Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · A boldog ember
Ha valaha, évszázadok mulva talán, arról kíván egy kutató értesülni, hogy milyen volt a huszadik század elei magyar falu, magyar paraszt, a maga teljes külső-belső mivoltában... akkor minden tudományos módszer szerint készült, antropológiai, statisztikai segédkönyvekkel dolgozó történelem-könyv sem fogja annak a kutatónak szemlélete számára olyan közel hozni ezt a tárgyat, mint ha felüti Móricz Zsigmond egykorú regényeit és beszélyeit. Mert ezeknél érzékletesebb, minden rezdületet felölelőbb ábrázolat nem lehet a magyar faluról és annak lakójáról.
Ime, annyi-annyi változat után, Móricz Zsigmondnak ez a könyve, megint egy új színben ragyogtatja meg előttünk a falusi magyar alakját és lakóhelyét...
Még e regény formája is szokatlan forma Móricznál. Eddigi regényeiben rendesen az író egyenletes, nyugodt, mégis fordulatos előadásában elevenedett meg előttünk a magyar falu élete. Legföllebb olyan formán nyújtott remeket alakjai megszólaltatásában Móricz, ahogy például egy-egy látszólag szimpla párbeszédben jellemet, helyzetet föstött, sőt a cselekményt is ekként lendítette tova szinte észrevétlen... Ámde ezúttal Móricz még különb bravúrral, teljesen egy egyszerű földmíves szájába adja a szót.
Joó György, a tiszaháti falu elparasztosodott kurta nemese meséli el életét az írónak, mint személyes ismerősnek. És ebben a végtelenül egyszerű, mégis ezer színnel és plaszticitással teli előadásmódban talán minden eddiginél életteljesebben, valóhűbben látjuk a hős szülőhelyét, a végtelen magyar rónaságnak azt a különösen érdekes zúgát, Erdély északnyugoti sarkán, Szilágy fölött. A gazdát cserélő urasági kastélyokat, a kis zsúpfödeles házacskák között, az egyhangú szántókat, méla legelőket, gyér erdőcskéket és a lusta síksági folyót, pittoreszk fűzeivel, romantikus lápjaival. Ebben a környezetben meseszerű, álomszerű groteszkséggel jelenítik meg előttünk Joó Györgynek különös ízű, keresetlen mondatai a legköznapibb eseményeket is.
Vannak ennek a történetnek részei, amelyek valami szimpla esemény kapcsán, oldalakra terjedő analízisnél jobban világítanak rá a falusi magyar különös lelkiségére és kedélyére, amelynek tipikus képviselője ez a Joó György.
Vegyünk például egy esetet. Joó György pesti napszámosmunkával pénzt hozott haza és ki akarja mulatni magát. Ebben a duhajkodhatnékban, amit a környezetében minden teremtett lélek, a legóvatosabb, a leggyöngédebb is, természetesnek talál nála, egész tömeg bicskás, fütykösös ellenfélnek ront neki meggondolás nélkül, majd a legdurvább tréfával alázza meg rátarti szerelmét, satöbbi, satöbbi. Szóval a fékevesztett indulatoknak ebben a tombolásában, a Joó György jellemét joggal könyveljük el magunkban olyannak, mint akinél sértésre a megtorlás készen áll.
De ugyanez a Joó György egy vasárnap reggel hangulatában, amikor valóban fölháborító bántás éri, a tulajdonát rongálják meg, ami minden logika szerint rögtöni tettlegességre lázíthatná föl,... ugyanaz a Joó György csupán akként reagál, hogy fölkavargó dühét nem tudja az istentisztelet áhítatába vinni el magával és a gyilkos indulattal csupán önuralma vívja meg a maga belső harcát. Megbántója ellen már elégnek talál tettéért egy szelíd szemrehányást. Alig pár szó jelzi csupán ezt a kegyetlen lelki tusát is, olyanformán, hogy: órákra volt szüksége, míg egyáltalán zokszóra volt képes megbántójával szemben.
Hát ez a pár szó, ez a kis eset egészen kívételes magasságba emeli előttünk ezt a jellemet.
*
Azt persze nem hiszem, hogyha valaki afféle érdekfeszítő olvasmányt keres ebben a regényben, megtalálja benne. A rendkívüli, a meglepetésszerű, legalábbis, ami közfölfogás szerint az, inkább kikerülődik, elnagyolódik ebben az írásban, annak a célnak a szolgálatában, hogy teljességgel és szigorúan a Joó György igazi érdeklődései vonalában maradjon a regény minden eseménye.
Micsoda fajtájú ez az érdeklődési kör? A legjobban a regény címe magyarázza meg, ha mint valami mottót, a regény tartalmával vetjük össze.
Joó György boldog embernek tartotta magát abban a boldog időben, amikor a testi-lelki erőfeszítés a boldogulásra nem volt hiábanvaló. A falu Odisszeusza ma hiába indul útnak a falu reménytelenségéből a főváros felé, vagy akármerre, a két erős karjának munkája vagy nem kell, vagy hiába, olyan éhbéren tékozlódik el, amiből nem lehet gyarapodni, csak tengődni... A változott időket siratja Joó György tehát. Csakis abban az értelemben, hogy ha egyszer a megszakadásig való vacakodásnak, türelemnek és minden jóravaló akaratnak is csak kudarc felel, hová legyen valaki életével?...
Persze, hogy tulajdonképpen elrémítő vád ez az egész regény, annak megmutatásával, hogy micsoda nyomorultul leszorított életigény is elég volt és elég volna emberek boldogságához! És még így sem adatik meg az, a ma sanyarúságában.
*
Nehéz is elképzelnünk Móricztól, hogy írása ne hangolódjék az élet igazi, fojtogató problémáinak hangjára és az események bármilyen tarka-barka zajlása mögött gyógyításra váró sebeket ne tárjon föl. De talán ez az igazi írásnak önkéntelen is tulajdona. Mert hiszen a tendenciái mulandóságától megmentik a maradandóságnak az ilyen műveket a bennük mozgó, remekbe mintázott emberi figurák.