Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám
Igaz lenne, hogy mi, a
Igy hát nekem megvan az alibim; cikkeimet amiket az erdélyi irodalomról irtam, az
Az igazi veszély azonban nem a «helyi szinek» tultengésében, vagy egy sajátos erdélyi hagyományhoz való ragaszkodásban állott. Mindazt amit Erdély, népi mélyeiből vagy régi íróinak örökségéből, felszinre hozni tudott, a magyar szellem mindig otthonosnak és a magáénak érezte. Ezt inkább keveseltük mint sokaltuk. Sőt néha azt panaszoltuk magunk közt hogy az uj erdélyi irók átlaga tulságosan is szintelenül illeszkedik a mi pesti «nyugatos» kórusunkba. A regionálizmus szelleme ezeknél az íróknál, sajnos, egészen más formában jelentkezett. Éspedig a regionális öntudat formájában. Amely kedvezett a dilettántizmusnak, és nem kedvezett a kritikának.
*
Ahol a pusztaság fenyeget, ott öröm a fü, akármilyen alacsony, s még a kórót is virágszámba vesszük.
Ezek az idők elmultak már; de a «mentalitásuk» valahogy megmaradt. Megmaradt az erdélyi irókban a védekező kollektivitás szelleme, az az összetartás mely nem annyira irodalmi mint politikai közösségeket szokott áthatni, s mely tagjainak minden támadás ellen védelmet biztosít. S minthogy ebben az összetartásban nem az irodalmi érték, hanem az erdélyiség a döntő tényező, a kritika könnyen támadásnak minősül. Az erdélyiség maga fémjelzésnek és irodalmi nemeslevélnek számit. Megmaradt az a megszokás mely még a legszegényebb erdélyi irásban is a nyelv és szellem elnézést és halált követelő szolgálatát látta. Egyszerüen a másodrangu irástudást, vagy ép az irodalmiatlan giccset látni benne - s pláne még az egész erdélyi irodalomnak bizonyos hiányaira és lejtőire rámutatni: ez valóságos szentségsértésnek tűnik föl! S egy magyarországi folyóirat részéről legalább is
*
Méginkább állnia kell ha a magyarországi piacot ambicionálja.
Szabad-e hogy a kritika ennek a presztizsnek még meg is adja az irodalmi szentesítést? Evvel hozzájárul a közönség megtévesztéséhez. S az irodalmi fémjelzések meghamisításához. A háboru utáni erdélyi irodalmat rendesen csak önmagában szokás tekinteni. Ideje volna egyszer a magyar irodalom egységében, s arra gyakorolt hatásában is vizsgálni. Ez a magyar kritikus természetes joga és kötelessége. Az erdélyi irodalom hatása a magyar irodalmi életre nem egy tekintetben üdvös volt. Friss példáját adta egy romlatlanabb, lelkesebb és szabadabb irodalmi szellemnek, erősítette az irodalom fontosságának tudatát, megtanított a magyar kultura ügyét különválasztani a politikai határok és lehetőségek esetlegeitől. De igen könnyen lehet hatása káros is, ha elbátoritlanítja a kritikát s olcsóbb és szórakoztató, nem egyszer gyenge minőségü termékeit is a komoly irodalmiság nimbuszával küldi piacunkra.
Könnyü és szórakoztató irásokra bizonnyal szükség van. Bizonyos az is hogy az erdélyi irók könnyü fajsulyu műveikben is többnyire igen tisztességes szándékkal és eszközökkel szórakoztatják a közönséget. Már témáik is magasabbak és intelligensebbek mint amilyenek általában a könnyü regény témái szoktak lenni. Történelmi helyzetük komolysága a komolyabb, történelmi és világnézeti témák iránti érdeklődést nevelte föl bennük. De épen ezek a komoly és «művelt» témák alkalmasak arra hogy a közönséget csalódásba ejtsék. S mihelyt erdélyi könyvről van szó, szívesen és szinte szándékosan csalódik maga a kritikus is. Igy kerülhetnek aztán a jószándéku és felületes, olcsó kulturával pompázkodó feuilleton-regények a jámbor olvasók és tájékozatlan irodalomkedvelők «köztudatába», sokszor nagyobb hangsullyal mint az igazi irodalom standard-művei. Kérdezni lehet, fontos-e ez a köztudat? És fontos-e hogy például a
*
Ebből a talajból hajtottak ki az erdélyi magyar irások és a magyarországiak egyformán. A régi erdélyi irók még sokkal messzebb voltak magyarországi társaiktól, mint a maiak. Politika és vallás, háborus és közlekedési okok szinte még tudomásukat is elzárták egymástól: egységes magyar irodalom ekkor még létezni se látszott. Az a székelyes-franciás kis literatura amely Erdélyben a fejedelemség korában kivirágzani kezdett, mégis édes és spontán hajtása a magyar nyelv közös talajának, mely a Királyhágón inneni ország késő virágait is megtermékenyítette. Az Aporokat és Mikeseket, minden különös erdélyiségükkel, a magyarországi iró époly joggal tekinti őseinek mint az erdélyi; nem is beszélve Pázmányról, akit a marosvécsi
Én azt gondolom, hogy a «transzilvánizmus» leghelyesebb fogalmazásához épen ezek a gondolatok segithetnek; s az
Ez a transzilvánizmus nem találhat jobb és szebb kifejezést az irodalomban, mint ha azoknak a nagy erdélyieknek hagyományait követi, akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, s erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették. Ilyen értelemben a marosvécsi Helikon nagyon jól választotta meg ünnepi kiadványának anyagát. Szívbeli örömmel olvastam ezeket az esszéket Erdély nagyjairól, noha egyik-másik némi provinciális naivsággal tulozza hősének európai jelentőségét, s szerzőik irástudása sem mindig tökéletes. Vannak köztük lelkes szakemberek irásai akik védtelenül esnek a frázisba és a képzavarba. De még ezeken is áthat valami igaz melegség és lira: egyiksem száraz, tudákos értekezés, s legtöbbjük hangja nagyon távol áll a felületes és fölényes ujságiró-tónustól is. A legjobbakat a legjobb erdélyi irók irták, s némelyikük valóban szép példája a nagyközönség elé szánt ismeretterjesztő esszének. Hőseikről bizonnyal nem sok ujat mondhatnak, de annál több ujat és érdekeset tudnak mondani az erdélyi sorsról és lélekről, s a magyarsághoz és Európához való viszonyáról. Ezt példázzák a különös és tragikus erdélyi nagyok, akiknek sora a könyvben a hires Kolozsvári-testvérekkel kezdődik, a prágai Szent György-szobor alkotóival... őket követve vonulnak föl egymásután Dávid Ferenc, a hitujitó, Misztótfalusi Kis Miklós, a nyomdász, a két Bolyai, matematikusok, Körösi Csoma, a világjáró. Sorsukban csakugyan meglepő párhuzam érződik; titánok ők, de Szizifusz is titán volt, s Prométeusz is, akit végül vadon sziklához láncoltak az írigy istenek. Mindegy hogy a szikla kaukázusi-e, erdélyi vagy tibeti. A sziklán is a fény szomjasai: «Erdélyben születni s Európát kivánni», mint az egyik esszé szerzője kifejezi. Ez végzetük az erdélyi iróknak is, akiket a kötet fölsorakoztat, Rodostó rabjától kezdve a legnagyobb magyar regényirón át egészen Ady Endréig, akit mint Pázmányt, e könyv szintén erdélyivé avat. Az az erdélyiség melynek példáit és hagyományait ez a névsor adja, sohasem lehet idegen a magyarsággal és Európával.