Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / ·
Az
Az irodalmi közfelfogás azonban valami írásművet követel a kritikustól, a megbírált művel kapcsolatban. Ha a kritikus is teremtő művész, akkor nekem most a Heltai negyvenegy humoros karcolata bírálatának ürügyén egy negyvenkettedik humoros karcolatot kellene írnom. Hát ezt még csak megpróbálni sem merem, mert attól tartok, hogy nagyon is alatta maradnék akár a
Szeretném egy-két karcolatnak a záróötletét, a csattanóját idézni. Hogy megmutassam: íme, ez aztán a szellemes ötlet! De hiába szeretném, nem tehetem, mert az ötletek szerves részei a karcolatoknak, azokról le nem vághatók anélkül, hogy fényüket és élüket el ne veszítsék. Amint ezt leírtam, talán már vitába is szálltam azokkal, akik az ötletet általában, mint külső haszontalan csillogást, lenézik. Az ötlettelen emberek szokása ez. Már pedig az ötlettelen, a pajzán ötlet nélkül való író nálam legyen Zola és írjon Germinalt. Akkor nem baj, ha nem ötletes, mert épen az lenne a baj, hogy ötleni próbálna. Ezen alul azonban egyáltalában nem dicsőség az ötlettelenség, hanem inkább szellemi és lelki szegénység.
Ha jól sejtem, az olyan humoros karcolatok, mint amilyenek ennek a Heltai-könyvnek a darabjai, úgy készülnek, hogy először születik meg a csattanójuk s az elé kanyarít azután az író rövid, három-négyoldalas szöveget. Mivel azonban, amint mondtam, enélkül a szöveg nélkül az ötlet még csak nem is idézhető, fölmerül a kérdés, a szöveg van-e a csattanóért, vagy mégis csak fordítva, a csattanó a szövegért. Mindenesetre úgy áll a dolog, hogy szöveggel és csattanóval együtt akar hatni az író, a szöveg előkészíti a csattanót, megadja annak a dinamikáját, viszont a csattanó visszavilágít a szövegre s ebben a hirtelen fellobbant fényben válik azután a szöveg igazi élménnyé.
Magához a csattanó ötlethez nemcsak az író ötlettermelő képessége kell, hanem kényes, fölényes válogató kritika. Azt hiszem, minden valóban leírt ötlet valósággal pazarló válogatás eredménye. Ha megvan az ötlet, következik a szöveg, az a bizonyos elébekanyarított. Ez persze csak a felületen történik így, mert az ötletet magát az a lelki anyag dobja ki, mely azután a szövegbe kerül. És most a szöveg: micsoda príma gyártmámányúak a Heltai karcolatai! Csalhatatlan szemmértéke van ahoz, mivel és hol kezdje. Intelligenciája és szíve van ahoz, hogy kezdéstől a záróötletig minden túlburjánzó képzettársulást szabadjára eresszen s csak a feltétlenül szükségeseket írja le. A leírás megint pazarló szűkszavúsággal történik, ami alatt azt értem, hogy a fölösleges szavak és jelzők tömegeit dobja el, amíg elkészül az egyszerű, világos, érthető, zökkenő nélküli, masszív és mégis könnyed szöveg. Ennek a szövegnek két ellentétes tulajdonsága van egyidejűleg: 1. Olyan, mintha gondolkodás, küzdelem és keresés nélkül vetődött volna papírra, úgy, mintha az író egyszerűen kiolvasta volna valahonnan, ahol már készen volt. 2. Olyan, mintha egy álló esztendeig fabrikálta volna az író, törülve belőle és hozzáírva, nyesve, feljavítva, simítva.
Amint látom, nem győzöm dícsérni e karcolatokat. És egy csöppet sem sajnálom, hogy dícsérnem kell őket, nem is tehetvén velük mást. Tudnék találni szempontokat, melyek alapján számonkérnivalóim is akadnának e karcolatokkal - nem az egyes darabokkal, hanem az egész gyűjteménnyel szemben, - mondjuk: modernebb, korszerűbb problematika s valami közvetlenebb hozzáállás a
Maradok amellett - az elején elfelejtettem mondani -, hogy: egy jó karcolat százszor többet ér egy gyenge regénynél. Csak a mennyiségtanra utalok: nulla szorozva százzal, de akár végtelennel, még mindig csak nulla.