Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · KÜLFÖLD

Passuth László: Panait Istrati

Vándorok és csavargók közös országútján valaki kiválik a menetelőkből s ahogy letelepszik a pihenőpadra - az élmények számtalan rétegén át előbuggyannak meseforrások, így nézett vissza Hamsun az egykori Krisztiániára, Lawrence magával vitte a greenhilli bányák fekete füstjét a tüdejében, az ismeretlen Traven homályos arca megjelenik egy-egy rongyos mexikói tanya mögött, de testvérük s talán egyik legkülönbjük, Panait Istrati, már örökre maga mellé fektette a vándorbotot.

Braila zsírjában, búzájában fürödő város, lelke a nagypiac s az ismeretlen görög csempésznek s Zoitzának, a román mosónőnek fia - legszívesebben a piacon kószál. A papirvékony nyugati réteg alatt a levantei életképek végtelen tarkasága hullámzik. A családi emlékek még a klán emlékei, mely között bőven tanyáznak háremekbe kerített széplányok, pasák által megrontott kisfiúk s minden siheder titkos álmaként, romantikus rablókapitányok. Floarea Condilornak, a «hajduk úrnőjének» vásári képét odaragasztják Cusa herceg rejtegetett portréja mellé s egymásközt buzgón invokálják a «szegények fejedelmének» mielőbbi visszatértét.

Századeleje van, a nagy dunai kikötőben minden ügyes ember számára ezerféle munkaalkalom is kinálkozik. A pékség hajnali forróságában a kisinas már kiformálja magának Adrien Zograffi nagyravetített én-figuráját. Mikor vállára veszi a mázolók létráját, kettesben mennek a titokzatos Mikhaillal, aki már tudja, hogy miért nevetnek a rétek és miért lehetnek szomorúak a népek ezer és ezer mérföldekre innen. Minden alkalmi járókelő megett millió rejtett életmozzanat tárul fel, előírt időre úgysem lehet sehova odaérni, így szembenjövő bátyuskák, falusi papok, alkalmi lókötők recitativói mögött kísértnek mindkettőjük számára az örök vargabetűk. Mikor Mikhail útrakel Mandzsúria felé, Panait-Adrien már könyvek fölé görnyed s görög-román szóbeszéd megé agyonolvasott klasszikusokból felsorakoznak francia szavak. Már ekkor háziinas egy német nagyvállalkozónál s kikötőmenti sugdosásokból s tálalás közben ellesett furfangokból olvadnak össze a fiatal pártszervező első cikkei, melyeknek Mille a Dimineata hasábjain helyet enged s így válik Thüringerék mindeneslegényéből Brailában politikai faktor.

Város és falu, itt, nagyjában még egybeér - a Baragan-fensík bogáncsai lassan-lassan felhabzsolják az ösztövér zsellérföldeket s szétkarikáznak a jeltelen tömegsírok között, melyek alatt a kilencszázhetes idők tizenegyezer félrevezetett parasztáldozata nyugszik. Istratit néha elfogja a köhögés, de amint Mikhail mesél a nagyvilágról, szűk és forró lesz számára Románia s megkezdődik majdnem holtig tartó itineráriuma, e szeszélyes vándorút, teherhajók kazánházaiban, tengelyek alatt, országút mesgyéjén, alkalmi foglalkozások s alkalmi társak sokasága, közben nyelvek foszlánya, e titokzatos lingua franca, mely végiggyűrűzik a kikötők között, zsebében egy szennyes, agyonolvasott Fénelon, talpa alatt váltakoznak a világrészek, útjának íve Damaszkusztól Kairón át Marseilleig ér el. Egy-egy hosszabb pihenő közben lekopnak róla az évek, lassan közelebbhúzódik a negyvenhez, éjszakánként néha nekibuzdul, húszoldalas regénytöredékek szakadnak ki keze alól, aztán leteszi a tollat - elszállt az ihlet, mondja magában, éhes, különben is a «regényírók alighanem úgy írnak, mint ahogy a pacsirta énekel... bizony ez számomra kényelmes elképzelés volt, mely szépen megfért az édes semmittevéssel...»

Huszonegyben átvágott torokkal kerül a nizzai öngyilkosok termébe s a zsebében a búcsúlevélnek Romain Rolland a címzettje. Mire lábbadozik, szemébenéz a különös, kelta ember s Istrati már nem mondhatja, hogy nem tartozik senkihez. A feladott penitencia szigorú és így szól: írj franciául! «Ha az ember mesterként játszik is az anyanyelvével - még akkor is drámát él át az, aki hivatásából kultuszt csinál - hát még mennyivel nehezebb és tragikusabb volt mindez az én alkalmi franciaságommal... hiszen minden pillanatban vissza kellett szorítanom a bennem izzón hömpölygő matériát, hogy a Nagy Larousseból helyesírást s egy-egy szó nemét kiolvashassam.» Az első könyve, a Kyra Kyralina, így francia mű lett.

Istratit, az írót nyelvileg alig fűzi több szülőhazájához, mint Erasmust az egykori Németalföldhöz. Magyarázni lehetne, hogy a nizzai tragédiával számára a vita vulgaris végetért s a megújult lélek magának szuverénül új, tisztultabb formanyelvet választ. Ám az egykori latin szellemi internacionálé a témákat is determinálta, míg Adrien Zograffi sohasem bír elszakadni meséiben a szűk körbe vont anyaföldtől. Mégis példátlanul paradox írások és írók történetében, hogy valakit meg se kísértsen az anyanyelve s annak ösztönös köréből kivágódva, melódiáit idegen hangszerelésű csodainstrumentum billentyűin próbálja csak ki.

Mikor, végre, pénzhez jut, a pénz kicsordul keze körül. A «felfedezett» behúzódik egy frankfurti munkáslakás kamarájába s ha szerét teheti, hazamegy s otthon épúgy őgyeleg az ismerős halaskofák közt a brailai piacon, mint huszonöt esztendővel ezelőtt. Sajnos, a lappangó világhír alig akadálya annak, hogy odahaza gyanús, felforgató idegenként kezeljék s így nem csoda, ha átlép az orosz kapun, melyet Adrien Zograffí meséi eleve megnyítottak előtte. Hónapok mulva, fogyatkozott illuziókkal, visszatér Moszkvából és cipeli magában a meztelen, fájó Oroszországot s a félig-meddig hontalan csavargó szembefordulva egykori osztályosaival, három kötetnyi «j'accuse»-zel válaszol.

1932 tavaszán még ő maga mázolja ki brailai kis házát, ősszel már ágynak esik. «A moldvai Kárpátok alján, egy kolostorban vagyok bezárva és hiába kapálódzom sorsom ellen. Már csak tüdőm roncsaival lélekzem s négy hónapja, majdnem szakadatlanul, fekszem. Már alig birok el kétszáz lépést, vagy ötpercnyi beszédet: menten elfulladok, a láztól átjárt testem alig nyom már ötven kilót... bizony, elég súlyos az állapotom és lehet, hogy őszre meghalok...» Mégis jobban lesz, ír, újra elernyed s bár számtalanszor felbukkan haldoklásának hióbhire, még kétesztendei gyötrelmes földi út van előtte, míg a távirat jelenti, hogy nem él már.

A kritkusnak meg kell bocsájtania a szertelen, itt-ott le nem nyesett franciaságot, kanyargó, vissza-visszahulló históriáinak szeszélyes, keretes menetét, mult korokba ojtott proletár-szóbeszéd anakronizmusát, e százszoros Ént, mely sokszor szavahihetően anyaföldjéhez lapul, máskor meg elugrik valószínütlenül színes papirsárkánya szárnyán - a kritikus önfeledt szemekkel követheti csak cikázó, megtörő repülését annak, aki mindenkinek kéretlen, cserébe adta a szívét és nem mondhat mást Panait Istratira, mint: ecce homo!