Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám

Déry Tibor: Egy szinésznő arcképe

Piszk a Rákóczi-téren lakott fiatal feleségével és anyósával egy öt emeletes bérkaszárnyában, amelyet most festettek át zöldes színűből okkersárgára. Az állványok már több mint három hónapja fogták körül a házat - s minthogy az egyik keresztpalló ép Piszkék egyetlen uccai ablaka előtt húzódott, amelyet ennélfogva csak félig lehetett kinyitni, - oly sötét volt a kétszobás lakásban, hogy nappal is égetni kellett a villanyt. A szomszéd lakásban falakat bontottak s új válaszfalakat emeltek; ez a munka is hónapok óta húzódott már, mert az építőmunkások minduntalan strájkba léptek.

Piszk már jó ideje abból élt, amit anyósa, egy kiöregedett vidéki színésznő, alkalmi fellépések s különböző ürügyek alatt megindított gyüjtésekkel keresett. Ő maga azóta, hogy becsukta ügyvédi irodáját, jóformán egy fillért sem hozott a házhoz s már a reményt is feladta, hogy valaha újra munkához jusson. Felesége énekesnőnek készült; az Operaház egy tagjától kapott ingyen órákat, amelyeket azonban csak akkor látogatott, ha nem volt túlságosan felidegesedve s legyöngülve a reménytelenségtől s az elégtelen táplálkozástól. A három ember rendszerint naphosszat odahaza ült és szótlanul hallgatta a szomszéd lakásból áthallatszó kalapácsolást és csákányütéseket; este hatkor, ha a munkások abbahagyták a munkát s viszonylagos csend állt be a hideg szobákban, lefeküdtek aludni. Az öreg színésznő olykor délutánonként felcihelődött s elindult kolduló körútjára - nehezen szánta rá magát mindig s csak utolsó pillanatban, mert beteg volt s ha kiment a hideg levegőre, heves fájdalmak fogták el. Magántársaságban lépett fel olykor, de minden egyes fellépését hosszú előkészítő munka előzte meg, számtalan látogatás s ezek jobban kimerítették, mint maga az estély, a szégyenből, lámpalázból és testi fájdalmakból összehangzó utolsó akkord, amely lezárta az előző megalázó napok rossz melódiájú futamát. Széles ismeretségi köre volt, amelyet különböző szeletekre osztott: az egyiket a Kassáról a fővárosba költözött régi polgári ismerősei alkották (ide tartozott első vejének családja is); másikat régi szeretői, megint másikat új vejének családja; a negyedik szervezett munkásokból és szocialista diákokból állt, akik az októberi forradalom egyik emlékét tisztelték benne, az ötödik a nemzeti diákszövetségekből, amelyek az elszakított területek áldozataként ünnepelték. Mindegyik csoportról külön listája volt - már betéve tudta őket - s gondosan vigyázott, hogy össze ne keverődjenek a különböző eredetű, teljesítőképességű és néha ellentétes világnézetű áldozatok; külön arca és szövege is volt mindegyik csoporthoz s itt is vigyáznia kellett, hogy szórakozottságból s állandó testi fájdalmai közepette el ne cserélje az egyiket a másikkal. Vidékről ideszakadt polgári ismerősei szalonjában a «nagyasszonyt» játszotta, aki fiatalabb korában is bottal a kezében járt a kúriában, döngő, gyors léptekkel, a cselédeket megkergette, olyikra rá is húzott s vendégei közül a «kedvelteknek» kézcsókra nyújtotta kezét. Ez a szerep volt a legnehezebb, minthogy fenn kellett tartanai a látszatot, hogy csak barátai kedvéért, rábeszélésre fogad el olykor egy-egy megbízást s fellépéséért pénzt «jótékony célokra». Minthogy pedig a látszat megőrzése nem csak őrajta mult, hanem azokon is, akiket igénybevett s ezeknek, meglett korú és fáradt embereknek, nem mindig volt kedvük eljátszani a rájuk erőszakolt szerepet, s ha adtak is pénzt, úgy gondolták, hogy ezzel eleget tesznek kötelességüknek s nem kell még ezenfelül résztvenniök egy játékban, mely egyre átlátszóbbá és unalmasabbá válik: utóbbi időben a két fél között már nem igen jött létre az a síma összjáték, amely mint egymásnak pontos szögben megfelelő tükrök rendszere, hiánytalanul átvetítette volna a multból a «nagyasszony» hatalmasan mozgó alakját. Ha Cornélia felért a lépcsőházban az előszobaajtó elé, becsöngetés előtt nekitámaszkodott a falnak, hogy kipihenje s kifújja magát (nehogy a család észrevegye, hogy nem liften jött fel) s hogy új rendbe csoportosítsa, mint a mozaikköveket, arcvonásait, amelyeket a testi fájdalom összevissza dobált egy ájult s kifejezéstelen ábrává. Olykor, ha más látogató is érkezett a családhoz, s álldogálás közben meglepte a lépcsőházban, még mielőtt letelt volna a 8-10 perc, amely alatt magához tér, félig kész maszkkal s olykor még fájdalomtól eltorzult szájjal kellett bevonulnia a szalonba s hevenyészve elkezdenie a szerepet, amelybe még nem élte magát bele. Minthogy okos és fínom asszony volt, aki pontosan ismerte önmagát, s még jobban a világot, amelynek bőrén élt, a kettőjük közötti üzleti viszonyt is jól látta minden részletével együtt, s meglehetősen fölényesen s olykor kis kárörömmel figyelte saját járás-kelését életének ez utolsó szakaszában: látja magát, mint egy tükörben, amint hatalmas alakjával, botra támaszkodva be fog lépni s felveti fejét, az előszobában mintha nem venné észre, hogy a fehérkötényes cselédke nem csókolja meg a csókra nyújtott kezét (ha olykor valamelyik mégis megcsókolja, mély hangján hangosan elröhögi magát), látja, amint súlyos léptekkel keresztül fog törtetni a szobákon, majd megáll a szalon bejáratánál s botját háromszor nekiveri a padlónak, hogy magára hívja a figyelmet s közben látja elülről-hátulról a kopott, borszínű selyemruháját is, melyből mint egy gyerekfestmény dudorodik ki óriási, lilára púderezett arca, a párhuzamosan lefelé futó tíz ránccal és a föléjük fektetett kidagadó fekete könnyzacskókkal. - Már megint itt van! - mondta hangosan a háziasszony, félig elfordulva s ő nem hallja meg, minthogy nagyott hallónak tetteti magát. (Már évek óta, már odahaza is és e felvett szokás annyira természetévé vált már, hogy uccán, bár valójában hallja, mégis úgy tesz, mintha nem hallaná meg a villamos csengetését vagy az autótülkölést. A valódi és a felvett természet helyet cseréltek egymással olyankor is, ha nincs rá szükség, mint egy elromlott automata bábjai, amelyek értelmetlen s ostoba sorrendben ugornak fel a fénybe.) Annyira megszokta már, hogy ne hallja meg a nem neki szánt «megjegyzéseket» s ne lássa meg «gyengülő szemével» az árulkodó mozdulatokat, melyek e megjegyzéseket kísérik, s önállóan, magukért is beszélnek, pl. ha a házigazda üdvözlő mosoly helyett kérdőn néz rá s védekezőn kifelé fordított tenyérrel felemeli kezét, akkor nyilvánvaló, hogy közben feleségének, vagy mellette álló vendégének azt mondja: - még nincs egy hónapja, hogy megvágott tíz pengővel - annyira megszokta, hogy olykor már maga sem hitte el, amit hallott vagy látott s napok multán visszaemlékezve egy-egy megjegyzésre, azon tünődött - fennhangon morogva mint a vénasszonyok -, hogy nemcsak egy kiváltkép förtelmes és élő részlete volt-e azoknak a kínzó álmoknak, amelyek az ilyen látogatásokat követő éjszakákon meggyötörték. A háziasszonyok gyakran letagadtatták magukat: a szobalány leültette az ebédlőben s egy perc mulva a belső szobából azzal jött vissza, hogy a nagyságos asszony elment hazulról; előfordult, hogy egy-egy ismerőse, ha meglátta az uccán, átment a tulsó oldalra s legutóbb az előszobában váratták meg a «nagyasszonyt», amíg a háziak egy másik vendége elment - a látszat, amelyen mint egy vékony kötélkén táncolt a porond fölött, egyre jobban kopott lábai alatt. «A nagyasszony» szerepét játszotta egyébként a «régi tisztelők» csoportjában is, ahova volt szeretőit sorozta, vagy azt, akit annak tartott (a valóság itt is összemosódott képzelt életével s már nem emlékezett pontosan, kivel volt közülök viszonya, kivel nem) - és szerepét itt mindössze annyiban különítette el az előbbi csoportban játszottól, hogy egy-egy meghittebb szót kevert el szövegébe (mindazonáltal őrizkedve a tulajdonnevektől, amelyeket felcserélt) egy-egy kacér rokokó-ízű megjegyzéssel célzott a közös multra, vagy saját korára, vagy gazdag szerelmi szótárából hintett el a szövegbe, mint szalonna-szeletkéket, egy-egy férfiasan vaskos, nyilt és bővérű szót. A szocialista diákok s fiatal munkások között ugyancsak férfias volt, nyiltszájú és «természetes», mintha egyenrangúaknak s egykorúaknak tekintené - nem tudta biztosan: önmagát velük, vagy őket magával -, míg a nemzeti diákegyesületben, ha ugyanolyan «szabadon» járt is a szája, de egy fínom árnyalattal kevésbé szabadosan. Emitt olykor szerét ejtette, hogy «hazáról» és «szabadságról» beszélhessen, amott nem tért ki, ha sor került rá, a «proletariátus» s «elvtárs» megjelölések elől. Ha 30-40 ilyen előkészítő látogatás után, melyek közül olykor négy-öt esett egy délutánra, a magánlakás szalonjában végül odaállt a zongora mellé, vagy a szakszervezeti helyiségben kilépett a dobogóra, már rendszerint oly fáradt volt, s úgy elővették a testi fájdalmak - azt hitte, hogy gyomorrákja van, de nem merte magát megröntgeneztetni -, hogy szinte önkívületi állapotban, melynek hőfokát még emelte a szégyen, a felelőtlenség és a láz, mondta el szerepét s jóval felülmulva virágkorában elért legnagyobb eredményeit, oly megrendítő színészi teljesítményt nyújtott lila halotti koponyájával s berekedt hangjával, hogy többnyire ostoba közönségében is nem egyszer akadt, főleg a fiatalabbak között, aki titokban könnyeit törölte. Ilyenkor nem látta önmagát alakítás közben, mint azelőtt közelről, külön minden szavát és mozdulatát, mint az építőmunkás a téglákat, amelyeket egymásra rak, hanem csak alakja és hangja messzi kontúrjait figyelte, mintha rövidlátón, könnyfátyolos szemmel s félig süketen nézne egy messzi lámpafényben homályosan mozgó idegen alakot, amely fölött való uralmát elvesztette, akinek játékába már nem szólhat bele, mert kiugrott hatalmi köréből, mint a vetítőkészülékből a kép, melyen változtatni nem érdemes, de már nem is lehet. S minthogy így elengedte magát, s bíráló értelem nem fogta már vissza fájdalmaktól s megaláztatástól felcsigázott hatalmas indulatait - amelyeket mégis, mint egy kifelé láthatatlan halcsontos fűző formában tartott régi színészi tapasztalata -, oly nagy mozdulatok s rekedt hangjából oly megdöbbentő dallamok szakadtak ki játékában, mintha valóban halotti táncát járná (ő annak is érezte minden egyes alkalommal). Nem tudta, hogy jól játszik - azt hitte, pocsékul - s ahogy játék közben elnézte magát, mintegy a terem végéről, az volt az érzése, mintha e távoli lámpafényes és összefolyó pódiumon egy zsettel díszített óriási atlaszselyemruha hadonászna, amelyet üresen állítottak a deszkákra s amely talán már a következő pillanatban be fog csuklani s kiejti tüllnyakából a feldagadt lila farsangfejet; iszonyodva nézte a fekete selyemkarok fesztelen mozdulatait, amelyek úgy váltak ki a megszokott s becsült színészi mozdulatok frazeológiájából, mint az indulatszavak a szabályozott beszédből s épp, mert értelmetlen fájdalomkiáltásokként hatottak, mint pl. egy ég felé tárt kar, mely egy fél másodperccel elkésve akkor emelkedett a magasba, amikor a szöveg már más, vagy semmiféle mozdulatot nem kívánt, megrázták a nézőt tébolyszerű rendetlenségükkel. Hangját is idegenkedve figyelte; rekedten, mint hátravetett, lazább árnyéka a régi nagyzengésű hangjának, a sírontúlról látszott visszatérni s mégis aránytalanul vastagnak hatott a púderes halotti koponya szájában. Közben figyelme a közönség felé is le volt kötve, mert számon kellett tartania azokat, akik eljöttek s még inkább, akik elmaradtak, hogy ezeket legközelebbi fellépéséhez el lehessen hívni - ha ilyenkor egy pillanat tizedrésze alatt az járta át fejét, hogy: minek, hisz jövő héten úgyis a Rókusba visznek! - a periodus, amelyet közben a dobogón mondott, az átélt szenvedésektől elkezdett rezegni, mint falevél az őszi szélben. Az is előfordult, hogy egy-egy név, azok közül, akik elmaradtak, nem jutott eszébe s ilyenkor vissza kellett fognia magát, hogy meg ne álljon a dikcióban s ugyancsak olykor vissza kellett rántania kezét, ha utolsó pillanatban észrevette, hogy fájó hasára akarja szorítani. Nyomorult magánélete minduntalan áttört játékán s felmagasztosította; életereje, amely amott alacsony s durva témákat lett volna hivatva kidolgozni: a testi fájdalmat, vagy a gondot, hogy összehozza-e a negyven pengő házbért - megfordult s felfűtötte a költői formákat, melyekbe átkényszerítették: oly fenséges s megható emberi remekmű alakult ki olyankor a nézők szemeláttára, amilyet egyik pesti színházban sem lehetett látni (s amelyet a hallgatók közül talán senki, még maga Cornélia sem értett meg.) Ha a hetvenéves asszony előadás után - nem mindig taxin - hazatért, egész éjszaka álmatlanul hánykódott az ágyban, hangosan sírva a szégyentől, amelyet vélt rossz játéka fölött érzett; ez jobban gyötörte, mint a személyes megaláztatások, vagy az anyagi balsiker s ha reggel felé agyonkínozva s halálfáradtan mégis csak elszenderedett, az ablak előtt az állványon megjelentek az építőmunkások s elkezdték kalapácsolni a vakolatot. Délután pedig lánya, akinek életkedve az estélyről hazahozott pénztől egyszerre visszatért, rákezdett félbehagyott énekgyakorlataira, újra elütve őt az álomtól - úgy, hogy a pénzt, amit az öregasszony keresett, életben tartotta ugyan lányát és vejét (ez utóbbit époly szenvedélyesen gyűlölte, mint amilyen gyengéden szerette Vilmát), de ugyanakkor őt magát egyre közelebb vitte a sírhoz.