Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA

TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA
Német szellem és német forma

Nincs európai irodalom, amelyet olyan nehéz rendszerezni vagy akárcsak áttekinteni, mint a németet. A német szellem szétfolyó, sokértelmű fogalom, az egységes német «forma» fikció. Gondolkodók és költők metafizikai tájékozódásának pontjai korok, sőt gyakran nemzedékek szerint olyan eltolódást mutatnak, mintha világok és éghajlatok választanák el őket egymástól. Sehol annyi elkallódott fél-lángelme, elszigetelt, magábanjáró, elfelejtett, felfedezésre váró jelenség; a szellem eleven életében sehol annyi hézag, «folytonossági» hiány. Mintha minden nagy költő és gondolkodó más és más akusztikai és optikai törvények szerint élne, külön, egyéni «mű»-nyelven beszélne, külön egyéni titkos írással örökítené meg világát.

A német természet legmélyebb ösztöne szerint irracionális és formaellenes, gyűlöli vagy csak nehezen viseli el a mértéket az arányt, zártságot és befejezettséget. A léleknek szóló, minden érzéki ellenőrzésen innen eső, láthatatlan belső formát többre becsüli a plasztikus látható külsőnél. Őshazája a fényhomály a nyugtalanság, a mértéktelenség, legmegfelelőbb művészi megnyilatkozása a «végtelen vonal zenéje».

Individualizmus, magány, szentimentalizmus - bizonyos, hogy e három lélektörténeti fogalom révén sorsának minden döntő pillanatában meg lehetne közelíteni a modern európai kultúra értelmét. Ami megrázkódtatás éri a modern ember világérzését, természetszemléletét, az a társadalmi szerkezetváltozások, nemzedékcserék hátterében úgyszólván kivétel nélkül e fogalmak tartalmával hozható összefüggésbe. De a mögöttük meghúzódó erők sehol másutt nem éreztetik olyan végletesen formáló vagy deformáló hatásukat, sehol másutt nem egyesülnek olyan mértékben teremtő vagy romboló tevékenységre, mint a német nyelvterületen. Individualizmus mint a lelki vagy szociológiai elszigetelődés formája, magány mint a metafizikai magány és tanácstalanság hangja, szentimentalizmus mint a tárgytalan ellágyulás velejárója, csak itt, ebben az antiplasztikus világban tehet szert ilyen öncélú maradandó érvényre, csak itt, az örök gótika és romantika síkjában, szabadulhat fel fegyelmetlen, egyoldalú életre. De viszont éppen azért csak ez a világ ismeri az abszolút magányt, abszolút misztikát, a tiszta érzelem abszolút formáját: a Liedet, csak ez a világ önállósíthatja a töredéket, avathatja művészi elvvé a formátlanságot. A németség hagyományos politikai és szociológiai érdektelensége megkönnyítette ezt a folyamatot. A német idealizmusnak és szédítő alakváltozatainak csak ilyen politikamentes környezet szolgálhatott hátterül. Az elvont eszme, az elmélet, a program sehol másutt nem emelkedhetik ilyen ijesztő, feltétlen hatalom rangjára, a könyv sehol másutt nem pótolhatja ilyen mértékben a valóságot, a természet sehol másutt nem lehet ilyen mértékben az értelem «olvasókönyv»-e, a lélek kalandozásainak, felfedezéseinek színhelye, a láthatatlan egyháznak sehol másutt nem akadhat ennyi híve, Európa végzete, a romantika, sehol másutt nem válhat ilyen mértékben életpótlékká, egyéni és egyénfeletti hitvallássá, nemzeti meg európai gondolat sehol másutt nem ütközhetik össze ilyen hevesen s nem találkozhatik ilyen fenntartás nélkül egymással.

Meglepő, de az elmondottak után érthető, hogy a németség nem alkotott olyan időtlen lírai és epikai formákat, amilyenekkel a görög vagy a francia-olasz irodalmak ajándékozták meg Európát. Ezek a formák eredeti helyükön szerencsés, érett történeti időpontok ajándékai, új hazájukban, Németországban, pedig a divat kegyelméből vagy erőszakos recepciók parancsából honosodtak meg. A középkoron, Walther von der Vogelweidén, Wolfram von Eschenbachon kezdve Martin Opitzig, C. F. Meyerig és Stefan George-ig számtalan német költő, sőt néha egész költő-nemzedékek idegen, főként román erők felszabadító, nagykorúsító beavatkozására szorulnak, hogy megoldódják a nyelvük. A német irodalom egyik-másik fejezete úgy hat, mintha hordozói izgalmas elhárító párbeszédet folytatnának francia vagy olasz kortársaikkal. A párbeszédek vagy az idegen formák visszautasításával vagy egyezményekkel zárulnak. A meghonosodott formák veszítenek eredeti autonómiájukból, meglazulnak, de viszont ennek fejében mélyebb, érzelmesebb, «lelkibb» hátteret kapnak.

A németség igazi honvágya a maga plasztikus ellenvilágának: Európa antik forrásvidékének, Hellásznak, és örökösének, Itáliának szól. Századokon keresztül ostromolja ezt a vidéket. Találkozik vele. De első találkozásai rendszerint a politika vagy a művészi utópia területén mennek végbe, nem pedig a vérszerinti ujjászületésekén, mint a román népeknél. Ezért nincs is igazi német renaissance. Hogy pedig a rosszul megoltott honvágy milyen terméketlen nyugtalanságba, céltalan örvénybe torkollik, erre elrettentő példa a német barokk. Csak Goethe, a legegyetemesebb, legnémetebb lángelme s a szerkezete szerint leggörögebb német valósítja meg népe ezeréves «Wurschtraum»-ját: hellén-római álmát; csak Hölderlin találkozik a görögséggel úgy, mintha hazatalálna; csak Nietzsche kerül ki megújított diadalmasabb németséggel a találkozásból, csak Heine kerüli ki vagy veszélyteleníti a találkozást orientalizmusa révén. Az ilyen találkozások a német szellem legplasztikusabb pillanatai. A német klasszicizmus minden fajtája kínos önfegyelemmel, az eredendő irracionalizmusról, rejtett gótikáról való lemondással jár. Goethe németsége a legdúsabb, a legirracionálisabb. Az ő klasszicizálódását éppen ezért a legfájdalmasabb lemondás, a legmeredekebb kerülő előzi meg. Az ő útja Strassburgtól az Iphigeniáig bonyolultabb és meredekebb, mint az a másik, amelyet a francia szellem tesz meg a renaissancetól Voltaire-ig.

A plasztikus nyugalom színe alatt, az egyezményes formák mögött azonban, még Goethében is, tovább élnek a nyugtalanító, irracionális erők s csak történeti végszóra várnak, hogy fölborítsanak plaszticitást, egyezményt. Jelentkezésük nincs időponthoz kötve, nem szabályozza őket sem szociológiai, sem lélektörténeti törvény. Minél tovább hallgattak, minél nagyobb mélységből érkeznek, annál türelmetlenebb, annál szenvedélyesebb a hangjuk. Néha két nemzedéket kavarnak föl, mint a romantika, máskor csak álmorfózisra kényszerítenek egy nemzedéket, mint az expresszionizmus idején. Néha beérik a filozófiai és művészi szimbolika meghódításával, máskor a cselekvő élet, a politika területét is kisajátítják, mint ma. Időtartamuk, útjuk, végső céljuk egyaránt kiszámíthatatlan. Rejtett munkatársai minden német gondolkodónak, költőnek és írónak.