Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: VERDI
Franz Werfel könyve - Nova kiadása

A regényírás egyebek között erőpróbája az írónak és témájának. A regényírót nem emeli, mint a költőt, saját maga fölé emberöltők közös műve, a forma, mely bölcsebb is, hatalmasabb is nálánál és ha el is tanul könnyű fogásokat, a témát saját erejével kell legyőznie. Aki a francia forradalomról akar jó regényt írni, annak fölényben kell lennie a francia forradalommal szemben s ha a Háború és békét olvassuk, Tolsztoj hatalmasabb, mint az egész orosz-francia háború. Hogy most Werfel két regénye, a Musa Dagh negyven napja és Verdi egymásután jelent meg magyarul, jó alkalom megfigyelni ennek az erőkifejtésnek két különböző eredményét. Musa Dagh negyven napjában a finom részletek és a hatalmas szándék között hézag tátong s a nagy mű tiszteletreméltó erőfeszítés maradt. Verdi talán legjobb, de mindenesetre legegységesebb regénye Werfelnek. Más, kitűnő regényeinél is akadnak zavaró részek, melyeknél úgy érezzük, az író nem oly nagy, mint a feladat, amit vállalt, így a Barabara háborús jelenetei vagy A nápolyi testvérek második része, ahol az apa összeroppanásával a regény magas színvonala is lezuhan. Verdi olyan téma, melyben Werfel otthon érezhette magát, sőt, ha nem is alkotóerejével, de elemző értelmiségével fölényben volt. Verdinek - aki egyet jelentett az olasz nemzeti dicsőséggel, aki emberöltőket gyönyörködtetett, aki egyképen közel áll a mázolólegények és a szmokingos operalátogatók szívéhez - dallamai mindannyiunkat meghatottak, de értelmünk azzal a kissé fölényesen udvarias tisztelettel adózik művészetének és egyéniségének, mely szellemi hierarchiánk szerint a nemes banalitásnak kijár.

Werfel azonban éppen ezt a hierarchiánkat igyekszik megdönteni. A regény egyik alappillére Verdinek és, elképzelésünk szerint, teljes ellentétének, Richárd Wagnernek viszonya, mely kialakult anélkül, hogy ismerték volna egymást. Az olvasó általában a héroszokért lelkesedik, mégis a könyv végén feltétlenül Verdi mellett találjuk magunkat, bár Wagner nagysága érintetlen marad és bár Wagnert túlizgatott egyénisége és állandóan fűtött szenvedélye elpusztítja, míg Verdit gazdag és derűs öregségbe kísérjük. Werfel nem indul ki egy eszményített Verdiből, sőt némi finom hivalkodással minduntalan ráirányítja szemeinket e népszerű operaszerző korlátoltságaira is, aki a sikert a művészet nélkülözhetetlen kellékének tartja, nagy versenytársa műveit nem akarja megismerni, nehogy hatásuk alá kerüljön és Beethoven IX. szimfóniájáról így nyilatkozik: «Egy egoista elméletileg megöleli az emberek millióit. Ha a túlcivilizáltak énekelni kezdenek, kiderül, hogy barbárok.» De még ezeket a korlátokat is tudatosan vállalja az opera utolsó nagy mesterének szerepében és vállalja a latin derűt, egyszerűséget és világosságot a német fennköltséggel, nagyzolással, köddel, romantikával szemben a német szellem európai előretörésének idején. Ignotus Pálnak nyilván igaza van szellemes előszavában, ha Verdi alakján át egy egész letűnt világot sirat meg, a tizenkilencedik század bizakodó szabadelvűségét és igazi művészi demokratizmusát a huszadik század reakciós forradalmával és a kiválasztottság homályos gőgjével szemben. Ennyi mindent hozott ki Werfel hőséből, regénye mégsem túlzsúfolt, irányzatai nem válnak tapintatlanokká. Hiszen Werfelt egész írói alkata segíti, hogy ezeket az ellentéteket megértse és feloldja. Ki foghatná fel jobban a latin és germán lelket, mint az osztrák és zsidó Werfel? Ki lehetne tárgyilagosabb a sikeréhséggel és padlásszoba-idealizmussal szemben, mint akinek magas és előkelő művészetét oly szerencsés gondolkodás és világszemlélet hajtja, hogy elérte a népszerűséget? Ki lehetne méltányosabb a közvetlen melódiával és a kiagyalt művészettel szemben, mint aki átlagos érzelmeit bonyolult és hajszálfinom gondolati felkészültséggel nemesíti? Ennek a sokrétűségnek hű kifejezője Werfel stílusa, mely sokszor ideges fordulatokat, hasonlatokat és képeket nyugodt, csiszolt, fegyelmezett mondatszerkezetekkel halkít. (Ezt a nyelvet magyarra fordítani nem könnyű feladat. A fordítót mindenesetre dicséret illeti, amiért nyelvünket igyekezett Werfel mondatszerkezeteihez hajlítani. Ez a lényegében helyes idegenszerűség ugyan sok helyen pongyolasághoz vezet, de dr. Fischer Annie munkája még így is kiemelkedik az új külföldi regények fordításai közül.)

De a sok különböző szempontnál lényegesebb tulajdonsága a Verdi-könyvnek, hogy a művészetről szól. Werfel az opera regényének nevezi, bár Verdinek éppen egy terméketlen korszakát dolgozza föl. De hiszen magát az alkotást leírni lehetetlen, legföljebb a lélek és a külvilág szeszélyes hullámzását, ami az alkotást megelőzi és kíséri. Ezt a művészi érzéklést senki sem írja le szebben, mint Werfel, a nagy zeneértő, akinél zenévé válik az egész külvilág, Velence, a laguna ringása, a gyerekek és munkások kiabálása, a köd a Lidón, a szél, a csőcselék zsivajgása. A művészi kétely, kétségbeesés, megnyugvás, ezek a kívülálló számára alapjában véve hiú érzések nála ép oly meghatóak, mint más regényekben a szerelem vagy a szülői szeretet. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a regény alaphangja túlságosan érzelmi volna. Sőt zeneelméleti része valószinüleg külön értéke a könyvnek s hosszu gondolatsorai közben Werfel gyakran cseréli fel a regényíró hangját a zenekritikuséval.

Ezt a könyv természete hozza magával, de a mai regény módszerei is. Mert ezeket a módszereket, az értelem és műveltség fokozott bekapcsolását, az essai vegyítését a szépirodalommal, az emlékezés és lélekelemzés erősebb hangsúlyozását Werfel is alkalmazza, de bölcs mérséklettel és az olvasót sohasem veszi túlságosan igénybe szokatlan stílussal. S minthogy egy nagyszabású hős életrekeltésével sem kell megbírkóznia és így feladata nem haladja túl képességeit, alakjai kitűnőek. A Verdi körül lejátszódó szerelmi történet akár egy operájának története lehetne s kimagasló jeleneteiben, mint a férj és a csábító találkozása a szülésnél vagy az asszonynak és szerelmesének sétája a Lidón, eléri azt a pátoszt és finom sejtelmességet, ami az egyszerű szenvedély sajátja. De nemcsak a bűnbánó férj, a szenvedélyes asszony és a könnyelmű ifjú, hanem a hideg szinésznő, a sportteljesítményből élő százéves aggastyán, a maradian forradalmár szenátor, a rajongó német zenész és felesége is mesteri alakok. Werfel jellemzési módja költői és szellemes, de költőisége és szellemessége sohasem tolakszik, mintegy belülről sugározza át jellemeit és a regény egész légkörét.

Verdi említi a regényben, hogy Wagner személyisége ugyanannyira meghódította a közönséget, mint művei, míg nála csak a zenére figyeltek s ő szerényen és észrevétlenül maradt el művei mögött. Werfel jóváteszi ezt a hálátlanságot s ezzel a regénnyel olyan emléket állított Verdinek, mely zenéje után egyéniségét is közelhozza szívünkhöz. Mesteri megoldása a regény szerkezetének és hangulatának is, hogy Verdi a regény kezdetén hatvankilenc éves és ifjúkora küzdelmei, diadalai és szenvedései csak az emlékezet által idéztetnek fel. (Mellesleg, ez a visszaemlékezés épúgy hozzátartozik az opera megalapítójának, Claudio Monteverdinek életébe.) Nagy művek tulajdonsága, hogy minden részletük egységes életérzést alakít. Verdi egyénisége, de kora is okozza, hogy ennek a regénynek döntő és átfogó hangulatát, ha goromba fogalmainkkal akarjuk megközelíteni, a zeneiség, derű, kételkedés, meg az ünnepélyesség és enyészet közelsége jellemzi.

Magyar tulajdonság, hogy idegenben is, mintegy önigazolásul, saját világunk rokonjelenségeit keressük. Tóth Árpád a Bouvard és Pecuchet fordításához írt előszavában Flaubert-t Arany Jánoshoz hasonlította, Werfel regényét olvasva, lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson az, akit Verdi egyénisége, fehér szakállával, kék szemével, mosolyával, előkelő naivításával felidéz, aki a mult század második felében ugyanúgy a magyar nemzet dicsőségét jelentette, mint Verdi az olaszét, aki Magyarországon ugyanúgy elért a tömegek szívéhez, mint Verdi zenéje a nagyvilágban s aki művészetével is azt vitte véghez, amit Verdi s ami oly ritkán sikerül, a banálisat, a ponyvát emelte föl a művészet világába: Jókai.