Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · FIGYELŐ

RÉDEY TIVADAR: A MENEKÜLŐ LÉLEK
Kárpáty Aurél esszékötete - A Vajda János Társaság kiadása

Igazabb rokonszenvet keltő végső benyomással kevés könyvet csuktunk össze elolvasása után, mint ezt a fogantatása körülményeinél fogva eredendően mozaikszerű kötetet. Bármennyire lapszéli jegyzetek összességét adja is, a végén múlhatatlanul azt érezzük, hogy e margóra vetett ceruzajegyzeteknek olyan szerves, olyan egyazon éltetőnedvből táplálkozóan testvéri az összetartozása, mint a közös törzsből sarjadt faágaknak.

Magával a törzzsel sem most találkozunk először. Hét esztendeje A kételkedő kritikus könyvében már nyilvánvaló bizonyságot kaptunk felőle, hogy ez a fa kedvező talajban vert gyökeret, onnan meg fogja szerezni mindazt a táplálékot, mely biztosítékul szolgálhat arra nézve, hogy a galyak kibontakozásának örök tavaszi izgalma megbirkózzék a törzs természetes kérgesedésével.

Új könyvének értelmi gócpontját - s egyúttal az érzelmi fókuszát is - annak a szakasznak előhangjában lehet megtalálni, amelynek gyüjtőcímét kötetének homlokára írta. Babits Mihálynak lírát-elsirató, klasszikus költeményébe kapcsolódik bele, a költőhöz intézett levél formájában maga is a legmélyebben lírai érintettséggel vall önmagáról, számotvetve kritikusi hívatásának fájón mai céltalanságérzetével. Annak a mának egyre elviselhetetlenebb terhéről szól, mely az írásművészetet hitvány propagandaeszközzé hajlandó lealjasítani: «Az író - mondja - elvesztette gőgjét és megtalálta magában az apostolt. Az apostolnak pedig piszkos a lába és rossz a stílusa». Az elszabadult Gép vandál pusztításáról panaszkodik a szellem birodalmában, a «nagyban és gyorsan» szállítás tűrhetetlen versenyéről, mely már-már elragadja a legjobbak koszorúját: «Flaubert a Madame Bovary-t hét évig írta. Ma péntektől hétfőig csinálódik egy népszerű regény». Kárpáti ebben a szép, nemes kétségbeeséstől ihletett tanulmányában még a Babits ítéletét is túlságosan kíméletesnek véli, amikor ez napjainkban «ezüstkor»-t lát; ő már a vaskor barbárságára döbben rá, a vasbeton és rohamsisak brutális koráéra.

S mégis éppen ennek a végletesen pesszimista elmélkedésnek befejezése a Vita brevis - Ars longa dacos hitvallásába torkollik. Lehet, hogy a civilizáció gázbombái megfullasztják a mának egyre hontalanabb Lelkét, s talán utánunk még sok nemzedékét, proletársorba züllesztve az irodalmat, az érték fokmérőjévé a népszerűséget avatva s magát a művészetet a gazdasági helyzet függvényévé alacsonyítva: az Idők teljességében mindez csak annyit jelenthet: egyelőre. «Egyszer, - hirdeti Kárpáti, - a vandálok elrobogása után, a halottak sírján megint csak kinő a fű.»

Ez a mély meggyőződés - melyet benne nem az értelem, inkább az érzés ereje érlel meg - vonul végig könyvének minden lapján, még azokon is, melyek váltig a szerző régi kritikai múzsájára, a Kételkedésre esküsznek, sőt talán azokon leginkább. Ha a maga mesterségét első könyvében «a kételkedés művészeté»-nek vallja, ebben a másodikban csak a szavakon s nem a lényegen változtat, midőn «a kétkedés magasiskolájá»-ról beszél. Ehhez az alaphoz szinte görcsösen ragaszkodik, mintegy a becsületesség egyetlen biztos menedékét tiszteli benne: «Van-e pozitívabb funkciója a léleknek - írja most is -, mint a kételkedés? Aki becsületes, őszinte gondolkodó, annak kedves szava a talán». Schöpflin Aladár már annak idején bölcsen rátapintott ennek a Kárpáti felfogásában állandóan ottkísértő ellenmondásnak természetes nyitjára: «Elfogadom - felelte Kárpáti tételére -, hogy a kritika lélektani kiindulópontja a kételkedés, de a kritikus az az ember, aki hiszi azt, amiben kételkedik». Hogy a Schöpflin észlelete mennyire fején találja a szöget, amellett most a «kételkedő kritikus» második kritikai tanulmánygyüjteményének egész foglalata szolgálhat újabb bizonyságot.

Ez az erkölcsi komolyság parancsol tiszteletet Kárpátinak minden sora iránt, mert minden sorát olyan kéz veti papirosra, mely felelőtlen hízelgést írni nem tanult. Kétszeresen becsülésünket érdemli ez a vonása, ha számbavesszük, hogy kritikai munkássága szinte egészében a napisajtóval kapcsolatos, mely a száműzött szellemnek, «A menekülő lélek»-nek nem éppen legtestvéribb érzületű szállásadója. Kárpáti mondatain akárhányszor átsüt ennek a «genius loci»-val való elszánt küzdelemnek indulatos heve, van úgy, hogy szinte rajtakapjuk, amint az alkalmi vagy helyi kívánalmak ravasz kijátszásával teremt levegőt a makacs meggyőződésnek és mocsoktalan gondolatnak. Nem kell sokat magyarázgatni, hogy ez mit jelent. Nem többet, de nem is kevesebbet, mint a lélekmentésnek egy kicsiny, tiszta szigetét, a tűnő napok igényeit szolgáló és kiszolgáló zsurnálisztikának zavaros tengerében.

Másrészt azonban ránézve még a megszólalás alkalmát is jobbára az aktualitás esetlegessége szabja meg. Ilyenkor is azonban a fölmerült kérdésnek természetszerűleg inkább csak bökkenőire eszméltethet rá, semmint hogy tüzetesebb kifejtésére is vállalkozhatnék. Ezért azután írótollának azokon az ünnepnapjain, amikor valamely irodalmi folyóirat vendégjogát élvezheti, szemmelláthatólag elsősorban napilaptémáinak tollában-rekedt gondolatsora számára keres helyet és alkalmat. Színházi bírálói tevékenysége közben különösen sok ilyen hic Rhodus, hic salta! vetődik az útjába. Ez az a terület, ahol a kritikus önérzete mai nap a legkegyetlenebb, mert tudományos és művészi kettős valóját egyaránt mélyen sebző belátásokra döbbenhet rá, kivált ha - mint Kárpáti mindenkor - a lelkiismeret hánytorgásai is el-elkapják. Új könyvének is legterjedelmesebb hányada a dráma és színpad kérdéseit feszegeti, távol minden dogmai merevségtől, de ugyanakkor a korjelszavak csábításaitól is érintetlenül, az írói szempontok meg nem alkuvó tiszteletének szellemében. Főleg a színpadi művészet határkérdéseinek tisztázására lép nagy határozottsággal a porondra, akár a Zeitstück-hóbort lényegfelejtő hazugságára siet rávilágítani, akár a film gépművészete felé csapja le a sorompót, akár - egy szégyenletes művészi balfogás alkalmával - az illuzión felépülő színjátszásnak a cirkusz meztelen realitásával való tűz és víz ellentétét leplezi le; a bozótbavesző helyes ösvény bátor megtisztításával.

Idetartozik másik múlhatatlan témája is: a színészi alkotó munka lélektani folyamatának fürkészése. Ennek a szenvedélyének köszönhetni ezúttal néhány kitűnő szerepelemzését is, mely ennek az annyira elhanyagolt területnek legkülönb terméséhez számít. Shakespeare-szolgálatát - melyből régibb könyvének gazdag és szellemes Hamlet-tanulmánya támadt - most néhány részletkérdés felmutatása és hozzávetőleges eldöntése gazdagítja meg.

A regényírás orosz óriásainak: Dosztojevszkijnek, Tolsztojnak, Turgenyevnek is régi és rendületlen kritikai szolgálattevője. Ezirányú elmélyedő fejtegetéseinek új ingerét most mindenekfölött az biztosítja, hogy a tizenkilencedik századi orosz szellemet a cári lélekgyilkolásnál is veszedelmesebb sztalini hüvelykszorító kínjai közt szemlélteti; mely a haladás gondolatát csak azért fogadja be, hogy materializálhassa a szellemet.

Ha van, amit Kárpáti könyvében hiánynak érzünk: bizonyára a líra kérdéseinek kirekesztése az. Korábbi költői gyakorlatánál fogva is ő a legjobb magyar versértők közé tartozik, s irodalmunknak e ma is legmagasabb színten mutatkozó termése esszészerű megvilágításra nagyon is bő alkalmat kínál.

A lírikus Kárpáti azért így is megtetszik könyvében: a prózai stílus hangszerének ez teszi őt urává, tisztaságán, nyugalmán lépten-nyomon átüt az írás mélyen egyéni izgalma.