Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · KÜLFÖLD

Brachfeld Olivér: A háromszázéves Lope de Vega

Amikor 1935 augusztus 28-án a fényes temetési menet végigvonult Madridon, az egyik női kolostor terraszán hangos sikoltással omlott rendtársnői karjai közé egy apáca. «A leánya!», mormolta a tömeg. Valamivel odébb, ha ugyan hinni lehet a legendának, öreg anyóka kiáltott fel, nem tudván, kit kísért a díszes karaván örök nyugalomra: «Ez olyan szép, hogy csak Lopetől lehet!» (Sólo puede ser de Lope; valójában egyképen «Lopetől» és «Lopeé».) A gyászkocsi mögött ott haladt Sessa hercege és a főváros apraja-nagyja; díszesebb temetést aligha látott Madrid, amely Lopeval egykorú volt és parancsszóra nőtt ki a föld szinéből a zord és egészségtelen fennsíkon. Azonban csakhamar megfosztották a nagy színműírót temetői díszhelyétől és földi maradványait a szegények gödrébe vetették: a mecénás sessai herceg vonakodott a temetés költségeit megfizetni. Sic transit gloria mundi, Spanyolországban még nagyobb hirtelenséggel, mint egyebütt...

1735: Van-e még, aki szánakozó mosoly nélkül gondolna vissza a komédiaíróra, aki száz esztendeje porlad? A francia álklasszicizmus az egész vonalon győzött. 1835: egy pillanatra olybá tűnik, mintha a romantizmus meghozná a feltámadást, hiszen volt-e romantikusabb költő Lopenél? Lord Holland élesztgeti külföldön a Lopera-emlékezés kegyeletes tüzét; valójában azonban még messze vagyunk a feltámadástól. Nem az íróknak: a böngésző erudició képviselőinek adatott meg, hogy Lopet feltámasszák haló poraiból: Fauriel, Schack, La Barrera, majd már egészen a XIX. század végén, a magister Hispaniae Marcelino Menéndez y Pelayo, az akadémikus Cotarelo és az olasz Farinelli végzik el az ásatások első munkáját, nemcsak Spanyolország, hanem Európa számára is. Századunkban az angol Rennert, a spanyol Castro, majd legutóbb Montesinos és Entrambasaguas, Németországban pedig Vossler járulnak hozzá tüzetes tanulmányaikkal Lope divatossátételéhez.

«Miénk, kiáltja s ittasul a dardán, - s a myrmidón rá visszazúg: mienk!» Áprily verse jut az ember eszébe, ha a Loperól szóló spanyol folyóirat-cikkeket böngészi. Centenáriumokon ez már így is szokott lenni. Lope valóban olyan sokat hozott, hogy kellett, hogy mindenkinek hozott légyen. Egy fiatal proletáríró, J. M. Arconada, a (kisbetűs) letra és a szélsőbaloldali, bizonyára nem hosszúéletű Tiempo Presente hasábjain nem kíván kevesebbet bizonyítani, mint hogy Frey Lope Felix de Vega Carpio kommunista forradalmár volt; mindössze három darabját pécézte ki bizonyítékul a termékeny szerzőnek, valami 400 közül! Túlsovány bizonyítóanyag! A jobboldal nagyobb felkészültséggel vindikálja magának a Fénix de los Ingenios-t (Cervantes monstruo de la Naturaleza-nak keresztelte el, kissé kétértelműen, győzelmes pályatársát). Egész folyóirat indult meg Fénix címen, amely hat vaskos számban Lopeval és csakis Lopeval kíván foglalkozni. A jobboldali El Dabate és a baloldali Heraldo de Madrid máris egykép kifogásolja, miért csupán egyetlen esztendőre tervezik a folyóirat megjelenését, amikor is a Lope-tanulmányok, a Lope-kincsestár feltárása még hosszú évtizedek munkáját fogja igényelni, lévén a Lopestudium minden országban még a kezdet kezdetein.

A fascista Giménez-Caballero a madridi káptalan egyházi jóváhagyással és templomi szószékről rendezett előadássorozatában - máskor a spanyol klérus nem igen érdeklődött az irodalom, s főleg olyan «modern» írók iránt, mint amilyen G.-Caballero - nem tört kevesebbre, mint hogy magának Cervantesnek homlokáról tépje le a babért. A spanyol irodalom principátusa inkább Lopet illeti meg, mondotta - amint azt a Fénix második számában olvassuk - semmint Cervantest. Lope mellett a Quijote szerzője ressentiment-nal terhelt dekadens író, aki csupán iróniát lehel ki magából, de nem... lelkesedést! (Lévén az entusiasmo igen fontos fogalom a spanyol nép lelki alkatában, a szerző, de mások szerint is.)

A baloldalisággal ugyancsak nem vádolható Blanca de los Rios, a spanyol irodalomtörténet nagyasszonya, csak közvetve hajlandó Lope principátusát elismerni. Már régóta áll a harc lopisták és calderonisták között a spanyol irodalom berkeiben; Madridban a Centro de Estudios Históricos Lope mellett állt, és Calderon legalaposabb ismerője, az Ember tragédiáját fordító Angel Valbuena-Prat Barcelonáig, sőt Cambridgeig futott a győztes lopisták elől. Valóban, Calderon sohasem lehetett és sohasem is lesz olyan népszerű, mint Lope volt, de Jütte Wille és Valbuena tanulmányai óta nem kétséges többé, hogy a világirodalom legmélyebb írói közé tartozik; csak épen egy egészen sajátos szimbolikus drámai műfajt teremtett meg, amely iránt egy Hofmannsthal hogy is lehetett volna érzéketlen? Calderon katholikusabb, de Lope nemzetibb; «Calderon olyan, mint az Ufa; Lope, mint a Paramount» (Valbuena), de újabban az Ufa is nagyon elparamountosodott, és így a hasonlat már nem állja meg a helyét. Blanca de los Rios a spanyol színműirodalom - színművet mondunk, a spanyol teatro és comedia szavak ellenértékeképen - legkimagaslóbb alakjává Fray Gabriel Téllezt teszi meg, aki Tirso de Molina néven ismeretes az irodalomban. Valóban, a spanyol klasszikus színpad három legkimagaslóbb remekműve Tirsotól származik: El burlador de Sevilla (amely kettős változatában a legrégibb s mindmáig a legszebb Don Juan-dráma), El condenado por desconfiado, amelynek szerzőségét a különben hírnevére annyira kényes Lope csak félénken merte vitatni, és El Rey don Pedro en Madrid o El Infanzón de Illescas. De, mert Tirsót is tulajdonképpen Lope teremtette, dicsőség Lope de Vegának már azért is! Igy Lope dicsősége is megmarad és a Tirso érdemeit sem röviditjük meg, véli Donya Blanca, aki felemlíti Vossler megfigyelését: a Vielschreiber Lope egyetlen szóval nem említi soha az anyját és nőalakjai is papírízűek. Vossler a korizléssel mentegette Lope e hiányát; de az anyaságot is dicsőítő Tirso vajjon nem ugyanannak a kornak volt-e a gyermeke?

A Fénix eddig megjelent két száma a külföldi Lope de Vega-ünnepségekkel is foglalkozik. Magyarország a résztvevő országok sorából épúgy hiányzik, mint más hasonló spanyol centenáriumok alkalmából. Pedig ez az univerzális író (aki első darabját A világ teremtéséről s az utolsót A halál udvaráról írta) Magyarországot is gyakran szerepelteti drámáiban: a Hunyadiakat, Nápolyi Endrét - aki szerinte zsarnok volt s akit így Johanna jogosan ölet meg a drámában - La corona de Hungria c. drámája körül pedig Stefan Zweig útján értesült a közönség. Nem tételezzük fel a kiváló íróról, hogy pusztán kiadói reklámképpen ütötte nagydobra «felfedezését»; annyi bizonyos, hogy nálunk Karl Lajos és e sorok írója is foglalkozott a darabbal, amely 1916-ban a Spanyol Akadémia Lope-kiadásában már megjelent.

Talán valamely irodalmi társaságunk felújíthatná nálunk is Lope emlékét, akinek műveit a Nemzeti Színház és a budai német szinház is játszotta s akiről nem kisebb író, mint Vörösmarty Mihály írt (nem is egy) szinikritikát.