányaira és lejtőire rámutatni: ez valóságos szentségsértésnek tűnik föl! S egy magyarországi folyóirat részéről legalább is casus bellinek! S ha erdélyi iró követte el: árulásnak!

*

Presztizs és minőség. - Ilyenforma az erdélyi gondolkodás; de a magyar kritika nagy hibát követne el ha engedne annak a szuggesztiónak, amely ebből a gondolkodásból árad. Maga az erdélyi irodalom sem köszönné meg ezt az engedékenységet. Hisz fejlődésének oly pontjára jutott már, melyen az ily kritikai salvus conductus elég kétes előny. Irodalmonkívüli erők hozták létre; de csak irodalmi erő, a saját belső gazdagsága, tarthatja fönn az elfáradás és közöny veszélyei ellen. Csak az irodalmi érték tarthatja fönn, az pedig elvész és elapad a kritikátlan termelés unalmában. Panaszokat hallok az erdélyi közönség közönyéről, mely únja a saját iróit, s magyarországi vagy fordított könyveken kap. Az erdélyi könyvnek állnia kell a versenyt, tisztán belső értékére támaszkodva; s igy állnia kell a kritikát is.

Méginkább állnia kell ha a magyarországi piacot ambicionálja. Salvus conductusa végkép érvényét veszti, mihelyt a pesti könyvkereskedő kirakatában megjelent. Semmi kíméletre nem tarthat többé igényt. Erdélyisége presztizsével ugyis előnyben van a hasonlórangu magyarországi származásu könyv fölött. S ennek a presztizsnek elsősorban a léhább és olcsóbb termékek látják hasznát. A közönség mindig kap a könnyün... Hát még ha azt ilyen presztizs is támogatja. Amelyet nem igen tud az irodalmitól megkülönböztetni.

Szabad-e hogy a kritika ennek a presztizsnek még meg is adja az irodalmi szentesítést? Evvel hozzájárul a közönség megtévesztéséhez. S az irodalmi fémjelzések meghamisításához. A háboru utáni erdélyi irodalmat rendesen csak önmagában szokás tekinteni. Ideje volna egyszer a magyar irodalom egységében, s arra gyakorolt hatásában is vizsgálni. Ez a magyar kritikus természetes joga és kötelessége. Az erdélyi irodalom hatása a magyar irodalmi életre nem egy tekintetben üdvös volt. Friss példáját adta egy romlatlanabb, lelkesebb és szabadabb irodalmi szellemnek, erősítette az irodalom fontosságának tudatát, megtanított a magyar kultura ügyét különválasztani a politikai határok és lehetőségek esetlegeitől. De igen könnyen lehet hatása káros is, ha elbátoritlanítja a kritikát s olcsóbb és szórakoztató, nem egyszer gyenge minőségü termékeit is a komoly irodalmiság nimbuszával küldi piacunkra.

Könnyü és szórakoztató irásokra bizonnyal szükség van. Bizonyos az is hogy az erdélyi irók könnyü fajsulyu műveikben is többnyire igen tisztességes szándékkal és eszközökkel szórakoztatják a közönséget. Már témáik is magasabbak és intelligensebbek mint amilyenek általában a könnyü regény témái szoktak lenni. Történelmi helyzetük komolysága a komolyabb, történelmi és világnézeti témák iránti érdeklődést nevelte föl bennük. De épen ezek a komoly és «művelt» témák alkalmasak arra hogy a közönséget csalódásba ejtsék. S mihelyt erdélyi könyvről van szó, szívesen és szinte szándékosan csalódik maga a kritikus is. Igy kerülhetnek aztán a jószándéku és felületes, olcsó kulturával pompázkodó feuilleton-regények a jámbor olvasók és tájékozatlan irodalomkedvelők «köztudatába», sokszor nagyobb hangsullyal mint az igazi irodalom standard-művei. Kérdezni lehet, fontos-e ez a köztudat? És fontos-e hogy például a Stradivari cimű erdélyi regény, ahogy mondják, több példányban fogyott a pesti piacon mint a legjobb magyarországi könyvek nemtudomén hány százaléka együttvéve? A példányszámot nem kell sajnálni még Courths-Mahlertől sem. A tömegek közt még a ponyva is bizonyos hivatást teljesíthet; s aztán nemcsak a Stradivari fogyott nagy példányszámban, hanem a Fekete Kolostor is, aminek csak örülni lehet. De a Fekete Kolostor erdélyi bélyeg nélkül is az volna, ami! Nincs-e valami irodalomellenes abban a közszellemben és kollektiv «sugallatban», amely a giccset ugyanavval a presztizzsel viszi előre, mint a remeket s amely a kritika ellen kollektive háborodik föl és azt kollektive kikéri magának?

*

Erdélyi csillagok. - Mindez nem kritika akar lenni az erdélyi irodalom ellen. Csak védőbeszéd a kritika szabadsága mellett. Az erdélyi irodalomról elhangzott kritikával én nem mindenben értek egyet. A fölvetett kérdések némelyikéhez - mint például az erdélyi irások «társadalmi» hatásának kérdéséhez - hozzá sem tudok szólni. De elszomorít az hogy magyar irók védekező csoportban tarthatnak össze a magyar kritika ellen, s kivált még hogy erdélyi irók a magyarországi kritikában külföldről jött támadást láthatnak. «Külföld» politikai fogalom; a kulturának semmi köze az országhatárokhoz. Ahogy már mondottam: magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv.

Ebből a talajból hajtottak ki az erdélyi magyar irások és a magyarországiak egyformán. A régi erdélyi irók még sokkal messzebb voltak magyarországi társaiktól, mint a maiak. Politika és vallás, háborus és közlekedési okok szinte még tudomásukat is elzárták egymástól: egységes magyar irodalom ekkor még létezni se látszott. Az a székelyes-franciás kis literatura amely Erdélyben a fejedelemség korában kivirágzani kezdett, mégis édes és spontán hajtása a magyar nyelv közös talajának, mely a Királyhágón inneni ország késő virágait is megtermékenyítette. Az Aporokat és Mikeseket, minden különös erdélyiségükkel, a magyarországi iró époly joggal tekinti őseinek mint az erdélyi; nem is beszélve Pázmányról, akit a marosvécsi Helikon tizéves találkozója alkalmából kiadott Erdélyi Csillagok cimü könyv szintén az «erdélyi csillagok» közé soroz.

Én azt gondolom, hogy a «transzilvánizmus» leghelyesebb fogalmazásához épen ezek a gondolatok segithetnek; s az Erdélyi Csillagok irói sokhelytt közel állnak ehhez a fogalmazáshoz. A transzilvánizmus nem elzárkózni, hanem gazdagítani akar: erdélyiségében magyarságát őrzi és Európát gazdagítja. A transzilvánizmus a politikán tul és minden politika dacára kulturális nemzeti érzést jelent mely nem szétválaszt, hanem összekapcsol; az európai nacionálizmus formái között ez egyike a legszabadabbaknak és legemberibbeknek.

Ez a transzilvánizmus nem találhat jobb és szebb kifejezést az irodalomban, mint ha azoknak a nagy erdélyieknek hagyományait követi, akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, s erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették. Ilyen értelemben a marosvécsi Helikon nagyon jól választotta meg ünnepi kiadványának anyagát. Szívbeli örömmel olvastam ezeket az esszéket Erdély nagyjairól, noha egyik-másik némi provinciális naivsággal tulozza hősének európai jelentőségét, s szerzőik irástudása sem mindig tökéletes. Vannak köztük lelkes szakemberek irásai akik védtelenül esnek a frázisba és a képzavarba. De még ezeken is áthat valami igaz melegség és lira: egyiksem száraz, tudákos értekezés, s legtöbbjük hangja nagyon távol áll a felületes és fölényes ujságiró-tónustól is. A legjobbakat a legjobb erdélyi irók irták, s némelyikük valóban szép példája a nagyközönség elé szánt ismeretterjesztő esszének. Hőseikről bizonnyal nem sok ujat mondhatnak, de annál több ujat és érdekeset tudnak mondani az erdélyi sorsról és lélekről, s a magyarsághoz és Európához való viszonyáról. Ezt példázzák a különös és tragikus erdélyi nagyok, akiknek sora a könyvben a hires Kolozsvári-testvérekkel kezdődik, a prágai Szent György-szobor alkotóival... őket követve vonulnak föl egymásután Dávid Ferenc, a hitujitó, Misztótfalusi Kis Miklós, a nyomdász, a két Bolyai, matematikusok, Körösi Csoma, a világjáró. Sorsukban csakugyan meglepő párhuzam érződik; titánok ők, de Szizifusz is titán volt, s Prométeusz is, akit végül vadon sziklához láncoltak az írigy istenek. Mindegy hogy a szikla kaukázusi-e, erdélyi vagy tibeti. A sziklán is a fény szomjasai: «Erdélyben születni s Európát kivánni», mint az egyik esszé szerzője kifejezi. Ez végzetük az erdélyi iróknak is, akiket a kötet fölsorakoztat, Rodostó rabjától kezdve a legnagyobb magyar regényirón át egészen Ady Endréig, akit mint Pázmányt, e könyv szintén erdélyivé avat. Az az erdélyiség melynek példáit és hagyományait ez a névsor adja, sohasem lehet idegen a magyarsággal és Európával.